I'm not affraid, to take the stage...

D. - 20+ - van – az is van

story of my life

Vegyes érzelmekkel vettem elő a bőröndöm, hogy bepakoljak és felkészüljek az egyetemre. Anya nem mondta, de tudtam és éreztem, hogy nem éppen repes, amiért a legkisebb fia is elhagyja a családi fészket és hetekig távol lesz. Nagyon távol, hiszen Palm Bay nem New York szomszédjában van. Miközben pakoltam a kedvenc zenéim üvöltöttek a magnóból, de még emellett is meghallottam, ahogy a hülye haverom, Jay az ablak alatt ordibál.
Ahogy az ablakhoz mentem és kidugtam a fejem, a csont fekete vigyorgó képét láttam meg először és a fehér fogsorát, ami rikított a bőréhez képest. Sosem voltam rasszista és a legtöbb haverom fekete volt, de szerencsére sosem keveredtem bele gázosabb bandákba. Jay például orvosnak készült és ő ekkor már első éves volt az egyetemen. Nem örült túlzottan, hogy elhúzom a belem, de vigyorgott, mert látta, hogy alig várom. Miután a p*cs bátyám, Gabe lelépett, Jay olyan lett, mintha a testvérem lenne. Az egyetlen támaszom volt, akivel mindenről beszélgethettem és mindenről elmondta őszintén a véleményét. Igen. Volt, hogy kaptam tőle pár tockost, ha hülyeségeket beszéltem.
-Mi lenne, ha letolnád a segged még egy utolsó meccsre, mielőtt elmész a nagymenő egyetemedre?- dobta is fel hozzám a kosárlabdát, amit először csak vigyorogva végig pörgettem az ujjamon, végül fejet csóválva visszadobtam neki.
-Aljas vagy. Tudod, hogy egy jó meccsre sose tudok nemet mondani.- kúsztam vissza a szobámba az ablakból, majd a bőröndömbe bedobáltam még azt a pár dolgot, amire szükségem lesz, végül átkaptam a rövid nadrágom meg a trikóm és végig sprinteltem a lakáson.
Odalent lekezeltem Jay-jel a jól megszokott módon, ahogy már évek óta köszöntünk egymásnak, majd elindultam vele az egy háztömbnyire lévő pályára. Természetesen, már az összes haver ott várt minket. Éreztem, hogy ő már riasztott mindenkit és én leszek az utolsó.
Életem legjobb meccse volt, mert máskor nem volt olyan értéke, mint akkor. Most egy búcsú meccs volt, amivel a barátaim elköszöntek tőlem arra a jó pár hétre, amíg legközelebb majd haza tolom a képem. Épp ezért, talán még sosem játszottunk olyan jól, mint akkor. És, hogy mi volt a legjobb ezen a napom? Az, hogy a meccs végén csak ültünk a pálya szélén, beszéltünk arról vajon ki merre lesz évekkel később és, hogy mindenképp össze kell tartania a bandának később is.
Ők voltak a családom, miután a bátyám lelépett. Anyámmal mihez kezdtem volna? Persze, szeretem, mert az anyám, de vele nem tudok úgy hülyülni, kosarazni meg végképp nem. Aztán jött Jay és a többiek, akik befogadtak annak ellenére, hogy fehér csóka vagyok és a társaság nagy része fekete. Két fehér arc van még rajtam kívül, de ők is azért vannak köztünk, mert megérdemlik.
Mindig együtt lógtunk, vigyáztunk egymásra és nem hagytuk szarban a másikat. Kisebb koromban nem értettem, miért olyan nagy dolog a filmekben, ha valakinek van egy ilyen haveri társasága, de megtapasztaltam és megértettem. Nem mindegy, hogy egyedül vagy a vak világban pár haverral, akik vagy ott vannak vagy sem vagy, hogy van jó pár olyan ember, akik tudod, ha gáz van jönnek.
Velük nőttem fel. Velük lettem a riadt kissrácból, akinek meghalt a faterja kemény gyerek, aki kiáll magáért és nem hagyja, hogy az élet eltiporja. Ők voltak ott nekem, amikor senki más, még a bátyám se segített, mert fontosabb volt neki az a sok romos szar épület. Csoda hát, ha nehezen lódultam haza, hogy végre elinduljak anyámmal az egyetemre? Nem hinném.
A kocsiból csak bámultam kifelé és azon agyaltam, jól döntöttem-e. Hiszen nem lett volna muszáj ilyen messzire mennem tanulni de, a New York-i egyetemre nem jutottam be. Azon töprengtem, megéri-e lelépni a céljaim miatt, de így utólag rájöttem, hogy helyesen döntöttem.
A spanok még meg vannak és így, két év után is még mindig rendszeresen beszélek velük. És, hogy megváltoztam-e? Persze. Hülyébb lettem, de magabiztosabb is, mert itt is játszok a kosár csapatban, a csajok imádnak és olykor stripperként meglepek egy-egy szülinapos csajt az egyetemen. Meg van a magam szerepe itt is és befogadtak. Nincs okom panaszra, mert az otthoniak ezeket a változásokat is elfogadták. Az anyám pedig? Ha felhívom olvadozik és azt ecseteli folyton, mennyire büszke rám. Na meg persze azt, hogy nem ártana kibékülnünk a bátyámmal, de én biztos nem fogok oda menni és a lábai előtt csúszni, hogy „heló, én vagyok az öcséd”. Ő lépett le, ő hagyott ott. Ha akar valamit, majd szól.
És, hogy mi van a csajokkal? Nem óhajtok szerelmes lenni és elveszíteni a férfiúi mivoltom. Nem akarok papucs lenni és nincs szükségem egy hisztigépre sem, szóval... Aubrie, az egyik kappás csaj tökéletesen kielégíti az igényeimet, én pedig az övét és ez így teljesen megfelel.