Gabriel & William

Nem mondom, hogy nem volt a kamasz korom úgy jó, ahogy volt, mert príma haverokat szereztem magamnak, de az a kis űr mindig bennem maradt. A bátyám hiánya, a testvéré, akire felnézhettem volna és, aki segített volna a zűrös időszakokban is. Neki viszont fontosabb volt az utazgatás és, hogy menjen a feje után. Persze, nem vártam volna el, hogy ott punnyadjon velünk, de nem számítottam rá, hogy majd hónapokra eltűnik.
Anyám azóta is mindig megkérdezi telefonban, hogy beszéltem-e már Gabe-el, de a választ vagy elterelem általában, vagy megmondom, hogy nem vagyok rá kíváncsi és igazság szerint ő se töri magát azon, hogy összefussunk. Jobb is ez így már, mert ennyi idő után már, csak a kínos csend lenne és azt se tudnánk, mit beszéljünk a másikkal. Olyan, mintha nem is ismerném.
Nagy lendülettel fordulok be a folyosó következő kanyarjában, mivel szokásomhoz híven sietek. Nem azért, mert dolgom lenne, hanem mert próbálom elkerülni a bátyámat. De mit ad Isten, kivel koccanok össze pont a kanyarban? Hát persze, hogy vele.
Csendben megállok csupán előtte a koccanás után és cseppet sem rejtem véka alá a haragot, amit iránta érzek. A gyűlöletet, amiért magamra hagyott és a fájdalmat, amiért hiányzott és még most is hiányzik, na azt már elrejtem. Pedig sokszor gondolok rá, milyen jó lenne olykor összeülni és meginni egy sört, de tudom, hogy ilyesmi nem lesz.
-Bocsánat... tanár úr!- vágom oda jól artikuláltan, gúnyosan, szikrázó szemekkel és lehajolok a könyvért, amit sikeresen kivert a kezemből. A könyvtáros csaj kinyír, ha összegyűröm, leginkább most ez izgat.

ZENE: [You must be registered and logged in to see this link.]

Őszintén szólva igyekszek nem foglalkozni azzal, hogy az öcsém is itt van... mármint természetesen figyelem őt, és nyomon követem az életét, pincsi módján puhatolózok és csóválok a többi tanárnál, hogy mégis mi van a "gyerekkel". Aztán vagy hallok valami újdonságot, vagy semmi olyat amit eddig én ne tudtam volna. Annak idején tény és való, hogy nem a legszebb módon hagytam ott őket, de mit tudtam volna tenni? Fiatal voltam és túl kapzsi ahhoz, hogy csak gondolkodni kezdjek a maradáson vagy ahhoz, hogy megfontoljam a lehetőségét annak, hogy Will-t is magammal vigyem mindenhova. De nem mellesleg, hogy engedhettem volna meg magamnak, ha eleinte az összes "kirándulást" az egyetem fizette nekem mivel sorra nyertem a pályázatokat? Mindegy is, felesleges ezen gondolkozni csak felidegesítem magam, hogy mi minden lenne más ha akkor másként cselekedtem volna.
Én már bocsánatot kértem tőle... számtalanszor odamentem hozzá, hogy a bocsánatáért esedezzek akárcsak egy behódolásra hajlamos kan kutya. Mindannyiszor visszautasított, így befejeztem. Kezdem úgy érezni, hogy felesleges azt latolgatni, hogy mi lenne ha...? Semmi. Ez a gyerek nem fog túl hamar megbocsátani nekem vagy egyáltalán nem fog. Mert ugye ennek is megvan az esélye.
- Jól van srácok, innen folytatjuk a következő órán - nézek végig az osztályon és a mindig kíváncsi tekinteteket próbálom keresni, hogy egyáltalán van e remény, hogy a feladott kötelezőt valaki megcsinálja.
- Ne felejtsétek el, hogy nézzetek utána a Királyok völgyének 62 es sírjának melyet feltártak és biztosan tudjuk, hogy kit találtak ott. Arról az illetőről fogunk beszélni a jövő órán, úgyhogy hajrá! - nyomom ki a projektort majd felmarkolva a mappámat és a nagy bögre kávémat, hogy útnak indulhassak. Nem jellemző rám, hogy elrohanok a diákok előtt, de ha egy percnél is tovább maradok bent, biztos, hogy kómába esek. Nem szerencsés hajnalban elaludni úgy, hogy másnap tanítanod kell.
Szabad kezemmel megállás nélkül a szememet dörgölöm és ennek hála kis híján ki is nyomom, mikor a sarkon valaki nagy lendülettel belém ütközik. A hang sokkal hamarabb elér a tudatomig, mint a bárgyú képe, nem véletlen hogy dobban egy jókorát a szívem, de ugyan ezzel a lendülettel a pumpa is felmegy bennem.
Mielőtt még felvehetné a könyvet a földről magamhoz térek, és reflexszerűen teszem rá a lábam a könyvtákolmányra.
- Beszélhetnénk, Mr. Calvin? - lesek le rá kíváncsi tekintettel. Igyekszek kerülni a haragot még akkor is, ha néhány fiatal lány és srác minket figyel. Nem fogok megfutamodni! Nem fogok menekülni a saját öcsém haragjától. Ha kell, tőlem meg is verhet, ha neki úgy jó. De legalább hallgasson már meg!

Gabriel & William

De mit számít végül is. Csak legyünk túl ezen a beszélgetésen...
Felvont szemöldökkel sandítok fel rá és amint sikerül kirángatnom a lába alól a könyvet, felegyenesedek. Jobb szeretek így nézni rá, mint meghajolva, szóval rögtön tetszetősebb a felállás, de ettől még mindig nem értem, miért is kellene vele beszélnem.
-Az a helyzet, hogy sietek, tanár úr.- jegyzem meg egy bájosnak alig nevezhető mosollyal. Erre inkább a gúnyos lehetne a megfelelő jelző, de persze nem vihetem túlzásba ezt. Lehet, hogy a bátyám, de más diákok előtt ő a tanár a suliban, akivel tisztelettel kell beszélni. Vele! Inkább lőnének fejbe, dehát köteles vagyok meghajolni, ha nem akarom, hogy kivágjanak és annyi legyen a jövőmnek.
-De, ha ragaszkodik hozzá.- vonok végül vállat, miközben a nem rég visszaszerzett könyvet a táskámba süllyesztem és kicsit arrébb vonulok az útból. Pontosabban, leparkolok a folyosó szélén az ablaknál és ott várom, hogy az én bölcs és szeretetre méltó bátyám megpróbáljon szólni pár okos szót. Bár, fogalmam sincs, miről akar beszélni. Gyanítom, nem tetszik neki, hogy még mindig nem úgy köszöntöm, hogy a nyakába borulnék, de még, ha bocsánatot is kért már párszor, akkor sem vagyok a második esély híve. Az az egy kurva bocsánat rohadtul nem változtat semmin.
-Remélem, Miss Boltonnak megmondhatom majd, hogy ez a cipő lenyomat a könyvön a tanár úrtól származik.- mosolygot továbbra is gúnyosan és igen, az a tanár úr se épp úgy hangzik, mintha rohadtul tisztelet teljes lenne. Sokkal inkább hat úgy, mintha azt mondanám épp "te szemétláda". Lehet, hogy túlzásba viszem és talán rosszul is esik neki de... őszintén szólva magasról leszarom.

Nem tetszik neki... Nagyon nem tetszik neki, hogy beszélni óhajtok vele mint ahogy az se, hogy a könyvre tapostam.
- Reméltem van rám néhány perced - kezd rohadtul elegem lenni a hangnemből amit használ és eddig is csak emiatt próbáltam távol tartani magam tőle. Nem vagyok egy agresszív pasas, de egy idő után nálam is szakad a cérna, és akkor egészen biztos, hogy befogok mosni neki. Ezt pedig szeretném nem az iskolában, mindenki szeme láttára tenni még akkor se, ha ténylegesen megérdemelné. És itt jön a következő dolog. Engem rúgnának ki azért, mert bántalmazom diákot annak ellenére, hogy a rokonom. És mivel a rokonom, nem kaptam semmi felhatalmazást arra, hogy akkor behúzhatok neki. Nem mellesleg "jó lenne ha nem hoznék szégyent az iskolára, és nem mocskolnám be a hülyeségemmel a nevét+. Tádámm, egy szóval ne verjem. Mondjuk eltudom képzelni, hogy a benne dúló energiabombának hála a dupláját kapnám vissza.
- Ragaszkodok - a nap folyamán most először tűnik inkább gúnyosnak, mint kellemes hangvételűnek a beszédem. Ha ő, akkor én is így, igaz nem akarok lealacsonyodni az ő szintjére. De ha máshogy nem lehet szót érteni vele akkor kész vagyok beszállni a játszmába.
- Gyanítom nem azért aggódsz, mert koszos lett a könyv sokkal inkább a nő szimpátiája miatt - lesek rá felvont szemöldökkel. Nem akartam én meghajlásra, behódolásra bírni, egyszerűen... egyszerűen túl gyors, és ha nem cselekedtem volna már nem lenne itt, és nem késztetném maradásra.
Nem messze a látóhatárban, egy csapat lányt pillantok meg egymáshoz hajolva kuncogni, miközben a kettőnk kis párosát figyelik. Próbálom elérni, hogy ne úgy reagáljak minden egyes szavára mintha a testvére lennék. Vannak persze akik tudják - bár jobbára csak a tanárok - de nem szeretném, ha azt hinnék, vele kivételezni fogok bármiben is még akkor se, ha ez gyakorlatilag lehetetlen.
Az ablakpárkányra pakolva a mappámat és a bögrémet a maradék kávéval, majd a falnak támaszkodva a vállammal, kedves öcsém arcát figyelem.
- William, embereld már meg magad könyörögve kérlek! - tekintetem amilyen határozott, a hangom olyan lágy. Nem akarom behízelegni magam hozzá, de nem is akarok túl szigorú lenni. Nem akarok "Tanár úr" lenni a szemében. Jó, iskola falain belül persze igen, de azon kívül nem.
- Tegyünk pontot a dolog végére, üljünk be valahova sörözni és... együtt vánszorogjunk ki az elmúlt pár évből jó? - persze mindvégig szemmel tartom a csaj bandád, de mindvégig az öcsémhez intézem a szavaimat.

Gabriel & William

Vagyis, inkább úgy teszek, mint akit nem érdekel. Ahogy őt sem érdekeltem én, mikor elment kirándulgatni. Most legszívesebben bevágnék egy "micsoda penge agy" megjegyzést, de inkább visszafogom magam. Nem azért, mert nem érdemelné meg és mert nem szólhatnék be a bátyámnak, hanem mert nem mindenki tudja, hogy testvérek vagyunk. Nem viselkedünk úgy, nem híreszteljük és, ha valaki megkérdezi, nem vagyunk-e rokonok, mert ő is Calvin meg én is, akkor rávágom, hogy nem.
-Lényegtelen. Semmiképp sem leszek ezek után szimpatikus neki, pedig igen csinos nőszemély.- sóhajtom, mert ezt bánom most a leginkább, hogy a drága bátyám valószínűleg elcseszett nekem egy kellemes pásztor órát. Kivéve, ha le tudom takarítani valahogy a könyvet és nem fogja kiszúrni a csaj, hogy valaki megtaposta. Máskülönben simán elmondom neki, hogy elejtettem és a pöcs művtöri tanár rálépett. Na jó. Nem pöcs és nem mondanám el max, hogy véletlen volt. Ennyire szemét akkor se tudnék vele lenni, ha akarnék. Nem ilyen vagyok.
Egészen az embereljem meg magam mondatig gőzöm nem volt, mit is akar. Most már viszont tudom, hogy megint békülő jobbot próbál nyújtani. Az egésszel csak az a baj, hogy tényleg olyan nekem, mint egy idegen, mert miután elment, én már csak azért is kitöröltem végleg mindenhonnan. Utána, ha haza is látogatott közömbös voltam, leszartam mit csinál és ez így jó volt.
-Gondolod, hogy ezen egy sör segít, Gabe? Mert én nem hinném. Különben is. Ha megenyhülök, bele megyek és megint tesók leszünk, utána újra lelépsz, vagy mi lesz? Nekem nincs szükségem erre, tesó.- magyarázok vissza, de meglepő módon nem vagyok se bunkó, se nagyképű, csak szimplán közlöm a tényeket és ismertetem a véleményem. Mert leginkább ezért nem akarok vele bratyizni. Akkor meg lenne az esélye annak, hogy megint lelép a fenébe én meg itt maradok egyedül. Megtanultam a bátyám nélkül élni. Ez van.
-Viszont kíváncsivá tettél. Ha nem ide járnék és nem futnánk össze minden nap, akkor is ezt lépnéd most?- gondolok itt arra, hogy egyébként rohadtul nem tolná haza a képét New Yorkba, hogy kibéküljünk és ez most csak annak köszönhető, hogy itt vagyok a suliban. Másképp még mindig nem tudnék róla semmit, őt pedig nem érdekelné, hogy élek-e vagy halok.

Minden egyes szóváltást követően úgy érzem, hogy kikaparnám mindkettőnk szemét, hogy végre vegyük már észre a tényeket.
Én k*rvára nem érdeklem őt, de ezt nem merem belátni, vagy inkább nem akarom bevallani magamnak, hogy az öcsém nem foglalkozik velem és a háta közepére se kíván. Valamint az övét is, hisz tényleg, visszavonhatatlanul a bátyja akarok lenni. Tényleg elmentem. Elmentem, mert fiatal voltam, világot akartam látni és egyedül többet bírtam mint mással. Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy még egy gyerekre is vigyáznom kelljen még akkor se, ha nem volt már olyan kicsi gyerek. Emberből vagyok, én is hibázhatok!
- Sejtettem - vigyorodok el akaratlanul is, pedig én is láttam már azt a bizonyos "igen csinos nőszemélyt" és én is akárcsak Will, ugyan ilyen jelzőkkel illettem.
Végül csak előtör belőlem az, hogy miért is akarok vele beszélni. Nem tetszik neki, és ezt a szavai igazolják a legjobban. Viszont meglep, hogy egyáltalán nem gúnyos vagy közömbös, egyszerű és visszafogott. Amilyennek rég nem hallottam velem szemben.
- Nem, nem segít ezen egy sör, se kettő vagy három. Ezzel én is tisztában vagyok, viszont be kell látnod, az ember téved! És én is ember vagyok. Hibáztam. Reméltem, hogy majd idővel belátod, hogy miért döntöttem akkor úgy ahogy de úgy néz ki, hogy túl sokat vártam - magyarázom - megenyhülsz? Belemész? Úgy beszélsz mintha egy rablásról beszélnénk most. Will, ez... nem így megy - dörgölöm meg a szemeim, majd a párkányra támaszkodva felsóhajtok.
- Tíz. Tíz alkalommal mentem vissza New Yorkba, hogy beszéljünk. Ebből emlékeztetnem kell rá téged, három olyan alkalom volt mikor te vágtad rám az ajtót, kettő mikor üzenetet hagytam a szobaajtódon, három mikor anyun keresztül és kettő mikor már csak találomra mentem és reméltem, hogy otthon vagy de nem voltál, én pedig nem próbálkoztam tovább. Ahányszor visszautasítottál, annyiszor ígértettem meg magamnak, hogy nem csinálom tovább, nem fogok hülyét csinálni magamból. De mindannyiszor átvertem magam és újra meg újra elmentem. Magammal akartalak vinni mindenhova, kerestelek, hogy beszélgessünk mint testvér a testvérrel. Ennél többet nem tudtam tenni, Will. Teljesen ellenem feszültél pedig a helyemben te is ezt tetted volna, ha adatott volna alkalom rá. Tudom nem jó ha az ember karrieristának növi ki magát. De meg kellett élnem valamiből egy idő után, fizetnem kellett az egyetemet, mert az által, hogy nem óhajtottál velem beszélni, nem éreztem azt, hogy szükségem lenne anya pénzére vagy apa örökségére. Így ezt visszajuttattam hozzátok és a te számládra írattam - hangom komoly de inkább megtört.
- És nagyon örülnék neki, ha nem aludna ilyen feltűnően az órákon, és ha mást nem is, de egy minimális tiszteletet ha mutatna... - terelem el gyorsan a témát addig, míg a kuncogó lánykák el nem csattognak mellettünk. Mindenhol ott vannak.

Gabriel & William

Ez mondjuk még most is bennem él, csak mélyen elnyomom magamban és azt kántálom, hogy én nem rontottam el semmit, ő volt a hülye. Mert tény, hogy sose voltam rohadék, sose bántottam. A gyerekes csínyek megvoltak, persze, de azok is csak, amíg apa meghalt.
-Ó, értem. Szóval én vagyok a hülye, aki nem fogja fel a dolgok lényegét és miattam van az egész, igaz? Te pedig a fasza gyerek vagy, aki mindent tökéletesen csinált és csinál most is. Lehet, hogy haragszok még mindig, de meg is van az okom rá. Te voltál...- na ez az a pont, ahol inkább elhallgatok. Nem fogok neki arról ömlengeni, hogy a példaképem volt és a legfontosabb személy. Azt se fogom elmondani, hogy szégyen szemre 15 évesen, amikor először elvonult én végig bőgtem az éjszakát és rohadtul nem tudtam, hogy most akkor merre tovább, mert egyedül éreztem magam a nagy világban. Aztán megedződtem. Elhatároztam magam. Kitöröltem. Rájöttem, hogy nélküle is boldogulok és ennyi. Utána már nem hatott meg, ha haza jött.
-Micsoda nemes lélek vagy, de tudod nem kellett volna az a pénz. Megdolgozok én az egyetemért és anyunak is vissza fogok mindent fizetni. De ne is ez a legfontosabb. Egyszerűen, nem tudom miféle posztot tölthetnél már be az életemben, érted? Régen szükségem lett volna rád, de most már... vannak barátaim, megállok a saját lábamon. Mit akarsz? Foci meccsekre járogatni, csajozni meg sörözgetni?- nem mondom, ez azért jól hangzik és egy pillanatra bele is gondolok, milyen jó lenne mindez. Később lenne valami nőm, ahogy neki is és négyesben csavarognánk. Megint később családunk lenne és együtt vonulnánk nyaralni... sokkal jobb jövőkép lenne, mint az, hogy muter majd meghal, a bátyámmal pedig nem beszélünk.
-Nem aludnék az óráján, ha nem lenne olyan dög unalmas.- válaszolom reflexből az álca beszélgetésünkre, de persze ezen azért már elvigyorodok. Ha ismerne, akkor azt is tudná, hogy nem nagyon aludnék az óráin, mert érdekel a történelem.
Ahogy a libákelhaladnak, én pár percig, csak csendben bámuloka bátyámra. Az arcom teljesen nyugodt, de belül őrlődök. Szinte látom a kisangyalt és az ördögöt a vállamon. Az egyik azt mondja, szard le magasról és hagyd itt egy szó nélkül, a másik meg azt, hogy menjünk el sörözni és majd meglátjuk, mi lesz a jövőben. Végül aztán egy nagy, nehézkes sóhajtás közepette végig simítok a hajamon és fejet csóválok.
-Rendben. Ha annyira szeretnéd, menjünk el sörözni.- bólintok egyet komoran, mintha annyira nem fűlene rá a fogam, pedig örülök a dolognak. Csak már annyira megszoktam, hogy közömbös legyek vele, hogy nehéz lenne most csillogó szemekkel ujjongni.

- Mi? Mi... mi van? - volt már rá precedens, hogy pillanatnyi felindulásomnak hála kivertem ököllel az ablakot, nem akarom, hogy megint erre a szintre jussak, így veszek néhány jó mély levegőt mint aki hiperventillációs zavarokkal küzd. Nyugodtabb, megfontoltabb hangon folytatom.
- Nem mondtam egy szóval se azt Will, hogy te vagy a hibás és azt se, hogy fasza gyerek vagyok. Mert tudjuk jól, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. És tényleg nem akartam ártani neked, de van, hogy egyszerűen az ember... nem tudja eldönteni, hogy mit helyezzen előtérbe és igen! Elk*rtam. Rohadtul elk*rtam és én nem a családot választottam. Szóval nem, nem vagyok fasza gyerek, hanem mint te is mondtad, egy önző dög aki csak magára tud gondolni, arra, hogy világot lásson és csorgassa a nyálát hol a jobbnál jobb nőkre, hol pedig a bazinagy ókori, őskori épületekre. Elcsesztem, bocsánat. És ezt nem fogom tudni elégszer elmondani neked és valószínűleg életem végéig emészteni fog a bűntudat, de a múltat nem tudom semmissé tenni, ezt te is megértheted. Próbálok előrébb jutni, de úgy, ha tudom utálsz és legszívesebben a halál f*szára kívánnál nem fog menni - nem hát. Minden második emberben az öcsémet keresem, és ez beteges. Lehet, hogy épp ezért alakult ki olyan jó barátság köztem is Aidan között. Mert hasonló természete van, mint Willnek. Az már más, hogy teljesen más a két srác, de mindegy. A lényeg ugyanaz marad. Nekem szükségem van rá, neki pedig rohadtul nincs rám. Szarügy, ki fogja hamarabb megszívni?
Régen szükségem lett volna rád, de most már...
Mikor is szoktak még becsülettel büszkén visszavonulni az emberek? Mikor a saját fivéred ilyet vág a fejedhez? Vagy erre nincs szabály? Szinte az egész gyomrom görcsbe rándul, a hányinger egyik pillanatról a másikra fog kap el. Hát idáig süllyedt volna minden?
- ... igen - nyögöm, majd csak sikerül összekapnom magam addigra, mire megérkezik a szőke banda. Nagyot nyelve varázsolok magamra határozott arckifejezést, de nem tart túl sokáig, hisz amint kimondom és meghallom Will válaszát, a vállaim úgy zuhannak előre mintha mázsás súly nehezedne rájuk.
Természetesen örülök annak, hogy végül beleegyezett, de nekem inkább tűnik kényszeresnek, mint őszintének. Ilyenkor normális, hogy az, hogy úgy állok tovább, mintha a világ össze baja engem terhelne? Miért nem tudok egyszerűen biccenteni és készülni a sörözésre?

Gabriel & William

Végig hallgatom, mert miért ne tenném és, csak egy nagy sóhaj szakad ki belőlem válaszul. Nem tudom eldönteni, hogy most azért vagyok marha, mert a múlt ellenére megint szóba állok vele, vagy azért, mert eddig lekoptattam. Lassan, már azt se tudom fiú vagyok-e vagy lány, mert ez a beszélgetés elég régi sebeket tépkedett most fel és még fog is, ha tényleg összeülünk sörözni.
-Én megértettem eddig is, hogy ez nagy álmod volt és szereted azokat a hülye épületeket. Nem az volt a bajom Gabe, hogy valóra vált az álmod. Akkor egy önző patkány lennék. Az volt a bajom, hogy hetekig szartál ránk, rám. El voltál a kis buborékodban és meg se kérdezted, élünk-e még, csak miután leszállt New Yorkban a repülőd. De igazad van. Ez már tényleg a múlt, nem érdekes. De előre szólok Gabe... ha ezt az esélyt is elcseszed, tényleg végeztem veled örökre.- suttogom ezt már inkább, mint hangosan mondom, mert ez amolyan fenyegetés-féle akar lenni. És igen, teljes mértékig így gondolom. Ha most megint tesósat fogunk játszani és ő megint önző seggfej lesz és lelép a fenébe, nem lesz több esély. Komolyan is gondolom. Nincs szükségem olyan emberekre, akik ki-beszambáznak az életembe.
-Maradjunk annyiban, hogy majd megkereslek vagy felhívlak, oké? Most még nem tudom, melyik este lesz jó. Csomó vizsgám van a héten.- szögezem le végül és eszembe jut, hogy vajon az én számom egyáltalán meg van-e neki. Mert, az egy dolog, hogy én suttyomban kiírtam anyu telefonjából, mert nem akartam, hogy tudja, hogy ennyire mégis csak megenyhültem, de Gabriel vajon elkérte az enyémet? Bár lényegtelen. Ő nem hívott és én se hívtam. A számát is, csak azért mentettem el, hogy ha anyuval valami gáz van vagy történik valami komolyabb ügy, akkor elérjem.
-Viszont, azt eldöntheted te, hova menjünk.- lesek fel végül rá, mert az ábrázatát látva úgy érzem, mondanom kell valamit. Hát ezért ez a mondat, mert amúgy már nem lenne mondanivalóm, csak hát... megsajnáltam. Lehet, hogy tényleg túlzásba viszem ezt a harag dolgot? Kell egy pszichológus...

Annak az egynek azért örülök, hogy legalább végighallat és nem önt nyakon a kávémmal vagy húz be egyet, hogy aztán itt hagyhasson. Mondjuk ez nem rá vallana, de ki tudja, mindenkiből mást hoz ki a düh. Én rendszerint idegbajt kapok olyankor, megdagadnak az erek a nyakamban, remegek és vicsorgok, majd rám tör a fejfájás. Csodálatos idilli képet alkothatok ilyenkor, de mit tehetnék?
Szívesen mondanám neki, hogyha nem akarja akkor nem kell velem mennie sehova, de az már tényleg betenné a kiskaput és úgy lohadna le az a csepp kis lelkesedésem, amit eddig nagy nehézségek árán összeszedtem miután megláttam itt először. Nem akarom én szívni a vérét és azt se, hogy hülyén érezze magát miattam. De a testvérem! Az egyetlen öcsém akivel nem akarok életem végéig ilyen kapcsolatot. Azt akarom, ha majd gyerekeim lesznek - persze csak ha megélem - és neki is, majd a kis srácok együtt játszhassanak mi pedig nagy büszkén nézhessük őket egy üveg sörrel a verandáról, vagy egy cumisüveggel, kezünkben a következő gyerekkel. Nagyon szívesen feltenném neki a kérdést, hogyha mondanám neki, hogy haldoklok, akkor hogy reagálna? Akkor is távolságtartó lenne és nem akarna előre haladni? Megértem.....
- Tudom - nyomkodom meg a halántékomat - sajnálom.
Már megint sajnálkozok. Kezdem unni, és egyre üresebbnek érezni ezt a szót még akkor is, ha komolyan így gondolom. Egyszerűen csak arról van szó, hogy annyit mondogattam és kaptam rá válaszként fapofát, hogy már nem érzem azt, hogy többet említenem kéne. Pedig ha képes lennék rá, akkor ódákat zengenék csak ennek az egy szónak a jelentéséről.
- Nem akarom elszúrni. Már nem tudnám mivel - nyögöm. Azt be kell látnom, hogy még mindig utazgatok ide-oda, hisz megtehetem és mind emellett érdekel is. Megdöglenék hosszabb ideig ugyan azon a helyen, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy klausztrofóbiám a nagy országokra is kiterjedt?
- Jól van. Várom a hívásod - bólintok. Igen, tudom a számát. Mindig el volt mentve a telefonomba akárhányszor csak lecserélte azt.Legalább ennyivel is közelebb éreztem magamhoz.
Arra, hogy eldönthetem hova, csak biccentek. Egy ideig még úgyse fogok tudni ezen gondolkodni.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - torkot köszörülve vakarom meg a tarkóm, majd az üres folyosóra pillantok.
- Nincs órád?

Gabriel & William

El kell nyerni azt a bizalmat újra, én pedig megpróbálok nem rohadék lenni. Annak ellenére, hogy kifelé azt mutatom, hogy cseppet sem hat meg ez az egész békülős dolog, valójában örülök neki és izgatottan várom azt a sörözést. Hallani akarom a sztorijait a helyekről ahol járt, hogy mit csinált, milyen volt és persze a nőkről is tudni akarok. Szeretném, ha be tudnánk pótolni azt a jó pár évet, amíg fasírtban voltunk és remélem, hogy nem lesz semmi, ami elrontaná.
-Még egyszer azt mondod, hogy sajnálom, bezárlak a szertáradba.- vigyorodok el végül, mert már én érzem gáznak ezt a sok sajnálkozást. Felfogtam, hogy nem ellenem irányult az egész és, hogy tisztában van vele, hogy okkal haragszok rá. Ezek után pedig nem akarom, hogy ez a szerencsétlenség álljon előttem tovább, hanem azt szeretném, ha az én vigyorgós, tökös, belevaló bátyám ácsorogna itt. Őt akarom megismerni, ha már javítani akarunk a helyzetünkön.
-Rendben. Szerintem még a mai nap folyamán hívni foglak. Lebeszélem a többiekkel, mikorra mi van tervezve, mert ugye edzés is van és társai, aztán megbeszélkük azt a sörözést. De készülj fel, úgy lesz ahogy mondtad: egy, kettő vagy három sör is kevés lesz!- dobok felé egy bíztató mosolyt, mert igen, ha már elmegyünk úgy tervezem, hogy hosszú beszélgetés lesz. Persze, az is lehet, hogy rögtön az elején összekapunk és inkább mindenki haza megy, de remélem nem így lesz. Tényleg itt lenne lassan az ideje, hogy rendbe tegyük ezt az egészet. Lassan végzek itt is és megint nem fogom látni... talán soha többé. Azt pedig nem akarom. Addig rendbe kell ezt hozni és legalább telefonon dumálni.
-Nem, most nincs. Két órám lyukas. Na és neked?- kérdezek vissza kíváncsian és, mivel örülök, hogy valamennyire most lazult a hangulat és félek, hogy a sörözésre megint befeszülnék, amennyiben neki sincs órája, talán elcsalom a kávé gépig.

Ismerős felszólítására akaratlanul is elvigyorodok, bár még mindig ott van a kétségbeesett énem is. Nem tudom... nagyon érzem a vesztem és azért akarok mindent jóvá tenni, vagy alapból is tennem, ha nem lenne gáz? Meggyömöszölve a vállamat elmosolyodok.
- Csak oda ne jó? Jártam már ott, nem egy szimpatikus hely - mondjuk attól függ, hogy melyik szertár. A kémia szertárba semmi pénzért nem mennék be, bár gondolom ez érthető. Képes lennék felgyújtani egy ültő helyemben mindent. Kémiából mindig piszkosul gyenge voltam és valószínűleg az is maradok életem végéig.
- Jól van - bólintok és tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy még ma, vagy legalább a héten hívni fog.
- Ebben biztos vagyok. Isszuk amíg megy - mutatok rá, bár nem szabad túl sok alkoholt fogyasztanom. A gond csak az, hogy épp emiatt iszok néha úgy mint a gödény. Mert ugyebár, mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Ha kell másnap hajnalig ott fogok ülni vele, hogy mindent átbeszéljünk A-tól Z-ig, ahhoz pedig jó sok sörre lesz szükség.
Kérdésemre némiképp biztató választ kapok, amire rögtön le is csapok.
- Legközelebb csak délután lesznek óráim. Nem lenne kedved, persze csak ha nem baj, meginni egy kávét? Ez már kicsit kihűlt - kocogtatom meg a bögre oldalát.
- Leugorhatnánk a büfébe is, ott valamivel jobbat adnak mint az automatákban - na ez biztos! Nem véletlenül hozok magammal mindig a saját kis készletemből, a gond csak az hogy kampeca! Minden szart iszok, szívok, nyúzok amit nem lenne szabad. Így a kávét is.
- Ha elfehérednék szólj rám, hogy álljak le. Nem ihatok túl sok kávét - biccentek a folyosó felé, hogy indulunk el lefelé. Persze csak akkor, ha beleegyez.
Délután ötig itt fogok még kuksolni. Diasorokat kell összeállítanom, és a következő hétre százhúsz tesztlapot kell kinyomtatnom, no meg előtte összetennem. Kezd egyre elkeserítőbb lenni a helyzet ahogy halmozódik a sok meló.
A földszinti büféig meg se állunk, hol az egyik asztalhoz lecuccolva már fel is teszem a kérdést a srácnak, hogy hogy issza. Mikor otthagytam őket, még nem nagyon kávézott, azóta pedig ki tudja, hogy miből mennyit tesz bele.

Gabriel & William

-Nem értelek. Nekem csupa jó emlékem van a szertárakról.- vigyorodok el, mert tudom, érteni fogja miről beszélek. Hogyne értené, mikor ő is mindig olyan nőcsábász volt, mint amilyen én vagyok? Valószínűleg azért is vagyok ilyen, mert mindig bírtam a stílusát és azt, hogy mennyire ért a nőkhöz. Szebbnél szebb csajokkal jött haza már 16 évesen is. Ezek után még szép, hogy rá akartam hasonlítani és, bár neki nem mondom, de örülök, hogy valamennyire sikerült.
-Lesz miről beszélgetnünk, ugye tudod?- sandítok fel rá kicsit komolyabb ábrázattal, mert, ha belegondolok, hogy mi mindent akartam régebben elmesélni neki és, hogy többek közt ezért is volt olyan pocsék, hogy nem volt velünk... hát most jó sok sör fog elfogyni. Egy időben azt játszottam, hogy levelet írtam neki. Persze, csak magamnak otthonra, de leírtam mindent úgy, mintha mesélnék. Aztán ez abba maradt. A leveleket elégettem és helyette jöttek a haverok, meg a kosárlabda.
-A gondolatolvasás még működik, remek.- vigyorodok el az ötlete hallatán, hiszen én magam is ezt fontolgattam és így már, hogy kissé elkezdett olvadozni a jégfal köztünk, nem is szívesen utasítanám vissza. Persze, óvatos maradok vele kapcsolatban, de az esély az esély. Ha azt mondtam bele megyek, akkor nem fogom lerázni már most csak azért, mert ez nem egy konkrét sörözés.
-Remek ötlet.- bólogatok és, már követem is a büfébe le a földszintre. Az, hogy közben akik látnak mit szólnak, igazán nem érdekel. Senki nem tudhatja, hogy mi most épp úgy battyogunk lefelé, mint tanár és diákja vagy, mint két testvér. Ez a mi dolgunk, másnak nem kell tudnia. Aztán persze, ha rendeződnének köztünk a dolgok lehet, hogy büszkén mutogatnám, hogy amúgy a bratyóm a tanár, de ki tudja még mi fog ebből az egészből kisülni?
-Elfehérednél?- pillantok rá meglepetten és kissé értetlenül. Nem igazán tudom, hogy ezt most mire is vélhetném, mert sosem volt az a fajta, aki olyan könnyen elfehéredős lenne. Mindig is kemény srác volt, akin a megfázás se fogott igazán csak, ha már nagyon brutális volt.
-Ezt, hogy érted?- dobom le a táskám közben az egyik üres székre, a mellette lévőre pedig lepakolom a valagamat is, de Gabe-ről le se veszem a tekintetem. Nem tetszett nekem ez az elfehéredős mondat.
-Feketén két cukorral. Köszi.- bököm ki, mikor megkérdezi, hogy is iszom én a kávét, aztán csendben körbe lesek a büfén, amíg kikéri és azon agyalok, mi lesz most? A lábam rángatózik, mert fel vagyok spanolva. A jelenet, amiről srác koromban annyit álmodoztam, most épp megtörténik. Itt a bátyám, némiképp lazul köztünk a viszály és nem tudom, hogy mi lesz most? Szokatlan ez az egész, de rohadt jó érzés.

- Ó, hát azt gondoltam... nem is az öcsém lennél, ha nem így lenne - horkanok fel, elvégre én magam is napi... na jó kemény heti szinten bolondítottam be csajokat a szertárakba, mosdókba, öltözőkbe ide-oda. Emellett az elmúlt nyolc év alatt szerintem minden ország egy szebb képviselőjén átmentem már. Na jó kicsit csúnya lenne, ha minden országban jártam volna, de a nevesebb helyeken biztos elbolondítottam az ágyig egy-egy hölgyeményt.
- Sejtem. De állok elébe, mindent tudni akarok - tekintetem határozott, de ugyan akkor lágy is, és teljesen elfeledkezek arról, hogy mi komoly tanár-diák viszonyban vagyunk, így csak pislogok a mellettünk elvágtázó srácra, aki ugyan ilyen meglepetten les vissza rám. Hmm...
- Nem lehet elég idős az ember ahhoz, hogy elfelejtse, hogy is működik - azt nem akartam mondani, hogy nem lehet elég idegen egymásnak két testvér, de kicsit csúnya lett volna kimondva. Viszont biztos vagyok benne, hogy ő is erre gondolt mikor kimondtam az előzőt. Burkolásban mindig jó voltam.
- Még szép, hogy remek hisz én találtam ki - vonom meg a vállam, majd megigazítva a bőrdzsekim - na nehogy már ma is öltönyben legyek - már battyogok is egyenesen előre, ráfordulva a büfére.
Az első visszakérdezésre nem reagálok, csak elgondolkodok azon, hogy milyen jó lenne ha néha betudnám fogni azt az oltári nagy pofámat. Mennyivel könnyebb lenne nem csak az enyém, de más emberek élete is.
- Csak... csak rakoncátlankodik manapság a kakukkos órám - kocogtatom meg a mellkasomat. Az a rakoncátlankodás nem is konkrét rakoncátlankodás, sokkal inkább várólistás vagyok szívátültetés terén, de ez most mindegy. Most minden mindegy. Halvány mosollyal megvonom a vállam, de már rá is kérdezek, hogy hogy issza a kávét. Gyanús tekintettel lesek le rá.
- Te jártál a naplóm közelében? - tudakolom pimasz képpel, hisz én is így iszom már évek óta. Nem fűzve hozzá több megjegyzést már kérem is a két kávét amit megkapva kifizetek, hogy minél gyorsabban visszaballaghassak a sráchoz.
- Parancsolj. És állítsd le a lábad mert én is ideges leszek! - lépek rá a cipőjére miután leültem, ezzel is jelezve, hogy nyughasson. Kiskorában is állandóan járt a lába mikor valami kínja volt, ideges volt vagy épp zavarban volt valami miatt, és az, hogy rálépjek a lábára, hát.... berögződésnek nevezném.

Gabriel & William

Akarom, hogy tudja mi volt velem és én is akarom tudni, hogy vele mi volt. Érdekel, hogy milyen most az élete és, hogy milyet szeretne majd és mesélni akarok neki a terveimről is. Olyan most, mintha a rég elveszett bátyámat hirtelen visszakaptam volna, pedig attól a bizalmi szinttől még messze vagyunk. De remélem, jó irányba haladunk majd.
-Tudod, azt azért már korán el lestem, hogy kell a csajokkal bánni.- vigyorgok ezerrel, mert tényleg így volt. Lestem az ablakon át, mikor elköszönt az épp kiszemelt csajtól, lestem, amikor kint ücsörögtek a lépcsőn és társai. Lehet nem tudja, de figyeltem én nagyon és fejben jegyzeteltem.
-Az jó, mert én is.- jegyzem meg halkan, ahogy közli, hogy mindent tudni akar és jól is esik ezt hallani tőle. Hogy érdekli, hogy mivel és, hogy talán úgy van ezzel, mint én. Ha nem is voltunk nagyon jelen egymás életében, így majd talán kicsit olyan lesz, mintha.
-Azért ne sűrűn olvasgass a fejemben, ha kérhetem. Lehet, hogy találnál benne bizarr dolgokat.- és itt most nem arra gondolok, hogy őt szidnám éjjel nappal. Persze, van olyan nap is, hogy eszembe jut vagy épp jól jönne egy komoly tanács és szidom, mert nincs sehol. De most leginkább arra gondolok, amikor hülyeségeken jár az eszem, vagy épp azon agyalok, ma este hogy fűzzem be Aubrie-t egy menetre... vagy kettőre.
A büfében ücsörögve kezdek csak igazán befeszülni, mert itt már azért jó páran láthatnak minket és hát ki tudja, ki mit gondol, miért kávézgatunk mi együtt. Az értelmesebb réteg még talán kitalálja, hogy talán mégis rokonok vagyunk. A kevésbé értelmesek, talán azt hiszik majd, hogy épp sheftelek a tanár úrral, a nagyon hülyéktől meg bármi kitelik. Sebaj. Ha kérdeznék, majd mondok valamit attól függően, hogy alakul majd mindez.
-És mit is jelent pontosan ez a "rakoncátlankodik"? Mondjuk ez, akármit is jelent, 27 évesen azért elég morbidnak hangzik, nem gondolod? Anya tud róla?- kezdek máris kérdezősködni, ha már kakukkos óráról van szó, mert valamiért az az érzésem, hogy ő ezt is, mint minden mást, túl lazán veszi. Nem tudom mire véljem a dolgot de, ha már neki álltunk ennek a testvéres dolognak, akkor csináljuk rendesen és számoljon be róla. Legalábbis, szerintem így lenne korrekt.
-Dehogyis. Megfigyelés bratyó, megfigyelés.- mutatok előbb az egyik majd a másik szememre, végül elvigyorodok. Bár igazság szerint nem ezért szeretem így a kávét. Alapból itt kezdtem el inni az egyetemen, mert ugyebár 4-5 órákat alszok, a tej pedig, csak ront az egészen. Ha így iszom, akkor kinyílik a csipám tőle, tejjel pedig, már kevésbé hat.
-Oké, tudom, tudom...- sóhajtok egyet, ahogy a lábamra lép és kicsit úgy érzem, mintha visszarepültünk volna pár évet. Mindig ez volt. Én rángattam a lábam, ő pedig rálépett, mert csak felhúztam a dobolással. Volt, hogy már csak azért is dobolgattam, hogy ő leállítson és, hogy befeszüljön. Komolyabban viszont sose kaptunk össze. Ha durva balhé is volt, utána ment egy kis duzzogás, végül ugyanúgy játszottunk tovább, mintha nem történt volna semmi.
-Hát akkor... mesélj. Mi van veled mostanság?- kérdezem végül kíváncsian, tényleg érdeklődve, mert bár nem akartam tudni róla semmit, most érdekel. Anyutól hallgatni a dolgokat nem ugyanaz, mintha ő maga mesélné el egy kávé vagy egy sör mellett.

Egy pillanatra elhallgatok és úgy kezdem el méregetni, mintha kinőtt volna még két karja.
- Büszke vagyok rád - széles vigyor terpeszkedik el a képemen, és bár tény, hogy nem szép dolog minden második nőt megbolondítani, mégis a magunk kis lelkiismeretének semmi se szabhat gátat. Ha szórakozni kell akkor szórakozni kell. És ha ehhez egy-két dögös bige kell, akkor csak tessék. Ha nincs ellenükre a dolog akkor hajtás van, és megküzdünk a kegyeikért ugye? Mert erőszakkal soha nem kényszeríteném rá magam egyik hölgyeményre se. Annál azért jobban nevelt, illedelmesebb és emberibb vagyok.
Egyik pillanatról a másikra jut eszembe, hogy talán tényleg nem lenne túl jó ötlet, ha sokat olvasgatnék a fejében. Rögtön a perverz gondolatok szállják meg a fejem, elvégre ha az öcsém tényleg olyan mint én, akkor ebből is akad neki bőven, és nem is szégyelli.
Nem akartam még elmondani neki, hogy mi a nagy büdös helyzet, de ha már elfogadta a tény, hogy nem fog tudni levakarni magáról és ismét, teljes körű testvér akarok lenni, akkor kénytelen leszek színt vallani. Ha teljes mértékben nem is mondok el mindent, akkor is, részben elmesélhetek egy-két dolgot róla nem?
- Azt, hogy annyi - vonom meg a vállam. Nem, nem törődtem bele, hogy akár keresztet is vethetek, de tudok mást csinálni? Nem mellesleg elég stabilnak mondhatom magam megérzésileg, így csak reménykedni tudok, hogy hamarosan jelentkezik a kórház a donor miatt. Nem így akartam kezdeni én a testvéresdit. Úgy néz ki visszakapom őt, erre rögtön ezzel kell leszívnom az agyát. No hát ezek után leshetek, hogy túl közel akar kerülni hozzám.
Miután leteszem elé a kávét, reagálok.
- A billentyűk teljesen felmondták a szolgálatot. Azt mondták eleinte, hogy elég lesz azokat helyreállítani, vagy azokat műteni. De úgy néz ki, hogy eléggé elfajult a dolog és már az se segítene. És nem, nem szóltam még. Vagy legalábbis nem mondtam el mindent - kortyolok bele a kávémba, de már térek is át a másik témához.
- Remek. Mehetnél rendőrnek - vigyorgok, de nem gondolom komolyan. Annál eszesebb gyerek.
- Hát... nem túl sok. Az alapozást már hallottad, ez megkeseríti az életem és belém táplálja azt, hogy ne akarjak semmi érdemlegeset alkotni mert nem megyek vele semmire. Így lelassítottam. Már nem akarok minden helyet hatszor látni, lévén nem is nagyon ülhetnék gépre. Szóval úgy néz ki, hogy egy időre itt ragadtam - húzom el a szám és tényleg rossz belegondolni. Siralmas!
- Veled mi van? Anya annó nem mondta, hogy ide fogsz járni - vallom be, és ez tényleg meglepett.

Gabriel & William

-Kösz.- vigyorgok még mindig, közbe, ha már a kávé ott ácsorog előttünk, kicsit megkevergetem az enyémet. Igazság szerint direkt várom is, hogy kihűljön valamennyire, mert nem igazán szeretem forrón inni. Viszont, ahogy rátérünk a lényegre és arra, hogy miért is fehéredne el a kávétól, nem bírom megállni, hogy valamivel ne kössem le magam. Ha nem a kávét kortyolgatnám, akkor a lábam járna az idegtől, mert Gabe-et ismerve van okom aggódni. Csoda, hogy véletlenül elkottyantotta a dolgot.
-Annyi?- vonom fel a szemöldököm és amolyan "miféle válasz ez bmeg" fejjel kérdezek vissza. De tényleg. Mi az, hogy annyi? És hogy lehet ezt ilyen fél vállról venni és ilyen lazán közölni, mintha rohadtul nem is érdekelné? Nem hiába. Megmaradt olyannak, amilyen. Régen, ha beteg lett se szólt senkinek, max azt vettük észre, hogy a halálán van és 40 fokos lázzal fekszik. Remélem, most nem akarja ezt eljátszani, hogy aztán azt vegyük észre, hogy "annyi".
Ahogy azonban részletesebben elmeséli, mit is rejt az az "annyi", olyan érzésem lesz, mintha fordulna velem egyet a büfét. Belém nyilall a felismerés, hogy valószínűleg ezt is én csesztem el. Most végre bele mentem a békülésbe de lehet, mire újra igazi tesók leszünk, ő beadja a kulcsot? Ha nem duzzogtam volna annyit, mint egy óvodás, már rég jóban lehetnék. Bár, akkor nem tanulta volna meg, hogy ne szórakozzon velem, de most a betegsége ismeretében mégis magamat érzem hibásnak.
-És meddig bírja a szíved? Úgy értem, mikor kellene műteni, hogy rendbe jöjj és ne dobd fel a talpad?- kérdezem halkan, ami a legbiztosabb jele annak, hogy ez most rohadtul lehúz, rohadtul stresszel és félek még belegondolni is abba mi lesz, ha ő is meghal, mint a fater egykor. Persze, nem akarok én elkezdeni csöpögni vagy bőgni, ezért is kérdezem annyira szárazon, amennyire csak tudom.
-Beszélned kell anyával! Basszus, ezt így nem csinálhatod Gabe! Szerinted, mennyire bírná ki, ha te is elpatkolnál? Emlékezz vissza, apa után is milyen szarul volt. Végre kiláballt, erre te "nem mondtam el mindent" üzemmódban nyomod.- túrok dühösen a hajamba, mert úgy gondolom, ha másoknak nem is, a családnak tudnia kellene erről már azóta, hogy ő ezt megtudta. Nem részletekben és nem "semmi baj, csak rakoncátlankodik a ketyegő" stílusban. Komolyan le kellene ülni és megbeszélni, hogy mi a helyzet. Oké, nem tudom én hogy csinálnám, ha velem lenne ilyesmi, de tény, hogy ez így nem jó. A fenébe is!
-Ha rendőr lennék, most megbüntetnélek, amiért egy kurva fontos tényt eltitkoltál, aztán fejbe lőném magam, amiért csak annyira vittem, hogy rendőr legyek.- vágom oda fapofával, de azért egy apró mosoly ott bújkál az arcomon. Tényleg főbe lőném magam, ha egy szaros kis rendőr lennék, aki ráadásul még hülye is. Persze, valami komolyabb szerv, FBI, NSA, CIA vagy hasonlók... na az már tetszene és, ha nem érdekelne, hogy anyámat az őrületbe kergetném vele, már rég katonai suliban lennék vagy a rendőr akadémián.
-Kíváncsi voltam régen, mikorra unod meg ezt az utazgatást és, hogy nincs egy biztos pont az életedben. Mert valljuk be, így van. Nincs saját lakásod, ahova hazamész és a szomszéd örvend neked vagy épp az asszony vár. Mindig újra kezded... szar lehet.- csóválom a fejem, ahogy jobban belegondolok és igazából nem is értem, hogy ennek a mamlasznak mi a fene olyan jó ebben. Mondjuk ki tudja, mióta tud a szívéről. Lehet, hogy azért is nem akart eddig senkivel szoros köteléket, mert úgy volt vele, hogy hamarosan úgyis elpatkol? Lehetséges lenne, hogy a viccelődős, laza külső mögött ott rejlik a srác, aki most rohadtul parázik, hogy mikor üt be a krach? Nem tudom. Én biztos így lennék.
-Annó még én se tudtam, csak azt, hogy szeretem a történelmet. Az erre való hajlamot mondjuk sejtem, kitől örökölhettem.- sandítok fel rá, mert erről már tényleg nem tudom, hogy azért van, mert nagyon hasonlítani akartam rá vagy, mert ez tényleg én vagyok. De tény, hogy szeretem a régészetet és a törit. Miért? Mert úgy vélem, hogy a régi világból még van mit megtudni és, hogy izgalmasabb volt, mint a mostani.
-Szóval, a bölcsészettudományi karon vagyok, de a művtörit is felvettem a tárgyaim közé. Bár, gondolom erről tudsz. Tanárként biztosan eléd kerül néha a papírom vagy valami.- vonok vállat, mert nagyon azt se tudom, hogy ő eddig nézelődött-e utánam, figyelte-e az eredményeimet vagy valami. Lehet azt is most tudta meg, hogy melyik karon vagyok.
-Na és mi van a csajokkal? Vagy visszafogtad magad a szíved miatt és most cölibátust fogadtál?- na ezt kétlem. Nem úgy ismerem, mint aki ne próbálkozna be egy csinos nőnél, ha meglátja. Mindezek ellenére én azért örülnék, ha változtatna és megpróbálni vigyázni magára. Nem örülnék, ha baja esne vagy, ha elpatkolna. Nagyon nem. Nem akarok egyedül maradni ebben a rohadt világban és erre a gondolatra inkább magamba is döntök némi kávét, másképp szétvágna az ideg.

Letéve elé a kávét már figyelem is az arcát és az azon megjelenő furcsa reakciókat. Megint morog és forrong magában amiért nem tudok normális, konkrét választ adni neki. Viszont először tényleg csak ennyi telik tőlem.
Elmagyarázom neki gyorsan, hogy miről is van szó nagyjából. Én magam is nehezen tudom megérteni, lévén orvoslásból soha nem voltam jeles.
- Fogalmam sincs. Hetek, hónapok kérdése. Az egyik orvos ezt mondja a másik azt, a lényeg az, hogy haldoklik szerencsétlen. Rossz a vérellátása és az is hol vissza áramlik, hol nem. Eleinte nem is tűnt fel, hogy baj van, de aztán mikor Németországban kórházba kellett vinni miatta, lehet hogy belelovaltam magam, de éreztem, hogy tényleg nem túl jó. Az pedig, hogy megfelelő donort találjanak, nagyon hosszú folyamat ráadásul nem is a lista elején vagyok - húzom el a szám, ahogy magam előtt pörgetem az ujjaim között a poharat és lesem benne a majdnem fekete italt amit nem lenne szabad innom.
Kifakadására kerek szemekkel, nagyot nyelve emelem rá a tekintetemet.
- Igazad van, és tudom. De mégis hogy állhatnék elé, hogy "Csá anya, képzeld haldoklik az idősebb fiad, de ne is foglalkozz vele, évek óta nem is látod rendesen?!" Nem tudom, hogy csináljam, mert... eddig is épp elég volt, hogy én és az orvosaim tudnak róla. Nem akartam és nem is akarok senki mást terhelni vele, neked is csak véletlenül nyögtem ki. Nem így akartam kezdeni a "legyünk testvérek" második felvonását. A pszichiáter mondjuk azt mondja, hogy jobb lenne elmondanom, mielőtt tényleg valami baj történne és csak állnának a koporsóm előtt a családtagok és barátok értetlenül. De tudom jól, hogy azzal nekik is, nektek is felesleges fejfájást okoznék - lesütött szemekkel magyarázok. Nem merek ránézni. Talán attól félek, hogy mi lesz erre a véleménye, vagy szimplán attól, hogy mit látok majd a szemeiben?
Elvigyorodva rázom meg a fejem és már emelem is a számhoz a poharat, melynek takarásából még motyogok valamit.
- Van a rendőrnél feljebb is - ezzel már kortyolok bele a fekete nedűbe, majd körbepillantva a büfén nem is érdekel, hogy egy-két kóbor diák jobban szemügyre veszi a kis párosunkat.
- Ez dicséretes. Örülök, hogy szereted - eleinte nem tudtam elképzelni, hogy az öcsém majd hasonlóan hozzám hasonlóan beleszerelmesedik a rég és a közelmúltba. Sokan mondják, hogy felesleges a múltban élni - többek között én is - de ha a történelemről van szó, az jócskán változtat a nézetemen. Ott vannak csak igazán ütős dolgok. Fegyverek, kincsek, és a többi és a többi.
- Néha? - nevetek fel - bocs öcsi, lehet, hogy most nyakon fogsz vágni de mindvégig szemmel tartottalak, mióta csak észrevettem, hogy itt vagy. Talán emiatt is éreztem magam készen arra, hogy megint próbálkozzak. Minden esetre vagyok olyan pincsikutya, hogy folyamatosan érdeklődök utánad. Szóval csak ésszel húzd ki a gyufát - mutatok rá komoly tekintettel de lelkes hangnemmel.
- Micsoda? Én? Nem! - fintorogva teszem le magam elé a kávét és úgy néz ki, hogy mára véglegesen.
Nagy sóhajt követően folytatom.
- Miután bejártam Európa és Ázsia nagy részét, tény, hogy nem volt alkalmam itthon több hölgyeménnyel mélyre szántó kapcsolatot kialakítani, de pont belőlem néznéd ki, hogy majd a szívem gátat szabhat ebben? Szórakozok amíg élek. Valamivel meg kell alapozni a maradék időt - ezzel nem azt mondom, hogy tárt karokkal várom a halált, egyszerűen nem lehet tudni, hogy mikor ér utol a vég.
- Viszont az irodalom és történelem tanárnő már pimaszul gyönyörű - jegyzem meg halkan, óvatosan, nehogy a büfés"néni" vagy valamelyik diák meghallja.

Gabriel & William

Lehet, hogy egy ideje nem voltunk jóba és lehet, hogy nem voltam rá kíváncsi, de az igen is érdekel, hogy beteg. Nem akarom, hogy elpatkoljon és valószínűleg mától folyton azon fogok kattogni, hogyan segíthetnék rajta. Fenyegessek meg egy orvost? Öljek meg valakit, akinek azonor a vércsoportja az övével? Na jó, ez durva, de most tényleg. Mit tudok én tenni? Mert, ha bárki azzal jönne most, hogy használjam ki a maradék időt, élből betöröm az orrát és lerugdosom a veséjét. Ez a lehető legszarabb szöveg a világon, közvetlenül utána következik a "minden rendbe jön".
-Hát ez... ez most...- sóhajtok egy nagyot végül gondterhelt ábrázattal, közben hátrébb dőlök a széken, két tenyeremmel végig túrom a hajam, végül ujjaim összefűzöm a tarkómon és a plafonnal kezdek szemezni. Nem, nem Istenhez fohászkodok. Isten kinyalhatja a seggem. Akkor is ezt mondtam, amikor fater meghalt és most is ezt mondom, hogy a bátyámra pályázik.
-Milyen felesleges fejfájást, Gabe? Hallod te, mit beszélsz? Fordított esetben te szeretnél tudni arról, ha ilyen bajom lenne? Gyanítom igen. Akkor mégis hogy gondolhatod, hogy ez "fejfájást okozna a családnak"? Joguk van tudni róla. Ezt nem titkolhatod tovább.- csóválom a fejem rosszallóan, mert ha ő nem, hát akkor én el fogom mondani, mert így érzem helyesnek. Nem kell neki csendben mártírt játszania és elhallgatnia, hogy beteg csak, hogy ne aggódjon érte senki. A család azért van, hogy aggódjanak értünk és segítsenek. Ennyi.
Elég alaposan felhúzott ez az egész, így amikor a történelem és rendőrség témák felé terelődünk is látni rajtam a feszültséget. Valahogy nehéz eltekintenem a szívbeteg dologtól és most legszívesebben szétverném a kávé automatát. Részben, mert tényleg szar benne a kávé, és azért is, mert jól esne püfölni valamit.
-Fenébe! Pedig nem akartam, hogy tudj róla, hogy engem is érdekel a történelem. Ez így rohadt gáz.- csóválom végül a fejem egy apró mosollyal, mert az igen is jól esik, hogy érdeklődött utánam. Azt hittem, hogy tesz rám magasról de tudni, hogy szemmel tartott olyan érzés, mintha a védőangyalom lett volna résen. Mindig is olyan volt nekem, amíg mellettem volt persze. Ha gáz volt, akkor segített, most viszont nekem kell rajta segíteni. Utána fogok járni ennek a szívműtétes dolognak...
-Szerintem nem így kellene felfognod, mert ez így úgy hangzik, mintha feladtad volna és lehet, hogy nem voltunk jóban, de azért még szükségem lenne rád és nem akarok a temetésedre menni. Felfogtad? Ne állj nekem így hozzá a dologhoz, mert elgyepállak és most már menne is, tudod jól.- magyarázok fenyegetően, mert igen. Régen lehet, hogy jóval nagyobb darab volt, mint én és simán lerázott, ha összekaptunk, de most már azért igen csak egálban vagyunk.
Arra viszont nem tudok rosszat mondani, hogy kinézte magának azt a csinos tanárnőt. Esküszöm elgondolkodtam már, hogy ráhajtok, de annak tudatában, hogy a bátyám csorgatja rá a nyálát, visszafogom magam.
-Az tuti. Olyan segge van...- formálom is meg két markommal, mintha épp a tanár nő ácsorogna előttem, de persze aztán összekapom magam. De tény, meg tudom érteni Gabe-et, kivéve azt a részt, hogy még nem startolt rá. Ha már ennyire "éljünk a mának" fan lett.
-Mond, hogy legalább már elhívtad randira. Vagy netán berosáltál, hogy lekoptatna? Bár, abból a nőből simán kinézem.- vigyorgok szemtelenül, de ezt magamra is értem. Nem úgy néz ki az a nő, mint aki szóba áll akárkivel. Mereg és rideg és a folyosón is úgy közlekedik, mint aki észre se veszi, hogy minden második srácnak csorog a nyála.

Dr. Howard azt mondta múltkor, hogy jobb lenne mihamarabb előre kerülni a listán, mivel ha így folytatom - ráadásul ilyen életvitel mellett - akkor nem érem meg a születésnapomat se, ami azért nincs olyan messze. Két hónap se, és halott lennék? Én élni akarok még hahó!
A fiatalabb Dr. Fray bevallása szerint bár elég rossz a helyzet lévén, hogy alig fél éve még úgymond rendben volt minden, vagy legalábbis azt hitték, mégis bízik benne, hogy egy évem még van arra, hogy bizakodva várjak az új szívre. Hát ezek után tényleg nem tudom, hogy kinek adjak a szavára. Bár ahogy mostanában érzem magam tény és való, hogy az előbbit tartom lehetséges opciónak. Sokat rakoncátlankodik manapság, a légszomj is kezd mindennapossá válni. A fáradékonyságról pedig ne is beszéljünk.
Úgy néz ki, hogy szépen lassan kezd betenni neki az általam hangoztatott dolgok nagy része. Elkeseredve nézek végig rajta ahogy hátradől, a hajába túr és csak mustrálja a plafont megállás nélkül, pedig nem valami szép látvány.
- Persze, hogy tudni akarnék. De mikor az ember tudja magáról, hogy beteg, nem szívesen vallja be se magának se a családjának, mert tudja hogy innentől kezdve nincs más csak a sajnálkozás. És tudod jól, hogy anyu is milyen. Bolhából csinál elefántot, hát akkor ebből mit csinálna? Colosseumot? De őszintén... - könyökölök rá az asztalra ezzel is jelezve, hogy kezdek elfáradni. Maga a gondolkodás is nehézségeket okoz, ami nem meglepő. Kezdődött egy húzós dupla órával a legbajosabb osztállyal. Aztán jött egy kis szünet, ahol veszekedtem az egyik diákkal. Utána még két óra, aztán itt volt a kezdeti kis afférunk Willel. És bár most ülünk végre, ilyenkor jön ki rajtam az eddigi hajtás.
- Tudom, hogy hülyeséget csinálok. De nem tudom, hogy álljak neki ennek az egésznek. Nem csak az időm, de a türelmem is fogytán van, és még annyi mindent be akartam fejezni. És azzal, hogy sajnálkoznék vagy más sajnálkozását hallgatom, nem jutok előrébb, csak elkeserítem magam hisz ki más, ha nem te tudod a legjobban, hogy imádok élni! - nem tudom eldönteni, hogy a hangom száraz, vagy inkább fájdalmas - nem kucorodhatok be egy sarokba, hogy sajnáljam magam, márpedig ha több és több ember tudná meg, akkor ez lenne. Mert látnám az aggodalmukat, a kétségbeesésüket és azt, hogy kidolgozzák a belüket csak, hogy segítsenek. Tudod jól, hogy nagyon rossz beteg vagyok - ez viszont tény. Soha nem vallottam be magamnak, ha beteg voltam és csak akkor lassítottam, mikor már tényleg nagyon ki voltam purcanva.
- Előttem nincsenek titkok - lesek fel rá még mindig könyökölve. Tényleg büszke vagyok rá. Arra a férfire aki lett belőle. Talán jobb is volt, hogy nem voltam mellette, mert akkor teljesen rám formálta volna magát, hisz láttam amit láttam.
Feladtam volna? Lehet. Igazat mond, és ez ki is ütközik rajtam. Kétségbeesetten fürkészem az arcát. Hihetetlen, hogy a saját öcsém világít rá arra, hogy össze kéne kapnom magam, mert nem lesz így jó vége. És tényleg nem szívesen tenném még meg az utolsó utamat. Addig még van idő! Lennie kell egy kis időnek.
- Mondanod se kell, tudom - mosolyodok el végül, hisz tényleg nyakon tudna verni úgy, hogy fel se kelnék egy ideig.
Végül kitérünk a nőkre, így a dögös tanárnőre is.
- De még milyen - gondolkodok el én is egy pillanatra, majd megrázva a fejem felhorkanok - de szállj le róla, oké? Ha nekem nem menne, átadom a stafétát. De addig nem engedek - végül csak nem tudok ellent mondani a kávénak, így fintorogva bár, de felhajtom a maradék adagot.
- Jézusom - motyogom - utálom mikor a cukor az alján marad...
Bár ez lenne a legnagyobb gondom.
- Hát, igazából még... nem nagyon volt alkalmunk beszélni. De rajta vagyok - mutatok rá, mielőtt még képen röhögne.
- No de mesélj, veled mi van ezen a téren? - egy pillanatra elfintorodok és a mellkasomon összekulcsolom a karomat jelezve, hogy figyelek, de tulajdonképpen csak a gyors, száguldó verdesést próbálom kordában tartani és elnyomni egy kicsit. Mintha egy strucc hordát zártak volna a bordáim közé.
- Van már kiszemelt? Vagy csődört játszol?

Gabriel & William

Lehet, hogy ő anno lelépett és nem volt mellettem és meg volt az oka is rá. Rendben. Spongyát rá, nem számít de, hogy én nem fogom magára hagyni, annyi szent. Ebben nem leszek olyan, mint ő. Szüksége lesz most valakire, aki tartja benne a lelket és tarkón rúgja, ha hülyeséget beszélne, én pedig vállalom ezt a szerepet. Rajta fogom tartani a szemem.
-Na jó. Akkor nem szólunk még neki. Megpróbáljuk együtt megoldani meg miegymás, mint igazi jó tesók, rendben? De, ha nagyon gáz lenne a helyzet és tényleg kezdenél szarul lenni, akkor beszélünk vele. Megígéred? És nem hősködsz, meg "á, nem gáz", aztán összeesel itt nekem.- fenyegetőzök továbbra is, de nem fogom ezen a téren visszafogni magam. Nem óhajtom végig nézni, ahogy a bátyám meghal. Azt már nem, főleg most, hogy úgy ahogy visszakaptam és dolgozgatni kezdünk a kettőnk kapcsolatán.
-Akkor ne hagyj abba semmit! Tudod mit? Írj egy bakancslistát. Vagy írjunk mindketten és mostantól kezdve csak az lebegjen a szemed előtt, nem az, amit a dokik mondanak. Sokszor egyébként ők is tudnak ám túlozni, hogy még több pénzt csúsztass a zsebükbe.- jegyzem meg csak úgy mellékesen, mert arra már rájöttem ennyi idősen, hogy az egészségügyben se olyan lelkes mindenki. Ott is a pénz beszél, mint mindenhol máshol. Miért is ne riogatnák a beteget annak reményében, hogy még jobban kinyitja a pénztárcáját?
-Mi vagy te? A mindent látó szem?- vigyorodok el, de tény, hogy előtte nincsenek titkok. Mindig, mindenre rájött már régebben is. Ha valamit tönkre vágtam nem szólt, de tudott róla és megvárta, amíg elmondom. Mindig, mindenről tudott, szóval ez most sem lep meg, ahogy az sem, hogy tisztában van az erőviszonyokkal. Más tészta, hogy sose tudnék úgy igazán neki esni és verekedni vele. Nem tudom, mit kelene ahoz csinálnia, mert eddig se akartam megverni, pedig haragudtam rá rendesen.
-Jó, jó! A tiéd lehet, ígérem.- emelem fel védekezőn kezeimet, miközben hangosan röhögök egyet. Aztán visszafogom magam, mert a büfés csak csúnyán és kíváncsian méreget. Érdekelne, milyen pletyka indul majd el a suliban a mi kis beszélgetésünkről.
-Szóval, a kávéval stresszeled magad és pörgeted a szíved, de az irodalom tanárnőhöz még nem volt merszed odamenni? Normális vagy te?- csóválom megint a fejem, mert nem vagyok hülye és ő is említette. A kávé nem tesz neki jót épp ezért mostantól figyelni fogok rá, hogy mikor kávézgat. Ki is verem a kezéből a bögréjét majd, ha kell.
-Csődört játszok. Vagyis, igazság szerint van egy csaj, akivel hosszabb ideje elvagyunk. Amolyan barátság extrákkal, tudod. Jól érezzük magunkat együtt, de ennek örömére mindenki összeboronálna minket. Nekem viszont eszemben sincs komoly kapcsolatba mászni és asszem, neki sem.- mesélek röviden Aubrie-ról, de ezen túl a többit sejtheti. Csajok jönnek mennek, de ez a szőke megmarad. Egyenlőre. Nem tudom, meddig fogja még élvezni ezt az egészet, mert ilyenkor jön az a csajoknál, hogy bele zúgnak mégis a pasiba.
-De hé! Egyébként is. Neked kellene előbb megkomolyodni, nem nekem úgyhogy, még szép, hogy csődört játszok.- fűzöm hozzá röhögve de valamiért az az érzésem, hogy mégis én leszek az, aki előbb haza állít egy menyasszonnyal. Nem azért, mert Gabe nem lenne képes rá, hanem mert szeret utazni és nem sok nő viselné ezt el. Azt meg bele se kalkulálom, hogy mi lesz, ha nem kerül sorra időben. Sorra fog kerülni, vagy felgyújtom az összes kórházat a környéken!

Nem akarom elmondani anyunak. És nem azért, mert titkolózni akarok előtte. Hanem, mert tisztában vagyok azzal, hogy hogy tud viselkedni ha beüt a krach, és ha nem tud megbirkózni a helyzettel. Elég kellemetlen olyankor ránézni, hisz belesorvad a sajnálkozásba, a kétségbeesésbe és azt hajtogatja megállás nélkül, hogy: mi lesz most, mi lesz most?
Én ezt nem akarom hallgatni. Elég volt akkor, mikor apu meghalt, most, hogy gyakorlatilag a fia is a halál szélén táncol, mit csinálna magával? Erre se én, se ő de még Will sincs felkészülve, mert az biztos, hogy csak az öcsémre támaszkodna és kiszipolyozná az életerejét.
Ajánlata hallatára megdörgölöm az arcom ezzel elterelve a figyelmét a pillanatnyi meghatottságomról.
- Hihetetlen vagy öcskös. Otthagytalak titeket mikor szükséged volt rám. És most gondolkodás nélkül ajánlod fel a segítségedet. Néha tényleg elgondolkozok azon, hogy melyikünk az idősebb és a többet látott - Will bölcs, okos és ezért tisztelem. Nagyon is! Amiért pedig segíteni akar, csak hálás lehetek. Életemben nem adtam még neki semmit, nem ajánlottam fel semmit. Csak magára hagytam.
- Már elkezdtem. Ott porosodik az asztalomon, de... legalább az első pont kialakulóban van - jelzem, hogy itt rá és a testvéri kapcsolatunkra gondolok. Igen, ez volt az első ami felkerült a papírra, és nem tagadom madarat lehetne fogatni velem, amiért jó úton járunk.
- Azt hiszem nem túloznak. Három orvos nézte meg a felvételeket és mind ugyan azt mondta. Szűk idő áll már a rendelkezésemre. De remélhetőleg nem lesz baj. Bízok bennük - valóban?
- Na jó, az alapján, hogy először nem tudták mire vélni a furcsa rosszulléteket és félrediagnosztizáltak, nem kellene elhinnem egy büdös szót se. Azt mondták, hogy a vérnyomásommal lehet baj, igyak többet, mozogjak többet, csak nem értem hogy az eddiginél hogy lehetne többet, ne egyek túl nehéz kajákat és szedjek ilyen meg olyan bogyót, ami szinten tudja tartani a dolgot. Hát, én hittem nekik és tettem amit kell, mígnem kis híján kampeca, és még akkor se gondolták, hogy ekkora baj lehet. Még mindig itt cseng a fülemben, hogy " Egy ilyen jó kondiban lévő férfinek nyilván nincs nagy baja!" Nem a fenét. MRI-re, CT-re, minden szarra elküldtek, és csak azután találták meg a dolgot, hogy beajánlottak terheléses vizsgálatra azt is a gyakornok jóvoltából. Ezután persze mind nagyon okos volt... gondoltam arra is, hogy keresek más orvost, de egyelőre még nem jutottam Floridánál messzebb.
Tarkómat dörzsölve húzom el a számat. Ez alapján tényleg nem túl jók a kilátásaim.
- Rejtek egy harmadik szemet, nem tudtad? - vonom fel a szemöldökömet, amolyan "hihetetlen, hogy ezt se tudtad" kifejezéssel, de végül csak elmosolyodok.
- Normális vagyok, és nem nem volt merszem, hanem az a nő egyik pillanatban itt, a következőben már ott van. Mire kettőt lépek ő már a másik emeleten van. Biztos öregszek - végül is jó kifogás lenne.
- Nem is tudom, hogy helyeseljem vagy ellenezzem. Csak nehogy összetörd szegény lány szívét. Tudod jól, hogy bár mi férfiak hamarabb esünk szerelembe a kutatások szerint, de a nőcik elég ragaszkodók tudnak lenni - én ezért is hagyatkozok a gyors, egy-két éjszakás kalandokra, vagy a vissza-visszatérőkre. Nekem egyelőre ez is bőven elég. Megdörzsölgetve mellkasom, már el is vigyorodok.
- Hé, öcskös, akkor ezt vegyem úgy, hogy haza kéne állítanom egy nővel akivel már jegyben járunk? - nézek rá értetlenül. Miért kellene megkomolyodnom? Mellesleg elég komoly vagyok, és huszonévesen hova házasodjak még? Ráérek nem? Mondjuk nem.
- És mik a jövőbe nyúló terveid? Mi lesz ha befejezed itt a sulit?

Gabriel & William

Tudom, hogy ha mindezt most úgy tudtam volna meg, hogy nem itt ücsörgünk és beszélgetünk, hanem mondjuk anyu közli úgy, hogy mi még rosszban vagyunk, akkor most már segg részegen sajnálnám magamat és Gabrielt valahol. De így nem tehetem, mert most tényleg szüksége lesz rám és, ha már nyitottunk egymás felé, akkor mellette is maradok. Szarok arra, mi volt régen.
-Teljesen mindegy most már, mi volt régen. Túl éltem és ember lett belőlem és mindazok ellenére, te még mindig a bátyám vagy. Nem foglak a múlt miatt elküldeni a fenébe.- vonok vállat végül, mert szerintem ez teljesen egyértelmű. Szerintem mindenki így tenne a helyemben és eldobná a fenébe a régi szarságokat. Mondjuk, ezt eddig is megtehettem volna. Tényleg annyira gyökér vagyok, hogy az kellett a megenyhülésemhez, hogy a bátyám szívbeteg legyen?
-Szuper. Kiegészítjük még vagy harmiccal, hogy jó sokáig tartson.- mosolyodok el és egyébként azt is hiszem, hogy ha valakinek nagyon nagyon komoly célja van, akkor az is éltető erőt ad. Például, ha ő elhatározza, hogy nem akar meghalni, amíg nem jutott el Machu Picchu-ba, akkor talán tovább húzza, mint ahogy azt a dokik sejtenék. Sok mindenre képes az emberi agy.
Figyelmesen végig hallgatom a történetét, de közben érzem, hogy az ujjaim már fájnak, annyira markolom a székem karfáját. Azon se csodálkoznék, ha ripityára törne a kezemben ez a szar, mert a hallottak után olyan ideg van bennem, hogy ma muszáj leszek gyúrni. Elkúrták! Ezek a balfékek esküszöm, csak akkor tudják mi bajod van, ha konkrétan látszik rajtad. Mondjuk, hogy beleállt a fejembe egy balta és ott figyel a balta is. Akkor egyből tudják, így viszont töketlen barmok.
-Én azért a helyedben vagy elverném őket, vagy felnyomnám mindet a rendőrségen. Ez nem számít orvosi műhibának? Ha előbb rájönnek mi van lehet, hogy nem lenne ilyen vészes a helyzet.- ötletelek kissé feldúltan, de képtelen vagyok nem ideges lenni. Rettegek attól, hogy Gabriel csak úgy egyszer csak... szóval nem akarok fekete öltönyt magamra rángatni és gyászbeszédet mondani a temetésén. Én erre nem vagyok kész és nem is érzem úgy, hogy fair lenne. Lehet, hogy volt az a húzása velem, de ezen túl jó ember. Nem gyilkolászik, nem szövöget atommal kapcsolatos hadjáratokat... miért nem az olyanoknak van szívbetegsége?
-Hát akkor kapd elő a harmadik szemed, szedd össze magad és kapd el a csajt. Nem hiszem el, hogy a bátyám elől meg tud többször menekülni egy nő.- csóválom a fejem mosolyogva a sztori hallatán, de tény, hogy el tudom mindezt képzelni. Tényleg mindig rohan az a nő. Mindig. Kicsit olyan elveszettnek is tűnik néha de tény, hogy ráférne egy jó kufirc, mert olyan merev, mint egy beton oszlop.
-Amíg nem szól, hogy neki ez így nem jó, addig nem akadékoskodok. De, hogy én nem fogok szerelembe esni az tuti fix.- rázom a fejem nemlegesen már a szó hallatán is, hogy "szerelem". Nincs az az Isten, hogy én papucs legyek egy nő miatt és epekedve lessem minden kívánságát. A-a. Inkább leugrok a Taigetoszról.
-Igen. Vedd úgy, hogy lassan ideje lenne, mert másképp anya engem fog szekálni, és attól biztosan a falra másznék.- rettegek már a gondolattól is, hogy a jó édes anyám minden nap azt kérdezgetné, mikor lesz más feleség, unoka, saját lakás és társai. Nem nem. Gabe is lébecolt eddig, nekem is kijár még pár év.
-Őszintén? Fogalmam sincs. Gondolkoztam, hogy mihez is tudnék majd kezdeni a diplomámmal, ha mondjuk régészként nem tudok elhelyezkedni vagy ilyesmi, de ötletem nincs. Lehet a végén maszekolni fogok építkezéseken.- röhögöm el magam, de azért ez mondjuk cseppet sem vicces. Durva lenne, ha ezek után egy építkezésen kötnék ki.
-Mond csak, nem lenne jobb, ha szabira mennél? Ne hiszem, hogy ez a pörgés jót tesz még a szívednek. Addig vigyáznék a tanárnőre.- kúszik aljas vigyor a pofámra, de képtelen vagyok nem húzni ezzel az agyát. Más kérdés, hogy nem lenne képem keresztbe tenni neki. Azt a nőt megérdemelné még így műtét előtt. Mert lesz műtét. Érzem.

- Ezt örömmel hallom - engedek meg magamnak egy szégyenkező mosolyt, legalábbis rám való tekintettel hisz akárhányszor felemlegetjük ezt a kis incidenst, annyiszor bánom meg újra és újra. De tekintettel arra, hogy felszólított rá, ne mondjam el még egyszer, hogy sajnálom mert nem lesz szép vége a dolognak, inkább nem emlegetem fel megint.
- Harminc? Tudod, milyen hamar elérem azt a harmincat? Nem lehetne további ötven vagy mi több? Száz? - gondolkodok el egy pillanatra, ahogy belegondolok abba hogy mi minden van már azon a papíron és mi lenne még jó. Múltkor volt szerencsém találkozni egy könyvvel, amiben a főhős anyja elhunyt majd hagyott egy levelet a lányának, hogy addig nem kapja meg a pénzét vagy az örökségét, míg nem teljesíti azokat amiket kislánykorában megálmodott. Elég izgalmasnak tűnt, de tekintettel arra, hogy nőknek íródott, nem szívesen venném kézbe, hogy aztán a fél haveri köröm rajtam röhögjön. No majd éjjel suttyomban elalvás előtt bele-beleolvasgatok. Aidan menyasszonya elég jó könyveket szokott venni magának, efelől semmi kétségem.
Végül kitérek az apróbb részletekre is, hogy mennyi mindenre szükség volt ahhoz, hogy kiderüljön mi bajom van.
- Tényleg nem értem, hogy miért nem rögtön a szívemre gyanakodtak, és miért egy gyakornoknak kellett felhozni az ötletet? Vagy a dokik már annyira zsenik, hogy észre se veszik az egyszerűbb, valószínűbb megoldásokat és rögtön a durvábbakat keresik? Nem tudom amúgy minek számít - vakarom meg a halántékomat - végül is megtalálták a gondot, csak nem a leggyorsabban. Emiatt nem adhatom fel őket még akkor se, ha az egészségem megy rá. Ők igyekeztek. Már csak attól félek, hogy esetleg a többi emberrel is megtörténik hasonló - ó persze, nemhogy magammal foglalkoznék, rögtön a többi ember... hülye vagyok én, gyanítom.
- A bátyád kezd berozsdásodni. Most vagy a vonzóbb oldalamat kezdem elveszíteni, vagy túl maradi vagyok. Biztos lejárt szöveget nyomatok - a gond csak az, hogy erről szó sincs. Az utóbbi időkben tényleg nem nagyon foglalkoztam a nőkkel a tanítás és a szívem mellett, és talán emiatt se tudom nyakon csípni a tanárnőt még akkor se, ha igyekszek. No majd egyszer lecsapok rá, de akkor nem menekül!
- Szavadon foglak - kékjeim határozottan fürkészik az arcát jelezve, hogy nyomon fogom követni az életét amíg lehet, és kifogom kérdezni, ha látom, hogy máshogy viszonyul a hölgyeményhez. No persze először azt is ki kellene deríteni, hogy k az illető.
- Akkor viszont azt kell mondanom, hogy sajnálom! Nem óhajtok se menyasszonyt keríteni magamnak még, se gyereket csinálni. Ez a feladat te rád vár, öcskös - rugdosom meg a bokáját ösztönzésképpen, ha már úgyis a közelben van.
- Maszekolni? - esik le az állam. Jó, hogy építész vagyok de azt nem nézném ki az öcsémből, hogy nekiállna egy maszek melónak.
- Na majd jössz velem Afrikába vagy Mexikóba ásatásokra jó? Az utóbbi időkben ezzel foglalkoztam első körben, úgy döntöttem, hogy az építészeti diplomával kitörölhetem a seggem ebben a világban. No a régészettel is, de jobb ha több oldalú egy ember... - egy pillanatra elhallgatok ahogy ez a szerencsétlen dobban egyet, majd mintha késsel döfködnék, bele-belenyilall a nyavalya. Végül nem foglalkozva vele, csak folytatom.
- Szóval ha semmi nem működik, majd szólsz - ezek után nem hagynám itt egy alkalommal se, mikor elhagyom a kontinenst vagy csak szimplán az országot. De mivel egyelőre nem ülhetek gépre, várnia kell.
- Szabira? Úgy ismersz engem mint aki lazít ha valami gondja van? És mondtam, hogy szemed leveszed róla - vigyorgok rá pimaszul, persze tudom, hogy nem nyúlna hozzá. Annál ő tisztességesebb és szem előtt tartja más emberek igényeit. Ez alól nyilván én se vagyok kivétel. Vagy mégis?

Gabriel & William

-Jó. Legyen, amennyit akarsz. De akkor ajánlom, hogy csúcs dolgok legyenek rajta.- vigyorodok el és hagy ne mondjam, mi minden megjelenik a kis képzeletemben, hogy én mit írnék egy ilyen listára. Az tuti, hogy lenne dolgom bőven, mire megvalósítanám az egyes pontokat, de legalább tényleg csúcs lista lenne. Gabrielé is ilyen lesz, van egy olyan érzésem.
-Nem vagyok egy önző dög, tudod jól, de elárulnád, ki a frászt érdekel most a többi ember? Magaddal törődj már egy kicsit Gabriel! Legalább most. Mondjuk egyél olyan kaját, amit előírnak, ne igyál kávét és hasonlók. Ne hajtsd magad, mert azzal megint csak velem fogsz kicseszni, ha idő előtt elpatkolsz.- baszom le ismét -szebb szót már nem tudok rá-, mert még mindig képtelen megérteni, hogy ez tényleg komoly dolog és itt most nem játszhatja el a "fasza gyerek vagyok és nem fog ki rajtam semmi" kártyát. Ez nem egy sima megfázás vagy akármi. Ez durva gond amit, ha meg is műtenek se tuti, hogy minden rendben lesz. Ugyebár utána ott van nem tudom mennyi idő, amíg kiderül, hogy befogadja-e a szervezet az új szivet és társai.
-Nem kell megjátszanod a tökös legényt. Most nem.- csóválom a fejem rosszallóan, hátha most már tényleg felfogja, hogy ezzel csak engem fog a sírba vinni. Persze, nem hagyhatja el magát, de nem is kell úgy tennie, mintha nem lenne semmi baja. A kettő közt nincs semmi?
-Esélytelen, hogy berozsdásodtál volna. Szerintem, csak szimplán vak a csaj vagy figyelmetlen. Vagy vak és figyelmetlen és emellett annyira rohan mindig, hogy fel se tűnik neki, hogy lesegeted. Előfordul az ilyesmi.- vonok vállat a kis bíztató elbeszélésem után, de persze a végére oda fűzök egy vigyort. Hiszen ez viccelődés is akart lenni, de egyben komoly is. Ki tudja, mi jár annak a nőnek az eszében?
-Oké, de akkor ígérd is meg, hogy leütsz, ha meghülyülnék.- motyogom rémülten, bár biztosra veszem, hogy nem fogom elveszíteni a józan eszem és nem dőlök be se Abrienak se másnak. Miért is csapna tarkón a szerelem szele? Eddig se volt semmi, akkor miért ennyi idő után lenne? Nevetséges.
-Na persze. Nagy frászt. Ezt most, csak azért mondod, mert a szíved bekrepált de, ha megműtik és rendben lesz, tényleg ideje lesz megnősülnöd. Vénségedre meg majd nálam laksz, mert nem lesz senkid, vagy mi?- vágok vissza azonnal az őrült feltételezésre és végre tényleg olyan lazán hülyülünk, ahogy régen is és ez jó. Nem tudom, mennyire fogunk mi még összespanolni vagy, hogy mennyi időnk van még erre egyáltalán, de törekedni fogok arra, hogy minden rendben menjen és végig ott leszek Gabe mellett. Még a nyamvadt kórházban is bent fogok vele ülni, pedig utálom a kórházakat. Nagyon.
-Ez nem hangzik rosszul, de ez a többoldalúság is egy szempont. Lehet, tovább kellene még tanulnom majd? Fogalmam sincs. Nem tudom, mihez kezdjek magammal. Igazából a kosár is jól megy. Akár azzal is kezdhetnék valamit.- vonok vállat, de akkor meg az a helyzet, hogy tök felesleges az egyetem, ha sportolónak megyek. Nem lenne rossz egy kis égi sugallat, hogy mégis mihez kezdjek magammal. Lehet utazgatnom kéne csak simán Gabe-el? Hiszen régen ezt akartam. Hogy vigyen magával és ketten, mint valami mese hősök, fedezzünk fel mindent.
-Rendben. Szólni fogok, mert eddig ez hangzik a legjobban.- bólintok egyet helyeslően és egyre inkább tetszik az ötlet, ugyanakkor az is ott van bennem, hogy messze van az még. Addig még az is lehet, hogy tényleg megnősül valamelyikőnk és akkor leshetünk.
-Tudom, ismerlek, de mond, hogy olyan rohadt jó neked, hogy még melóznod is kell és itt stresszelnek a sok bunkó miatt. Komolyan beszélek Gabe! Ésszel csináld a dolgokat, rendben?- megint fenyegetőzök, mintha én lennék itt a valaki, de egyszerűen féltem, hogy most is önfejű lesz, mint régen, mikor a láz majdnem kicsinálta.