[You must be registered and logged in to see this image.]

to Mr Collins

Nem vagyok egy könnyen kiborulós fajta. Nem szokásom káromkodni se, de amikor a balfék szobatársam telibe önti a nyamvadt üdítőjével a fényképezőmet és a laptopomat is, mert ő a pasijával való chatelés közben iszik... na az kiborító.
Fél óra szárítgatás, szitkozódás, bőgés, szentségelés és szenvedés után a laptop gond nélkül bekapcsolt, de a fényképező az nem. Ráadásul Mr Collins órájára épp két órával előtte végeztem a fotókkal, amelyeket feladatként kaptunk. Azért is volt a laptopnál, mert másolta fel a képeket a gépre. Na most. Ezt mégis mikor fogja nekem elhinni a tanár úr? Olyan, mint egy rosszul összeeszkábált kamuzás arról, hogy miért is nincs kész a házi feladat. Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy a kutyám megette a leckémet. Vagy épp a gyökér szobatársam, aki persze ezek után sajnálkozott és bocsánatot kért, de ezzel kitörölhetem a hátsó részemet.
Nem vagyok nagy szakember épp ezért nem is merek a géphez nyúlni, mert bár megfordul a fejemben, hogy na majd éééén megcsinálom, de végül jobbnak látom, ha férfira bízom a munkát. Miért? Mert Jensen tanár úr talán jobban ért hozzá és legalább látja, hogy mi történt.
Így aztán, mikor összevakarom magam, eltüntetem a bőgésem nyomait és némiképp leeresztem a gőzt, elindulok a tanári felé és csak reménykedni tudok abban, hogy egyrészt meg tud menteni, másrészt pedig, hogy még itt van. Na meg az sem árt, ha egyáltalán hajlandó segíteni, mert ez neki plusz munka és rohadtul nincs tanári kötelességei közt. Mégis reménykedve kopogok be az a tanári ajtaján és várom, hogy valaki megérdeklődje, mi a jó francot akarok.
Az egyik őskövület -nem sértés, de tényleg olyan öreg, hogy nem értem mit keres még itt-, ajtót nyit végül.
-Kérem! Szólna Mr Collinsnak, ha itt van még? Életbe vágóan fontos lenne!- hadarom el olyan izgatottan, mintha a sürgősségi osztályon ácsorognék, a bácsika pedig meglepetten pislog párat és bólogatni kezd, miután szemügyre veszi a kamerát, amit ezerrel szorongatok.
Nem az a legnagyobb baj, hogy meghalt a fényképező, mert tudok venni másikat. Az a kiakasztó, hogy fél nap munkája tűnt el két perc alatt... saját lakást akarok.

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Miss Lewis

Egyszerűen imádom a munkámat. Imádom, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, az egyetlen hátulütője a papírmunka. Nem igazán szoktam dolgozatokat íratni, csupán csak az iskolának kell leadnom a jegyzeteimet, s beszámolót kell írni, hogy éppen mit tanítok, s a diákjaim mennyire befogadóképesek ezzel a témával kapcsolatban. Eddig sosem volt panaszom, de mostanában annyi rendelet, szigorlat jött ki ezzel kapcsolatban, hogy szerintem ha egy nap 30 órából állna, akkor se tudnék időben végezni. Hogy miért? Mert emberből vagyok. Azt már megszoktam, hogy folyamatosan fáradt vagyok, de a legrosszabb az egészben, hogy ezzel együtt hibát is vétek. Nem szeretném, ha a diákjaim szívnák meg az én hülyeségem miatt.
Gondolataimat elmerülve Mr. Jones sétált lassan oda hozzám. Nem értem, hogy miért nem képes végre elmenni nyugdíjba, és átadni a helyét egy... fiatal férfinak, akinek igazán szüksége lenne egy állásra... de ez nem az én bajom, nem szólok bele más dolgába, hát Ő se tegye.
- Magát keresik. - vágja oda kurtán hozzám. Lehet, hogy féltékeny amiért engem nap mint nap felkeresnek a diákok valamivel? Talán ha nem lenne ennyire szigorú, és úgy tekintene az életre, mint egy nagy játszótér, akkor nem lenne ennyire... fanyar. Felpattantam az asztalomtól, majd sietve mentem ki az egyik diákomhoz.
- Ohh, Miss Lewis, miben segíthetek? - hatalmas mosoly ül ki az arcomra. Amikor meglátom őket, a feltörekvő nemzedéket, mindig rájövök, hogy nekik már sokkal többet kell tanulniuk, mint nekem kellett. Na nem mintha öregnek tartanám magam, szimplán csak... tapasztaltabb vagyok. Na meg belelátok az iskolai dolgokban...
- Hamarabb jöttél leadni a képeket? Nagyszerű! - mondom, majd kikapom a kezéből a fényképezőgépet, s próbáltam bekapcsolni, mert roppant kíváncsi voltam, hogy mégis hogyan értelmezték a feladatot, amit feladtam nekik.
- Ne aggódj, tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni, okos lány vagy te. - kacsintok rá egyet. Tényleg egy roppant okos, és tehetséges lány, csak... valami miatt szétszórt. A kollégáim is szigorúan veszik a 'házi feladatot' de sosem aggatunk olyan terhet rájuk, hogy ne tudnák megcsinálni. Igyekszem bensőséges kapcsolatot ápolni velük, de nekem sem jut időm arra, hogy mindegyikükkel külön-külön foglalkozzak.

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Mr Collins

Mr Collins nem várat sokáig, mert amint a vén szatyor eltűnik az ajtó mögött, ő már libben is ki azzal a derűs és barátságos mosollyal az arcán, ami mindig ott ragyog. Komolyan, nem értem, hogy lehet valaki ennyire pozitív és barátságos.
Ha nem lennék sík ideg, biztosan viszonoznám a nagy mosolyt és a lelkesedést, amivel ő fogad, de így csak egy rövid időtartamú, erőltetett mosolyra futja.
-Az a helyzet...- kezdek bele, de látva rajta, hogy mennyire büszke, izgatott és elégedett, amiért azt hiszi, hogy már a kész munkát hozom, képtelen vagyok megszólalni. Csak lesek rá nagy szemekkel, figyelem, ahogy elveszi a kamerát és a sírógörcs kerülget. Soha nem voltam még ilyen helyzetben úgy, hogy nem is az én hibám volt. Mert, ha elfelejtettem a leckét, akkor megmondtam kerek-perec, hogy szőke vagyok és ez van. De most nem én tehetek róla és tényleg lelkiismeretesen elvégeztem a munkám.
Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy megpróbálja bekapcsolni a gépet és azon töprengek, merre is van a legközelebbi vészkijárat. Nem akarok Mr Collinsnak csalódást okozni, mert nem érdemli meg, viszont tény, hogy nem én tehetek erről az egészről. Már, csak az a kérdés, hogy elhiszi-e majd a mesémet.
-Nem azért jöttem Mr Collins, hogy leadjam a munkám.- nyelek nagyot, közben kisimítok egy tincset a képemből és próbálok nem sírva fakadni az idegtől. Mert igen, ha ideges vagyok, akkor bőgök.
-Az a .... szóval a szobatársam eláztatta a laptopomat és a fényképezőt is, mikor épp másoltam fel a képeket a gépre. Most nem kapcsol be és félek, hogy minden elveszett amit csináltam. Pedig, már készen voltam a feladattal és... kérem, mondja, hogy tud segíteni és ért a fényképezőhöz annyira, hogy megmentsük a képeket.- vált könyörgőre a hangom a mondat végére, miközben reménykedve pislogok a szép nagy zöld szempárban. Leginkább azt remélem, hogy nem fog elküldeni melegebb éghajlatra és nem vágja hozzám, hogy találjak ki jobb hazugságot.

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Miss Lewis

Próbálom folyamatosan bekapcsolni a gépet, ami egyenlő a lehetetlennel. Akármit nyomkodok, ugyan az a fekete kis kép van, semmi több. Aztán mikor Amabellre nézek, s látom a kislányos tekintetét, ami szinte már tele van könnyekkel, majd meghallom a kis mesét, amit előad... ezért haragudni? Képtelen lennék, főleg, hogy tudom, Ő az a fajta diák, aki megmondja, ha nem csinálta meg a feladatot. Elég nehéz házit adtam ki nekik, biztosan sokat is dolgozott vele, ha nem valami kis semmiség lenne, talán nem akadna ki ennyire.
- Héhéééé, nyugalom. - mosolygok rá, s próbálom megnyugtatni őt. - Ez csak egy feladat, s a problémák azért jönnek, hogy megoldjuk őket. Természetesen megnézem, s ha tudom, akkor megmentem a képeket. Gyere be a kis irodámba, ott van a gépem, ott meg tudjuk nézni, csak előtte nyugodj meg. - miközben beszéltünk, lassan haladtunk előre, s egy ital automatánál álltunk meg. Se szó se beszéd vettem egy neki egy kólát, majd a kezébe nyomtam. - Idd meg, majd ettől megnyugszol. - mosolyogtam rá ismét. Ohh, mit meg nem adnék, ha fiatalabb lennék, és nem tanár. Talán túlságosan sok ideje vagyok egyedül, és ezért nézem meg máshogy is a lányokat. De sosem játszanék az állásommal.
- Ezen kívül hogy vagy? Minden rendben? - szeretem tudni a diákok lelki állapotát. Anno velem senki sem törődött, pedig néha jól estek volna ezek a kérdések az iskolában. Nehéz volt a gyerekkorom, nehezen jutottam el idáig, de itt vagyok. De ha néha nézték volna a lelki világomat, egy kicsit megkönnyítették volna a helyzetemet. Egy kicsit embernek nézni a másikat... ez a baj a mai világban. Hogy képtelen erre az emberek, mert csak az önön érdekük a legfontosabb.
Hogy hogyan fogom visszahozni a képeket? Bevallom, fogalmam sincs. Sokkal jobban értek a zenéhez, mint ezekhez a kütyükhöz. Persze, értek a fényképezőkhöz, de a laptop nekem néha már túl sok. A sok frissítés, meg hogy állandóan megváltoznak a dolgok... Jó, nem vagyok annyira sík, de ha lehet, akkor inkább másra bíznám a laptopom javítását.

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Mr Collins

Nem ezt vártam. Vagyis, nem azt mondom, hogy nem felel meg tökéletesen a reakciója, csak a többi tanárból kiindulva nem erre számítottam. A legtöbb kollégája ebből, csak azt hallotta volna meg, hogy az imádott tantárgyára köptél és nem csináltad meg a házit. Ezen kívül az, hogy most marslakók törtek be hozzád vagy, hogy a nagyid meghalt... nem is jutna el a tudatukig.
Ezért is van az, hogy gondolatban már a választ rakom össze, mit fogok mondani, ha azt vágja a fejemhez, hogy "büdös kölke, mondanád meg inkább, hogy nem csináltad meg", erre meg jön egy ilyen "ez csak egy feladat" válaszul. Pár pillanatig, csak pislog, mint hal a szatyorban, de aztán eljut a tudatomig, hogy ez a tanár egy teljesen tök jó fej pasas, aki nem olyan, mint az apokalipszis egyik lovasa.
-Jó ég. El nem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok, tanár úr. Esküszöm, megcsináltam a feladatot és, ha nem sikerül megmenteni a képeket akkor... akkor van még egy kis időm, neki esek újra.- hálálkodok ezerrel, de miért is ne tenném, amikor jó fej velem és egy pillanatig se kételkedik abban, hogy igazat mondok. Nem szoktam szemét lenni olyannal, aki velem jó fej, kihasználni meg végképp nem szoktam az embereket. Nem az én stílusom.
-Én.... köszönöm.- lesek fel rá, ahogy a kezembe nyomja a kólát és pár percig úgy nézek, mintha ufo-t látnék. Létezik, hogy ez a pasas tényleg ennyire jó fej és rendes? Vagy be vagyok tépve és halucinálok? Vagy ő van betépve? Gőzöm sincs, de nehéz elhinnem, mikor tele van rohadékokkal a suli, a tanári kar, a város, a világ.
-Hogy? Kissé stresszesen de... megnyugtató, hogy nem szedte le a fejem, Mr Collins. Viszont én le fogom szedni a szobatársamét, mert az idegeimre megy már azzal, hogy tönkre vágja a cuccaim.- puffogok, miközben követem befelé a kis irodába, ahova vezényel. Kíváncsian lesegetek körbe és próbálok nem arra gondolni, hogy most akkor kettesben ácsorgok egy kis irodában az egyébként csajok bálványa média tanárommal, akiről egy csomó koleszos csaj fantáziálgat. Beleértve engem is, mert a tanári karunk egyik igazán jóképű tagja viszont (!) nem szívesen keverném bajba azzal, hogy rámásznék. Meg amúgy sem az én stílusom, hogy odakínálom magam a tanáromnak. Ezt meghagyom a kappás csajoknak, akik így kompenzálják azt, hogy egyébként segg hülyék és a hidrogén minden tudományt kiszívott a fejükből, kivéve a szex tudományát.
-Lát rá némi esélyt, hogy sikerüljön leszedni róla a képeket? Mondjuk, már beletörődtem, hogy valószínűleg újra kell csinálnom az egészet.- sóhajtom félre húzott szájjal, miközben hátsómmal az asztal peremének dőlök és onnan nézelődök ide-oda, mint aki először van itt. Dehát, először vagyok itt ebben a helyzetben!

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Miss Lewis

Néha túlságosan belefeledkezem a gondolataimba, s észre sem vettem, hogy megérkeztünk már a kis irodámban. Szeretek itt lenni. Nyugodt, békés, s azok a dolgok vesznek körül, amiket szeretek. A gitárom, a képeim... csak egy pár dolog, amelyekre nap mint nap mosolyt csalnak arcomra. Amikor eszembe jut, hogy hogy is készült némelyik kép, milyen nehézségekkel kellett szembenéznem, s mégis, milyen jól sikerült... képtelen vagyok nem mosolyogni.
Elkezdek babrálni a géppel,s próbálom összecsatlakoztatni a laptopommal. Amíg próbál valami értelmet keresni a két eszköz, addig újra Amabell felé fordulok.
- Ha hazudnál, akkor nem jöttél volna oda hozzám, hogy segítsek valahogy neked. Ráadásul az is eléggé árulkodó, hogy tiszta ragacs az egész az italtól. Nem kell aggódni, ne félj, amíg engem látsz. - kacsintok rá egyet, majd a gép felé fordulok. Még csak meg se nyitotta az eszközt, hogy esetleg tudjak vele valamit kezdeni. Így hát kihúztam a madzagot, majd kitettem az ablakba a fényképezőt, hogy érje egy kicsit a nap. - Talán ha kiszárad, akkor meg fogom tudni majd nyitni, de ha nem, biztos találok valami kockát, aki kihozza belőle a legtöbbet. - nevetem el magam. Hihetetlen, hogy a mai fiatalság a gép előtt tölti az életét ahelyett, hogy kinéznének az ablakon, s meglátnák, hogy mennyi szép dolog van körülöttünk. Hogyha meglátnák a jót a természetben, nem pazarolnánk ennyit, amennyit most.
Ne bántsd a szobatársad, Ő is csak egy ember. - fordulok ismét felé. - Mellesleg, ha más tanár nem hallja, nyugodtan hívhatsz Jensennek. Nem szeretem a Mr. Collins-t, olyan, mintha valami vénember lennék, és rettegni kellene tőlem. - nevetem el magam. Remélhetőleg 50 évesen, amikor ezt mondom a leendő diákjaimnak, akkor majd egy jót fognak nevetni. Nem szeretem ezt a túl hivatalos beszédet. Már csak az, hogy valakit nem a keresztnevén szólít az ember, valamiféle idegességet vált ki az emberből. A tekintély meg megmarad. Legalábbis ezzel nem volt eddig problémám.
- Ha nem is tudjuk megmenteni a képeket, akkor adok neked majd valami könnyebb feladatot, amit meg tudsz az órára csinálni, rendben? - lépek oda hozzá, majd két kezemmel megfogom az arcát, s felemelem, hogy a szemembe nézzen. - De csak ha nem sírod el magad. - mosolygok bátorítóan, majd mikor rájövök, hogy elég kényes ez a helyzet, inkább hátrálok. Nem akarom őt se kényelmetlen helyzetbe hozni, meg magamat sem, ha éppen valaki benyit, és félreérti ezt az egészet. Ő csak a diákom, semmi több... semmit nem érzek iránta, semmit... vagy... mégis?

[You must be registered and logged in to see this image.]

to Mr Collins

Halványan elmosolyodok, ahogy arra is fény derül, hogy legalább mielőtt rám aggatná, hogy hazudtam, megfigyelések alapján megbizonyosodik a dologról. Gondolok itt arra, hogy még azt is kiszúrta, hogy a kamera tényleg tocsog a trutyiban. Az már más tészta, hogy ide jöttem szólni. Sok tanár erre is azt mondaná, hogy az álca miatt van, de jó tudni, hogy Mr Collins nem tartozik a sok tanár közé.
-Rendben. És köszönöm.- fújok ki egy jó nagy adag levegőt, hogy tényleg sikerüljön kissé megnyugodni, miközben tovább pislogok az irodában. Legfőképp a képeket nézegetem, amiket szerintem tuti fix, hogy Collins készített. Másképp nem hiszem, hogy épp itt tartaná őket, ami elvileg az ő személyes tere. Olyan, mint nekünk a koli szobánk. Cseppnyi magánélet az egyetem falai közt.
-Remek fotók.- jegyzem is meg egy mosoly kíséretében, de aztán inkább azt figyelem, ahogy szerencsétlen a gépemmel küzd, hogy hátha mégis jó lesz. Reménytelen. Bukta. Ez van. Lehet, hogy a sors akarta így és most sikerül majd sokkal jobb képeket készítenem. Lehet, hogy látok majd valami őrülten jó dolgot.
-Ne fáradjon vele akkor. Mikorra is kell az anyag? Van még három napom, igaz? Annyi idő alatt összehozom az új fotókat.- sóhajtok egy nagyot ezzel is nyugtatva magam, mert igazából nem a képek miatt voltam én annyira kiakadva, hanem, hogy csalódást okozok a legjobb fej tanárnak. Nem szeretem, ha úgy emlékszik rám valaki, hogy "a csaj, aki hülyeséget kamuzott, mert lusta volt megcsinálni a képeket" de így, hogy hisz nekem, nem kell ettől félnem.
-Rendben... Jensen, bár ez furcsa lesz.- vigyorodok el, de jól esik, hogy ez így akkor részéről korrekt. Persze, a vezeték neves dolog a tisztelet miatt van de szerintem keresztnevet használva is tud valaki tisztelettudó lenni. Legalábbis, én biztosan.
-Könnyebb feladatot? Nem kell velem kivételezni. Meg tudom csinálni. Most már azért is.- mosolygok rá, de aztán ahogy közel lép hozzám és megfogja az arcom ledermedek. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy egy perverz állat és most megerőszakol, mert nem tudnék belőle ilyesmit kinézni és akkor nem is így állna az egészhez. Attól feszül meg az egész testem, hogy hirtelen ilyen közel kerül és megérint. Nem megszokott dolog, hogy akármelyik tanár is ennyire közvetlen lenne az pedig végképp nem, hogy alig pár centire kerülne tőlem.
-Oké.- vágom rá heves bólogatás közepette és érzem, hogy fülig pirultam. Mit fülig? Olyan piros lehet a fejem, mint egy paradicsom, így aztán amint eltávolodik picit, én a padlóra szegezem a tekintetem és megfogadom, hogy nem is nézek rá. Nem lehet. A legjobb fej tanár. Az kellene még, hogy félre értsen bármit is részemről.
-Ön szerint mennyi idő, amíg kiszárad és kiderül, hogy rendben van-e a gép, Jensen?- kérdezem, de persze most se nézek rá, hanem inkább a táskámban kotorászok, mintha keresnék valami fontosat, aztán egy köteg papírt az asztalról is leborítok... szóval jah. Enyhén zavarba hozott az előbb és ugyanezzel a zavarral állok neki összevakarni a papír köteget is.
-Elnézést. Béna vagyok.- motyogom kapkodva, érzem, hogy ég a fejem és, hogy ki kell innen szabadulnom.