::say something : 11 ::born this way : 2014. Apr. 26. Age : 30 ::one day : "Boldogok, akik nem csak a fényt látják az alagút végén, hanem a hozzá tartozó mozdonyt is, mert ők túlélik"
Szemem forgatva hagyom el a szobát, ami kivételesen nem a sajátom, a benne lévő pasi se a sajátom, az ágy se. Bár csak halvány emlékek élnek bennem, mégis teljesen biztos vagyok benne, semmi nem történt, némi eszme- és más cserélésén kívül, így tényleg a srácra hagyom. Ha neki jobb, hogy belém próbálja beszélni, mi igenis lefeküdtünk, hát tegye. Én ettől kevésbé tartom vonzóbbnak, sőt… nem is a külseje miatt töltöttem vele az éjszakát, sem azért, mert valami annyira hiányzott volna. Arra egy olyan pasit fognék ki, aki jól néz ki, de keveset beszél, és nem hisztizik, ha felszívódok reggel. Igen, ezek ilyen ritka dolgok, mert a pasik minden elhatározásuk ellenére se engednek el olyan könnyen másnap reggel, hiába fogadkoztak előző éjjel. És ez kiborító. Egyenes vagyok, általában tisztalappal játszok, és igen, megmondom, hogy attól, hogy szexelünk, még nem fogok hozzá menni, van akinek ennyi bőven elég ahhoz, és van aki fellélegzik, na velük még foglalkozok is, ideig óráig. Persze az olyan ostobaság, mint a kötöttség nálam már rég nem játszik, egyszer, csak egyszer követtem el egy baromi nagy hibát, ez bőven elég volt ahhoz, hogy megjöjjön az eszem. Hát, jobb később, mint soha. Mivel nem akaródzok visszamenni a Kappába, inkább egy látszólag teljesen elhanyagolt termet választok a reggeli rituálém elvégzéséhez. Kinyitva az ablakot, veszem ki a dobozából a cigit, és gyújtok rá. Nem idegeskedek, tök felesleges, mert elviekben ilyenkor még mindenki húzza a lóbőrt, csak rajtam látszik, hogy az éjjel… öhm.. gyakorlatias drog prevención voltam, és teszteltem, hogy egy adott anyagnak tényleg az a hatása. És nem csalódtam. Jólesett, ami aggasztó kéne, hogy legyen, mert mindenki tudja, ez jóra nem vezet, csak hogy én már leszarom, azt a Wintert már eltemettem. És igen, ideje lenne belátni ezt annak a férfinak is, aki felnevelt. Nem, nem megy, hogy apámnak nevezzem, nem az, talán soha nem is volt. A telefonom pittyeg, én meg előhalászva a zsebemből, rúgom közben arrébb a lábammal az asztalt, nem igazán foglalkozva azzal, hogy így a többi is dől vele.
