Ha vannak ellenségeid, valamit nagyon jól csinálsz.

Kinga - 17 - jó pár év - nincs

story of my life

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletes életem van, mert nincs az. De valahogy mégis tökéletesen megvagyok vele elégedve. Anyuci és apuci szeme fénye, pláne, mivel nem csak a legkisebb vagyok a családban, de a három testvérem után még az egyedüli lány is. Ez azért egy részből még izgalmas is, viszont hátránya is van. Utálom amikor úgy kezelnek, mintha valami taknyos 10 éves kislány lennék, akire folyton kell vigyázni. De ami még ennél is bosszantóbb, hogy folyton alábecsülnek... De most komolyan Van három nagy tesóm... biztosak lehetnek abban, hogy bárkivel szemben képes vagyok megvédeni magamat. Ezt számtalanszor bizonyítottam is.
A szüleim kiskorom óta arra neveltek, hogy igazi úri hölgy legyen belőlem. Mindig mindenből a legdrágábbat vették, mindig mindenhová elvittek, ahová éppen menni akartam, bejártam a fél világot. A testvéreimmel ellentétben, akik folyton próbáltak velem is úgy viselkedni, mint fiú lennék. Folyton verekedni tanítottak, és mindig kocsikáztam velük. Nagyon ritkán játszottam a babáimmal, amit igaz, hogy mindig megvetettem, de csak azért, mert biztonságban éreztem magam, ha a szobám tele van játékokkal. Valahogy sokkal jobban érdekeltek a fiús játékok. Nyilván ez azért van, mert a testvéreim mind hímneműek. Amíg olyan kicsi voltam, még barátaim sem igazán voltak, mivel 11 éves koromig magántanuló voltam, mivel elég sokat betegeskedtem. A szomszéd lány jött át hozzám mindig játszani, de ki nem állhattam. Folyton hisztizett, és mindig babáznom kellett vele, vagy éppen azt játszottuk, hogy tündérek vagyunk. Ha meg nem azt csináltam amit mondott, akkor sírni kezdett. Én meg utáltam, ha valaki sír, főleg akkor, ha miattam. Ilyenkor mindig valamelyik bátyám jött a segítségemre, és addig ökörködtek a lánnyal, amíg az haza nem ment. Nem tudom, hogy valakinek, hogy lehetett ilyen idétlen természete, de szerencsémre kis idő után elköltöztek Pheonixbe. Azóta se találkoztam vele többet, ami még jó is, mert biztos vagyok benne, hogy nem a barátaim közé tartozna, főleg, ha megvan még az a jó szokása, ami volt. Bár az ilyen elkényeztetett, egyke gyerekek sosem változnak. Ezt onnan tudom, hogy az Egyetem, ahová most járok, tele van ilyennek.
Amikor normális iskolába kerültem, azonnal sikerült is beilleszkednem a hozzám hasonló, elit gyerekek közé. Rengeteg barátot szereztem, és imádtam iskolába járni. Igaz, hogy a testvéreim is mind oda jártak, de valamiért, sosem mutatkoztak velem nyilvánosan, és folyton bunkók voltak velem. Az okát sosem tudtam meg, de nem is érdekelt igazán. Nem volt rájuk szükségem. És az, hogy eláruljam őket? Hát nem.. annál mindig is sokkal ravaszabb voltam, folyton kitaláltam valamit, amivel bosszantani tudtam őket.
13 éves voltam, amikor az első barátom lett. Két hónapot voltunk együtt, és a kapcsolatunk végéről csakis a testvéreim tehettek, mert megfenyegették, hogyha ágyba talál vinni, akkor rossz vége lesz. Mindezt persze csak később tudtam meg, de akkor már nem is érdekelt. Egyébként a srác akkor volt végzős, én meg nyilván nem csak 13-nak néztem ki. És naná, hogy az volt a legfőbb célja, hogy lefektessen. De mivel tudta, hogy nem szabad, inkább dobott. Idióta, állat.
14 éves koromban vertem meg egy srácot, aki nem méltó szóval illetett. Ribancnak nevezett, pusztán azért, mert közöltem vele, hogy semmi esélye sincs. Neki pedig ez nem tetszett, de hamar elláttam a baját. Felnyomtam a falra,  aztán püfölni kezdtem, ahol csak éppen értem. Briannak kellett lefognia, de szegény srác még tőle is kapott vagy kettőt. Természetesen mindhárman a dirinél kötöttünk ki. Briant kicsapták 3 napra a suliból, mivel kicsit durvábbat ütött a kelleténél, én meg két hétig minden délután bent kellett maradjak és segédkezzek a takarító nőknek. A kis gyökér meg persze megúszta. Vagyis annyira mégsem, mert ha jobban átgondolom, hogy mennyi verést kapott... amit amellett és és a bátyám kaptunk semmiségnek tűnt. Azt hiszem, hogy a testvéreim itt kezdtek csak igazán lányként kezelni. Folyton a nyomomban loholtak, és ha bárki is, aki fiú volt, akárcsak  hozzám is szólt, azonnal jöttek. Egy idő után már olyan messzire eljutottak, hogy egy hímnemű lény sem volt hajlandó szóba állni velem az idióta testvéreim miatt. Gondolom senki meg sem lepődik azon, hogyha azt mondom, hogy még sosem voltam szerelmes. De hát, hogy is lehettem volna? Igaz, hogy volt mikor megszabadultam tőlük, és sikerült úgy elmennem bulizni, hogy nem találtak rám, és ott tudtam pasizni, de egyikkel sem volt valami komoly. A szüzességemet is egy buliban veszítettem el, amiről a testvéreim még mindig nem tudnak. Abban a hittben élnek, hogy a kis hugicájuk egy szentike. Bár szerintem már mindegy is lenne, hiszen annak a srácnak még csak a nevét sem tudtam meg soha.
17 éves koromban jöttem rá, hogy mi az, ami igazán érdekel. A földrajz, meg a történelem. Minden vágyam, hogy egyszer csillagász legyek, ezért is döntöttem úgy, hogy tovább megyek egy egyetemre, ami Floridában van. Na nem mintha lett volna más választásom, mivel a szüleim is oda jártak. Ezért én is kénytelen vagyok, de ezt valahogy mégsem bánom. Az egyedüli dolog, ami egy kicsit idegesít az az, hogy muszáj nekem a Kappások közé tartozni... mert, hogy is néznék ki egy másik csoportban, nem igaz? Na meg van néhány olyan személy is, akikkel legszívesebben megetetném a hajukat. Ilyen lány például Evangeline Mcabby is. Bocsánat... mit mondtam? Lány?! Nos az igazság az, hogy arról a... személyről bármit ellehet mondani, csak éppen azt nem, hogy „lány”. Inkább egy hárpia... vagy boszorkány... vagy kígyó. Vagy bárhogy lehet nevezni, de lánynak biztosan nem. Nos... ez a csitri amióta az Egyetemen vagyok, azóta keseríti az életemet. Csak a probléma az, hogy még nem tudja, hogy kivel kezdett ki. És az én türelmemnek is van határa, amit lassan lassan át fog lépni, ha így folytatja. Élvezettel fogom kifesteni a pofikáját, és nem fognak érdekelni a következmények sem.
Egyébként nem lakom az Egyetemen. Brian is meg én is James-nél élünk, amiről természetesen a szüleink nem tudnak. A pénzt meg amit az egyetemre küldenek, azt magunkra költsük, valamint besegítünk legnagyobb bátyánknak a kaja vásárlásba, meg ilyenek. Mostanában egyre gyakrabban látogat meg Peter is, így gyakran van az, hogy közös programokat csinálunk. Az igazság az, hogy imádom a testvéreimet. Egy jó ideje már, hogy nem avatkoznak bele az életemben, de azért tudom, hogy bármikor számíthatnék rájuk, ha bajban vagyok.