"Az éber férfiakat szemmel kell tartani."

Anonym - 18év - 5-6 év - multi nincs

story of my life

   Tipikusan azon emberek gazdag körébe tartoztam hosszú hosszú évekig, kik nem tudták eldönteni, hogy mit kezdjenek magukkal tanulmányait követően. Minden éjszaka attól kaptam agymenést, hogy rájöjjek, mire lennék jó, mit csináljak ami nem első körben pénzt hoz a bukszába, de szeretem is csinálni. Mert ugye az a legboldogabb ember aki a hobbijának él. No de itt jön a következő gond.
Mi van akkor, ha valakinek nincs hobbija?
   Mindig csak a mának éltem, mindig csináltam valamit amit szerettem. Fociztam a haverokkal, kocsmázni jártam, biliárdozni. Csajoztam mint minden normális, még működőképes hímtaggal rendelkező tizenéves srác, persze iskolába jártam és tanultam. De nem voltak nagyra törő álmaim. Nem akartam olimpikon lenni, pedig teperhettem volna, hísz mint kiderült nem voltam egy túl lusta egyede az erősebbik nemnek.
   Nem akartam elnök lenni, mert... mert csak. Egyszerűen nem akartam, hogy életek függjenek tőlem és ebből adódik az is, hogy még csak az orvosit se próbáltam meg akkor se, ha a tanárok bíztattak, jó vagyok ebből és abból, megvan az eszem a hatodik és a húszadik tárgyból is, ugyan próbáljam már meg. Hagyjanak már, nem leszek agysebész!
   Egyszerű ember akartam lenni, aki a mának él, tudja, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet. Aki nem riad meg a megpróbáltatásoktól, de mint egy egészséges ember, képes lenne leh*gyozni a le bokáját a paranormális meséktől, vigyorog azon mikor valaki kis híján belefullad a vízbe és érdekes, pöfögő, röfögő hangokat hallat. De nem veri földhöz magát magatehetetlenségében mert tudja, hogy hogy meneküljön el a krízishelyzetek elől.
   Egyszerű gimnáziumba jártam, elvégeztem a kötelezőt, senki nem mondhatta, hogy elhanyagoltam a tanulást, hisz osztályelsőként végeztem minden egyes évben. De mint kiderült nem is volt nehéz, mivel jócskán volt eszem hozzá és a sok bolondot józan paraszti ésszel is képes voltam KO-val kiütni. No persze nem csak ész, de hülyeség terén is. Egy valamit ezek ellenére mégis magamnak tudhattam. Valamit, ami nem adatik minden második gyereknek, és akikből nagyon kevés van manapság.
Mindig is művészi beállítottságú voltam talán köszönhető ez anyám festő tudásának és apám zenész karrierjének. Na, hát míg én kutyákat megszégyenítő vonyítást tudhatok énektudásomnak, és kisgyerekekkel vetekszek a "művészi" rajz téren, addig ott van nekem a hőn áhított fotográfia, valamint a művészettörténet, építészet. Mert ugye ez utóbbi egyfajta művészet. A régi épületek szerelmese lettem. Colosseum, egyéb Amphiteatrumok, hatalmas Bazilikák, Forumok de ott van a Stonehenge és még sorolhatnám hosszú ideig. Lennének emberek akik úgy néznének rám mint akinek nyolc szeme nőtt és két bazinagy csáprágója. De hát most mit csináljon az ember? Nem lehet mindenkinek híres focista vagy nagy sztár a kedvence nem? Nekem az épületek a kedvenceim. Nekem többet ér egy-egy ilyen épület egyetlen kődarabja is, mint egy focista.
  És ha már eddig ennyi szépet és jót hallottatok, akkor mondjuk olyanokat is, ami nem helyes. Hatalmas nőcsábász vagyok, nem tudok megállni egynél. Volt rá precedens, hogy egy kisasszony több időt volt a "tulajdonomban" mint az előtte vagy az utána lévő, de a sűrű helyváltoztatásomnak köszönhetően nem tudtam soha megállapodni. No meg a hiúságom miatt se. Egy szóval soha nem sikerült komoly kapcsolatot kialakítanom, nem volt olyan nő aki a szívemet megtudta volna érinteni. Mindig csak az az alatt 30-40 cm-re található dologgal voltam elfoglalva... nem véletlenül nem tudom megmondani, hogy mekkora az a táv ami aközött és a szívem között van. Sokkal fontosabb, hogy "az" mekkora.

2005. Nyár
Róma.
Életemben nem láttam ilyen gyönyörű... ilyen hatalmas és ilyen elérhetetlen épületet, mint amilyennek a szent Péter Bazilikát alkották. Míg más normális esetben egy egész estés vígjátékkal zárja a napjait, én képes lennék kivágni magam elé egy jókora képeskönyvet, amely a bazilika épületének legkisebb zugainak fényképeivel van tele.
És, hogy miért? Mert ez volt életem első ehhez hasonló építménye, amit testközelből láthattam. És, hogy hogy jutottam oda? Egyszerű. Meg kellett várnom, hogy apám meghaljon, és legnagyobb kínszenvedésemben gyászomban lenyúltam a megtakarított pénzét.
Arra persze nem gondoltam, hogy majd ezzel elindítok valamit ami még több és még több pénzt fog követelni.

2006. Ősz
Reims
Hát, na... most miért ne nézhettem volna meg a Reims-i katedrálist ha már láttam egy évvel ezelőtt a világ legnagyobb bazilikáját? Rossz kisgyerek voltam - cirka 20 évesen ha nagyon gyerek még az ember - és felvételiztem egy művészeti egyetemre, ahol emelt tantárgy volt a művészettörténet. Egy, az iskola tanszéke által meghirdetett pályázat megnyerésével jutottam ki Franciaországba, hogy láthassam annak nevezetességeit.
Reimsben persze mást is kaptam. Közel két hónapot töltöttem ott, ezzel szerelemre leltem. Plátóira legalábbis biztos, hisz nem voltam benne biztos, hogy egy egyszerű művészlélek, kellett volna az akkor élt egyik legnagyobb és legnevesebb család lányának, aki nem mellesleg még csak nem is dúskált a pénzben. Hát bevetettem azt a "férfias bájt" - cöcöcö - amivel rendelkeztem, és igyekeztem meghódítani a hölgyet. Jó nem tagadom, képes voltam hülyét is csinálni magamból azért, hogy enyém legyen a lány keze, de felesleges próbálkozás volt. Lehet, hogy neki nem volt ellenére de a kedves faternek annál is inkább. No meg hajthatatlan vonzott a kalandvágyam, mentem amerre tudtam.

2006 után.
Bejártam Egyiptomot, Angliát, Toszkánát, fél Ázsiát tanulmányaim jóvoltából. Rengeteget tanultam, együtt éltem bizonyos népekkel Afrikában, szenvedtem maláriában, sárgalázban és minden rohadt nyavalyában, amit csak ellehet kapni más-más kontinenseken. De annál gazdagabb lettem a bezsebelt élményeknek és tanultaknak hála. Most már tudom, hogy a japánok miért pálcikával esznek, miért a földön ülnek ebéd közben. - nincs mindig így!

Végszó. Egy ideje már az Hollis Universityben tanítok művészettörténet tanárként. Főállású tanár vagyok, de segédkezek építészmérnöki tervezésekben, és persze világjáró körutakat se felejtem el.