Teljes név: Michael Smith
Becenév: Mike (bár nem szereti ha becézik)
Születési hely és idő: New York, 1994. 02. 17.
Play by: Alex Pettyfer
Csoport: Theta
Érdeklődési kör: imádom a zenét, főleg a metált. Bár senki sem gondolja, hogy ilyen zenéz hallgatok, és ráadásul még a klasszikus zenét is szeretem, de van, hogy szeretem az ellentéteket. Igazából néha meg k-pop-ot is hallgatok, de azt csak akkor, amikor kedvem van hozzá. Amikor tehetem, zenét hallgatok. Számomra a zene olyan, mint másnak a drog vagy az alkohol. Nélküle nem tudok élni. Szeretek könyvet is olvasni, viszont főleg csak horror és krimi történeteket olvasok. De be kell valljam, már elolvastam pár szerelmes regényt is, bár ezt nem igazán hirdetem. Főleg akkor olvasok, ha senki nem láthat, ezért is tudja csak Ewan, hogy olvasok.
Kapcsolat a családdal: az anyukám már meghalt mikor kicsi voltam, de nagyon szerettem. Azóta is hiányzik. Az apám meg egy külön világ. Vert és még most is csinálná, ha tehetné, de nem teheti már szerencsére. Mindig is féltem tőle és már utálom is. Testvérem nincsen, de 5 éves koromban akartam egy húgot. Más fontosabb családtagom nincs, csak a kutyám (Roxy). Szinte már csak ő van nekem.

Ez vagyok én: A jellemem az elég bonyolult dolog, vagyis inkább nehéz dolog, mert úgy vélem az emberek jobban tudják, hogy mik nem, mint azt, hogy mik igen. Én nem vagyok egy idióta barom, nem használok ki másokat, nem vagyok utálatos, előítéletes, és nem vagyok bőbeszédű. De megpróbálom elmondani, milyen is vagyok, felesleges lenne egész végig azt hajtogatnom, minek nem tartom magamat. Úgy hiszem, hogy kedves és segítőkész vagyok, akinek csak tudok, annak segítek, bár csak kevés emberben bízok meg, és mindig megpróbálom meglátni a jót másokban, csak pont az ilyenek miatt sérültem meg nem egyszer. Alapvetően csöndben vagyok, ha nem kérdeznek nem beszélek, ha nem szól hozzám valaki más, én se szólok hozzá, mert úgy vagyok vele, hogy aki nem keres vagy szólít meg, annak nem hiányzom. Emiatt már vesztettem el barátokat, pedig nagyon nem akartam, csak egyszerűen én ehez vagyok szokva. Nem szoktam sokat viccelni, de van humorom, legalábbis én úgy tartom. Nem szoktam sokat nevetni, mert már ritkán érzem magam igazán boldognak. Bennem anyám halála után tört el valami, a mai napig se tudom mi, de azóta másképp látom a világot, de más vagyok én magam is. Akkor még felhőtlenül boldog voltam, mindenkivel jóban voltam szinte, és semmi gondom nem volt. Aztán jött a hirtelen rossz, én meg csak úgy tudtam elviselni, hogy magamba zárkóztam. Még most sem léptem ki ebből az állapotból és mivel sokáig nem is volt senki, akit közel engedtem volna, sosem beszélek arról ha bajom van. Maximum csak akkor ha kérdezik, de akkor se sokszor. Egyrészt azért, mert már megtanultam elzárni magamban a dolgokat, másrészt azért, mert nem szeretek másokat terhelni. Jól tudom, hogy nélkülem is van elég gondjuk. Nem tudom, hogy egy emberjelleméhez tartozik e, de mégis itt mondanám, hogy én már depressziós vagyok jó ideje. Ritkán mondom el ezt valakinek, orvoshoz se vagyok hajlandó elmenni vele, és nem is szedek rá semmit, hogy jobban legyek. Megtanultam ezzel élni, és el is tudom magamban folytatni, de van amikor kitör belőlem, és akkor minden maradék jónak vége. Akkor a késeket se arra használom, mint kellene, és sok hülyeséget teszek. Ezt az állapotomat csak úgy hívom: összeomlás. Olyankor mindig egyedül vagyok, de nem véletlenül. Elzárkózom mindentől és mindenkitől. Akár napokig nem mozdulok ki a szobámból, és nem érdekel ki keres. Néha én is szoktam harapni, vagyis bunkóbb lenni, mert ha fáradt vagyok alacsony az ingerküszöböm. Egyébként meg nagyon kevésszer borulok ki. Minden sértést szó nélkül hagyok, és számomra nem változik meg tőle semmi. Úgy vagyok vele, hogy nyilván okkal látnak annak aminek, csak nem biztos, hogy jó a látásuk. Amíg én szeretem magam addig jó minden, csak ritka, hogy így van. Általában gyűlölöm magam. Nem szoktam sokszor tükörbe nézni emiatt, csak akkor, ha muszáj. Talán én utálom magamat a legjobban, pedig most van pár utálom, de őket se szándékosan szereztem. „Fogalmam sincs, hogy mit gondolsz rólam, de hidd el, hogy nem vagyok én rossz ember, és ha adsz nekem egy esélyt tudok én még szeretet adni, jó sokat, mert bár én nem kapok rengeteget, de bennem jó sok van. Tőlem még utálhatsz is, de én akkor is ott vagyok, ha kellenek tanácsok. Nem az ember érdekel, hanem az, hogy ne éljen át senki se sok és nagy fájdalmat.” Ezt szoktam mondani, miután elmondom valakinek milyen is vagyok. Neked is elmondtam mindezt, így remélem észben tartod. Remélem nem tartasz különcnek, és még találkozunk, bárki is légy.
184 cm magas vagyok, eléggé izmos, mivel sokat edzek. Reggelente futok, és minden este is mozgok. A szemem kékes zöld és általában merengve vagy utálattal nézek vele a világra. Viszont amikor nem gondolkozom semmin, teljesen üres, szinte lelketlen. Attól függ, hogy milyen kedvem van épp. Ha jó kedvem van, akkor a kék dominál, de az ritkán van, szóval legtöbbször a zöld a főbb szín. A hajam közepes hosszúságú és szőkésbarna. Zselével szoktam helyre rakni, de amikor nincs kedvem velem semmit se csinálni, akkor hagyom úgy,a hogy lenni akar. Én nem olyan srác vagyok, aki annyira figyel arra, hogy mit vesz fel, mintha lány lenne. A legtöbbször (időjárástól függően) tornacipőt vagy bakancsot, egyszerű farmert, pólót, és kapucnis pulcsit hordok. Szeretem, ha kényelmes ruhám van. Utálok olyat viselni, amiben rosszul érzem magam. Van egy pár tetkóm, amiről senki se tud. Ilyenek a sérüléseim nyomai is, amit még apám okozott nekem.