A napom úgy egészében nagyon szar volt. Hol nagyon gyorsan pörögtek az órák, hol pedig lassan, hogy majd belealudtam az előadásokba.
Lehet el kéne kezdenem éjjel aludni, nem pedig az órákon bepótolni a hiányát, de nem tehetek arról, hogy nem jön álom a szememre. Az éjjel túl érdekes ahhoz, hogy alvásra pazaroljam ezt számtalanszor megvitattam magammal, de mindig megbántam a döntésemet.
Most is váltig bíztam az alvás lehetőségében, utolsó óra után egyből futottam volna a saját szobámba, a saját dolgaim közé de, mint mindig most se jött össze a tervem, egyből megfogták a grabancomat és már húztak is a börtönbe.
Ilyenkor nagyon bírom utálni magam, hogy minden hülyeségre jelentkezek, mint zenei felvigyázó. Az extra pontok mindig jól jönnek, s ha részt veszek ezeken a neves eseményeken, akkor elterelem valamennyire a figyelmemet a legfontosabb dologról. T.J minden nap a gondolataim között járkál, remélem, hogy legalább a cipőjét leveszi és nem sározza össze az agyamban lévő szőnyeget.
Komolyan már kikopott a padló ott annyiszor jár az eszemben az én drága testvérem, aki valójában nem is a testvérem, de ez most nem lényeg. Évek óta érzek iránta sokkal többet, mint testvéri szeretetet, de túl félénk vagyok. Félénk? Fenéket, simán letámadnám, ha nem félnék a szüleink reakciójától. Sajnos, vagy nem sajnos a szüleink elfogadták a meleg mivoltunkat, de szerintem azt ha összejönnénk nem igen tudnák feldolgozni.
Sóhajtva rázom meg birkanyírás előtt lévő hajzuhatagomat, majd a hátamra kapva a gitártokot indulok meg a biztonságot nyújtó szobámba. Végre valahára.
Mikor a szobámhoz érek meglepetés ér: az ajtó kinyitva. Felhúzott szemöldökkel lépkedek be a szobámba, majd mikor meghallom az ismerős szuszogást elmosolyodom. Lassú, hangtalan lépésekkel szelem át az ágy és a bejárati ajtó közti távolságot, hogy rálessek a békésen alukáló tesómra.
- Álomszuszék… nem szeretnél felkelni? – halkan guggolok le elé, óvatosan kezdve el simogatni a karját. Olyan aranyos mikor alszik, védtelen, meg nyugodt. Örülök mikor így látom, gondtalannak.
- Mikor jöttél át? Régóta vársz? – kérdezem miután lassan elkezd ébredezni.

Minden olyan percre emlékszem melyet a testvérem társaságában töltöttem el. Valahogy minden közös momentumunk a rögzítésre kerül, nem felejtődik el, hanem motoszkál állandó jelleggel a fejemben.
Vannak idők, amikor repesek az örömtől az érzés miatt, de akadnak olyan percek is mikor legszívesebben elordítanám magam, hogy hagyják abba. Elterelik a gondolataimat másról, szinte a többinek nem marad hely az önmegvalósításra. De nem értem magamat, megtiltom, ellenkezem mégis epekedek érte, a szerelme iránt, hogy a közelébe lehessek. Bármit megadnék igazából csak, hogy magaménak tudhassam, de nem merek lépni pedig én szoktam a nadrágot hordani. Sok poént megkaptam már, ami nem is zavart igazából egészen mostanáig.
Ha nem vagyok nyápic, akkor mégis mi a fene vagyok? Mert bátornak semmi kép nem mondanám magam, még annak az embernek se merem bevallani a szerelmem, akit a legjobban szeretek. Ő mindennél, mindenkinél fontosabb mégsem osztanám meg velem érzéseimet. Hát normális vagyok én szerintetek? Szerintem nem igen.
Beérve a szobámba nagy meglepetés hoz nekem az élet. Megmosolyogtat a jelenléte, örülök az itt létének mert addig sem fogok unatkozni – pedig tanulni az lenne, de nem igen érdekel a dolog – így hát lassan, de biztosan odabotorkálok mellé és elkezdem költögetni.
Pár pillanatig csak nézem angyali arcát, ami kisimult a pihenés közben, mintha nem is lenne karika a szeme alatt. Tökéletesebb egy angyalnál ilyenkor, a haja pedig érdekes mered az égnek. Vigyorgásra késztet az egész léte, bearanyozza a szürke hétköznapjaimat.
- Legalább jót pihentél a kemény matracomon? Nekem mindig fáj a hátam tőle. –érdeklődve pillantok a táskája felé majd annál nagyobb érdeklődéssel veszem el a lapot.
Pár pillanatig csak némán pislogok, remek rajz, az Eiffel torony tökéletes mása, az ember pedig kísértetiesen hasonlít valakire.
- Ez a párizsi kirándulásunk egyik napja lenne? A bunkó testvér, aki a városnézés helyett inkább olvas? – kérdezem tőle szemtelen mosollyal arcomon, majd az íróasztalom fölött lévő parafatáblához veszem az irányt.
Kiveszek egy színes véggel ellátott rajzszöget és már fel is került az új büszkeség a falamra, a sok másik érdekes dolog mellé. De a mostani rajz a legértékesebb mindközül. – Szerinted jó helye lesz itt? Ha nem tetszik átteszem jobban látható helyre. – fordulok hátra nekidőlve az asztal szélének.
Egy keveset dobolok ujjaimmal a falapon, majd levéve hátamról a gitártokot helyezem szegény Monicát biztonságba.
- Besegítettem a szerepeseknél, én vagyok a zenefelelős, válogatok, vágok, beszólok ilyesmi. Jól jön egy kis plusz. Na és te tündérnek készülsz vagy balettozni voltál? – nyelvet öltök rá, majd elnevetem magam.
Remélem nem bántom meg ezzel a kérdésemmel, egyáltalán nem szeretném magamra haragítani csupán vicces kedvembe vagyok.
- Kérsz valamit inni, enni? – nézek vissza a vállam fölött miközben átsétálok a konyhaszerű részre.

Örülök a testvérem jelenlétének azaz igazság. Imádom, ha a közelembe tudhatom mert mindig megnyugvással tölt el az itt léte, legalább tudom mit csinál.
Féltem az egyszer biztos, s bármennyire szeretném megmondani neki azt, hogy bizony ne menjen abba a meleg bárba, mert a végén rosszul fog elsülni nem teszem, mert biztos vagyok az ellenkezésében. Azt mondaná biztonságos hely, csak mi vagyunk ott, jó minden. De ez korán sincs így! Veszélynek van kitéve én pedig a megmentésén vagyok, ügyködök, mert abba belehalnék, ha valami baja esne az én kedvesemnek.
Magamat hibáztatnám, amiért nem gondoskodtam testi épségéről, s az a helyzet, hogy nem tudnám feldolgozni ha valami komolyabb baj történne vele. Nem szeretném elképzelni milyen lenne nélküle az élet, nekem tökéletesen megfelel ez a felállás. De komolyan.
Olyan jó ránézni, szeretem megörökíteni minden egyes vele eltöltött pillanatot, elraktározom és a sötétebb napjaimon ezekből nyerek pozitív energiát. Szükségem van rá, az élet nélküle nehéz lenne, ezért szeretném, ha rengeteg időt töltenék vele.
- Akkor örülök, máskor is elfoglalhatod az ágyamat. – kacsintok rá a vállam fölött, miközben a kezembe kapott rajzot tanulmányozom. – Én is szeretem Párizst, bár nem úgy, ahogy te… nálad szerintem lelkesebb embert nem is hordozott a föld. – tény és való, hogy passzív agresszív viselkedést tanúsítottam a kirándulás során, amit a családunk T.J része biztosított. Nem tehetek róla, szép a hely, csodálatos meg minden, de nem az én stílusom.
A könyv pedig, amit olvastam annál jobban tetszett. Két testvérről szólt, akik nem tudtak ellenállni egymásnak s végül engedve a kísértésnek tettek mindenkire és mindenre, majd összejöttek. Tökéletes könyv.
- Neee, ez sokkal jobb, mint egy hülye tapadós, színes cetli. Örülök annak, hogy itt vagy. – biztatóan bólintok, majd egy megnyugtató mosoly kíséretében fordulok felé.
- Biztos? Hosszú még az éjszaka… - nézek utoljára hátra majd a konyhában lévő kis hűtőben kezdek el keresgélni. Végül egy dobozos kólával tértem vissza a hozzá, pont mire befejezte a mondandóját.
- Csak beugrottál? Komolyan itt hagynád az egyetlen testvéred egy klubb miatt? – kiskutya szemekkel pillogok rá, remélve azt, hogy meghatom és nem fog elmenni. – Nincs kedved velem tölteni az estét? Bár ha ismeretlen fiúkkal akarod… akkor… - vállat vonok, majd gondterhelten sóhajtok és ez nem az én napom érzés kezd a hatalmába keríteni.

Rengetegszer álmodtam már T.J és rólam, arról, hogy egypár vagyunk, együtt megyünk mindenhová és boldogan élünk míg meg nem halunk. Ez egy szokásos Disney meseszerű álomkép volt, de mindig belezavart valaki, aki a mesében a gonosz boszi szokott lenni.
Félek attól az érzéstől, ami a szüleinkben kezdenének el kavarogni. Szerintem még így is nehéz felfogniuk azt, hogy a saját kapunkra játszunk. Bele se merek gondolni abba mit szólnának, ha megtudnánk mennyire szeretem a testvér- nem- testvéremet. Olyan nehéz ez a dolog, pedig pofon egyszerű lenne minden csak én komplikálom, agyalom túl a dolgokat. Egyszerűbb lenne odaállni elé, és a szemébe mondani, hogy a világot jelenti nekem és fogalmam sincs mihez kezdenék, ha ő nem lenne. Igen, megcsinálom, elmondom neki mit érzek, mit szeretnék. De nem ma…
Idegesen rágcsálom alsó ajkamat, miközben Párizsra terelődik a szó. Utáltam azt a helyet és nem azért, mert nem lenne csodálatos, imádom a helyet, de minden arra sarkalt, hogy megtegyem, amit nem szabadna. Ezért kerültem nagy ívben a közös programokat, ezért húztam ki magam a közös időtöltésből. Inkább olvastam, vagy csak néztem és képzelegtem azon, hogy milyen jó lenne kézen fogva sétálni az Eiffel torony előtt.
- Igaz, mindenkinek azaz otthona, amit annak tekint. Nekem például Newcastle, de már tizenakárhány éve nem is jártam ott. – gondterhelt sóhaj kíséretében túrok a hajamba, majd felteszem azt a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat. – Ha végeztél az egyetemen visszamész? Itthagyod a családod? – kérdőn pillantok rá, és félek megtudni az igazságtól.
Ha elmegy, akkor nem csak anyáékat hagyja itt hanem engem is, a tudat pedig, hogy csak ritkán láthatom eléggé kikészít… nem szeretném, ha ez megtörténne, remélem nem fog…
- Hát jó, de ha majd szükséged lesz bármire fordulj a mesterszakácshoz, aki mostantól nem csak remek rántottát tud csinálni, hanem spagettit is. – kacsintok rá mielőtt eltűnök a konyhában. Tudom, hogy nem egészséges kólát inni de nekem szükségem van rá, ha meghalok akkor inkább haljak meg a kóla miatt, mintsem autóbalesetben. Ezt legalább élvezem.
- Mert még soha nem kértél meg rá. Néma gyereknek anyja se érti a szavát, ha látnád milyen jól nyomom félmeztelenül, angyalszárnyakkal a hátamon… - elégedett vigyorral mérem végig az ágyamon fekvő mostohatestvéremet és hirtelen annyi piszkos gondolatom támad vele kapcsolatban. Megrázom a fejem mielőtt még megindulnának odalent a dolgok, kicsit lenne ciki dudorodó nadrággal álldogálni előtte.
- Hááát… ha szeretnéd, akkor megmutathatom a nagyon szexi bárba való táncomat, hátha ráveszlek a maradásra mivel én sokkal, de sokkal jobb vagyok azoknál. Naaa, maradj már!!

Szépen lassan oda jutok, hogy mindent felteszek egy lapra és képes vagyok felborítani az egész életemet a szerelem kedvéért. Hát nem vagyok nagylelkű? Már rég meg kellett volna tennem ezt a dolgot, de halogatni mindent sokkal könnyebb, mint bevallani az érzéseinket.
Itt lenne az ideje bevallani azokat a dolgokat, amik már jó ideje foglalkoztatnak. Elvégre nem vagyok én vágya sőt rosszabb senkinél, én is megérdemlem a boldogságot még akkor is, ha ez azt jelenti kicsit kiakasztom a szüleimet.
Elvégre nekik teljesen mindegy kéne legyen kivel van a gyermekük, a lényeg az, hogy boldognak tudják. Én pedig a világ legboldogabb embere lennék T.J mellett, bár félek az elutasítástól. Mi van, ha ő egyáltalán nem érez irántam szerelmet? Akkor eléggé ciki lesz a helyzet kettőnk között. Nem csak a családi étkezések, de az egyetemi találkozások is másmilyen hangulatban fognak lezajlani. Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba... kiráz a hideg.
-Wow, szép tervek a jövőre nézve. Tényleg képes leszel itt hagyni mindenkit? A barátaid is itt vannak, a szüleid, én… Majd, ha valami szép helyen élsz akkor küldj képeslapot, vagy van egy jobb ötletem.. fogadd be a hajléktalan mostohatesód pár hétre. Ígérem nem eszlek ki a vagyonodból. – próbálok lazának tűnni, olyannak akit nem érintett meg a szerelme álmai. Bele se merek gondolni milyen lesz az életem egyetem után. Itt, otthon akkor találkozom vele, amikor csak szeretnék. De, ha egy másik kontinensen fog lakni, akkor mi lesz velem?
Nem tetszik az életem végbemenetele, ennél sokkal jobbnak gondoltam sőt biztos voltam a happy endbe, de már kezdek kételkedni. Mi van, ha tényleg elmegy? Ha soha többé nem látom? Elfelejt? Bepasizik?
Hasonló gondolatok kavarogtam bennem miközben próbáltam a szokásos Colet alakítani, s ilyenkor tényleg hálát adok a színjátszó körnek. Nagyon sokat segített, így most simán tudom adni a csábító, laza mivoltomat.
Kihívó tekintetét állva egy ideig csak mozdulatlanul állok vele szembe, majd féloldalas mosoly ül ki arcomra végül megszólalok.
- Biztos ezt szeretnéd? Tudod, hogy onnan nincs visszaút… - mélyen nézek a szemébe, majd végigsimítva karján kulcsolom össze ujjainkat, hogy közelebb húzhassam magamhoz.
Másik kezemen az arcán simít végig, majd közelebb hajolva lassan érintem meleg, selymes ajkaihoz a sajátomat.
Lágyan csókolom meg, becézgetve ajkait semmiképp sem szeretnék durvának tenni csupán szeretgetni szeretném. Még egy utolsó csókot lehelek ajkaira, majd elhajolok tőle és végighúzom a mutatóujjamat felduzzadt ajkán.
- Maradsz, mész? Eldöntheted mit szeretnél csinálni a mai estén.

Mindennek eljön az ideje, ahogyan most ennek is. A tettek mezejére lépve kell bebizonyítanom az érzéseimet a testvérem iránt.
Képes vagyok rá, és már nagyon, de nagyon vártam ezt a pillanatot mikor elég bátorságot összeszedve eltudom végre mondani az érzéseimet. Ez a pillanat most érkezett el, minden adva van, az idő is tökéletes tehát most kell lépnem.
Pár percig elbarangolnak a gondolataim egy másik helyre, a jövőre terelődnek és azon veszem észre magam, hogy képzelgek a közös életünkről. Tényleg ilyen egyszerű lett volna mindig is? Csak megcsókolom, a karjaimba zárom és az enyém marad, míg világ a világ?
Bármi is történik azokban a percekben melyeket a csók tölti ki számomra, nem érdekel, számomra csak egy valami létezik ebben a szent pillanatban: T.J. Lágyan csókolgatom édes ízű ajkait, egyik kezemmel pedig végigsimítom selymes bőrét, jó érezni a közelségét.
Vágyom az érintésére, arra, hogy közelebb húzzam magamhoz, összesimuljanak a testeink érezve ezzel minden egyes levegővételét, azt, ahogyan emelkedik mellkasa… Halk sóhaj tör elő belőlem mikor nyelve végigsimítja ajkaimat, vágyom a mélyebb csókra, de most ez is megteszi. Homlokából kisöpörve pár hajtincset nézek mélyen a szemébe és csak levegő után kapkodok.
- Minden megoldható T.J, bármit megtehetünk, hiszen csak ketten vagyunk itt. – kacsintok rá mikor felnéz rám azokkal a gyönyörűen csillogó szemeivel. Egyszerűen minden kis része képes elvarázsolni, de a szeme az, amitől teljesen eltudom, dobni az agyamat.
- Nekem mindegy mit csinálunk egészen addig, míg veled lehetek, veled csinálom azt, amit. Igazából lustálkodásra gondoltam mikor baktattam fel, talán egy forró fürdőre a kádban, de most bármibe benne vagyok. – elővéve a hállivóóódi mosolyomat nézek rá, szememben némi kihívás tükröződik.
Érintésétől bizseregni kezd az egész testem. Mindig is vágytam arra, hogy simogasson, hozzám érjen és párszor tényleg el is kalandoztam a gondolattal, de sose hittem, hogy egyszer be is következik.
- Miért nem mondtad? Szívesen megajándékoztalak volna több topless jelenetekkel. – féloldalas mosolyra húzom a számat, majd hirtelen felindulásból lehúzom magamról a felsőmet és dobom el jó messzire tőlünk. – Nem nagy szám pedig, csak sima has… még sakkozni sem lehetne rajta. – vonok vállat.
Bal kezemet a dereka köré fonva húzom kicsit közelebb magamhoz, hogy megajándékozzam az egyik dörzsis tánccal. Ajkaira lágy puszit nyomok, majd ellépve tőle nyúlok az asztalomon lévő kólára és belekortyolok.
- Még nem válaszoltál. Továbbra is leszeretnél menni a bárba vagy maradsz szerény személyemmel?