Hmm… végre süt a nap. Komolyan, már vagy három napja csak az eső esett, vagy ha esetleg mégsem, akkor is eltakarta a napot egy rohadt felhő. És mindez ugye pont akkor, mikor szükségem lenne a napra. Meg kellene csinálnom a beadandó fotósorozatot, méghozzá sürgősen. Csak ugye, ha a természetben akarsz fotózni, akkor nem árt egy kis napsütés. Meg amúgy is… olyan lehangolt mindig minden meg mindenki, ha nincsen nap. Az ilyen jó idő meg azért rendesen megkönnyít azt, hogy az ember pozitívabban álljon hozzá mindenhez. Szóval nyakamban a fényképezőgépemmel útnak indulok, hogy valami természeti csodát fotózhassak. Reméltem, hogy Light vagy Jenni, esetleg Ivy elkísérnek, hogy ne kelljen egyedül mennem, de Lighton-nak valami más elfoglaltsága akadt, a két leányzót pedig nem tudtam utolérni. Pedig akár állhattak volna nekem modellt is, hiszen mindkét lány eléggé fotogén. Mondjuk tény, hogy ehhez a fotósorozathoz nagyon nincsen szükségem modellekre, de egy következőhöz pedig jók lettek volna azok a képek. Persze, lesz még rá alkalom bőven, hogy lefotózhassam őket, hátha bele is mennek majd. Most viszont nem bántam volna azért, ha egy kicsit elszórakoztatnak. Utálok egyedül mászkálni, még akkor is, ha éppen fotózni készülök. Úgy nem olyan jó. A fotózás amúgy nagyon meg tud nyugtatni, vagy legalábbis teljesen eltereli a gondolataimat. Ez az egyetlen olyan dolog, amibe úgy bele tudok merülni, hogy minden mást addig elfelejtek. Lighton-nak és nekem egyébként remek gépünk van, amit ugye jó apánk finanszírozott. Nem mondom, hogy nekem megfelel ez a viszony vele, mert én valahogy mindig is többre vágytam volna. Tudom magamról, hogy eléggé családcentrikus lennék, ha lenne családom, mert anyát is nagyon szerettem kicsiként, és még apát is, úgy, hogy soha nem is ismertem. Viszont amióta tudom az igazat mindkettejükről, baromira neheztelek az egész bagázsra. Anyára egy kicsit jobban, mert bár, apánk már az elején sem volt hajlandó részt venni a nevelésünkben, ő legalább még a mai napig is tesz értünk valamit. Ha túl nagy érdeklődéssel nem is áll hozzánk, legalább gondoskodik arról, hogy ne végezzük majd az utcán. Anyánk meg kitudja hol, valószínűleg most is széttárt lábbal fekszik valami gazdag, vén fószer alatt. Pff. Kitudja, hogy azóta hány gyereket potyogtatott még el. Sokszor gondolkozok el azon, hogy vajon lehetnek e testvéreink még. Simán el tudom képzelni, hiszen se apánk, se anyánk nem túl óvatos, főleg az utóbbi, akinek még haszna is származik a porontyaiból. Mindegy, ha van is, annyira nem érdekelne. Mármint amúgy tök izgalmas lenne utánajárni, de nem változna valószínűleg semmi, szóval ezt a gondolatmenetet ennél tovább soha nem is folytattam.
Ujjaimmal beletúrok a hajamba, és kicsit megigazítom a szanaszét álló hajtincseimet. Igazából lett volna időm normálisan belőni, de úgy döntöttem, hogy nem szenvedek vele túl sokat, inkább hamarabb eljövök, hogy mielőbb visszaérjek. Mondjuk, lehet nem ártott volna  emberibb küldővel kijönni a belvárosba, akkor most nem néznék úgy ki, mint akit frissen b*sztak. Különösebben nem is érdekelne annyira, de mikor meglátok mellettem elviharozni egykét csinos csajt, azért átgondolom ezt újra. Hát, most már mindegy. Majd legközelebb.
Szóval az úti célom valami parkszerűség lenne. Ott lefotózhatok egykét bogarat, ahogy leveleken másznak, vagy a tavat, meg ilyeneket. Ideális hely az most számomra. Időközben mégis úgy döntök, hogy teszek egy kis kitérőt, és felhasználom azt az időt, amit reggel a hajamra fordíthattam volna, szóval beugrok egy kávézóba. Elvégre, ha már egyszer szarul nézek ki, legalább érezzem jól magam.
Bemegyek a kávézóba és egyből beállok a sorba egy szöszi csaj mögé. Gyorsan végigfutom a kávéválasztékot, majd előhúzom a farzsebemből a tárcámat, és a pultnak nekidőlve várom, hogy sorra kerüljek. Közben az előttem álló lány haját elemezgetem. Hosszú, szőke loboncában itt-ott egy rózsaszín tincset pillantok meg. És hát akkor… nézzek lejjebb, vagy ne nézzek? Még szép, hogy nézek. Óvatosan stírölöm végig, a feje tetejétől kezdve egészen a bokájáig. Hm. Valójában a ruházata sem éppen arról árulkodik, hogy a szöszi mennyire szelíd és visszafogott lenne. Biztos, hogy lázadó típus. Egy lépést előre lép és ezzel sorra is kerül. Egy gyors tervet kieszelve, hogy az arcát is lássam, arrébb állok egy kicsit, mintha még mindig a kávé ízéről akarnék döntést hozni, meg mintha nem látnám onnan a táblákat. Gyorsan vetek egy észrevétlen pillantást a lány arcára. Igazából, szerintem ismerem. Nem az egyetemre jár? Simán elképzelhető lenne… óóó, tudom. Ő az a kappás csaj, aki teljes mértékben lázad minden ellen. Vagy legalábbis én így tudom. Nem ismerem személyesen, de látásból igen, meg hát hallottam egykét sztorit vele kapcsolatban. Ha jól emlékszem valamilyen évszak volt a neve. Hm… Summer. Tényleg. Tuti, Summer.
Visszaállok Summer mögé és elnézek másfelé, miközben figyelmesen hallgatom, hogy mit kér. A kiszolgáló srác el is kéri tőle a kávé árát, mire Summer elkezd kutatni a pénztárcája után. Egy ideig csak nyugodtan nézem a lányt, viszont amikor már egy jó ideje keresi a pénzét, elvigyorodok. Tuti nincsen nála. Kész a csaj. Egy ideig még várok, hogy megbizonyosodjak az igazamról, de amikor már elölről kezdi a tárcája keresését, úgy döntök, hogy akkor most én baromi jó fej leszek. A szőkeség mellé lépek.
- Majd én fizetem – nézek a lányra, majd a kiszolgáló gyerekre. – Szóval, még egy jegeskávét, a mellé – mutatok Summer kész kávéjára. A srác megcsinálja a másikat is, mire én odaadom neki a pénzt és a lányra mosolygok.