When life gives you a hundred reasons to cry, show life that you have a thousand reasons to smile.
by Ewan to Sosie
Már korán reggel tudtam, hogy ez a nap nem indul túl fényesen, de én se gondoltam volna, hogy tényleg ennyire gáz lesz az egész. Már reggel úgy keltem fel, hogy fájt a fejem, mert ügyesen bevertem az ágy mellett álló kisasztalban, ahogy odafordultam, hogy felvegyem a csengő telefonom, ami nem éppen a szokott helyén volt található. Ez az átka annak, ha eltérek a napi rutintól, és máshova pakolom a dolgokat mint ahol lenni szoktak. Persze kérdés minek a vak embernek telefon. Nos igen ez egy teljesen helytálló kérdés hívni ugyan nem tudok rajta, de mivel ez még egy régi nyomógombos fajta, ezért ha hívnak fel tudom venni, és azért fontos, hogy elérhető legyek, ha esetleg keresnének valahonnan. Szóval ahogy voltam fájós fejjel elmentem órára, ahol elszúrtam egy fontos gyakorlati feladatot, ezért a félévi eredményem első jele karó lett, ami ugye nem tesz jót az ösztöndíjamnak. Mert bár fogyatékkal élek, nem rendelkezem olyan mértékű támogatással, hogy meg tudjak élni, ezért szükségem van minden extra bevételre., hiszen Palm Bay még úgy sem olcsó mulatság, hogy nem járok el minden héten bulizni, vagy más pénzköltős helyre. Mire visszaértem a szobámba, már teljesen nyűgös voltam, és a helyzetemen az se segített, hogy a délután folyamán egy egész jó edzést, ami azért mindent kidobott a fejemből, ami zavaró volt. Szeretek edzeni, egyszerűen megnyugtató, és olyankor nem gondolok semmi másra, csak az érzésre ahogy egyre jobban feszül a testem. Végül vettem egy úgy fogalmaznék, hogy gyors zuhanyt, de az nálam nem nevezhető gyorsnak, tekintettel a körülményekre, szóval lezuhanyoztam, aztán végül eljutottam valahogy az ágyamig, és előkerestem az egyik kedvenc könyvem, amit már az elsők között lapozgattam mikor megtanultam az ujjammal olvasni, azóta imádom minden egyes betűjét a Háború és Békének, sok nehéz szituáción segített már keresztül. Azonban olyan ügyesen tevékenykedek az olvasás közben, hogy sikerül magamra borítanom a tányéromat amit ki tudja miért hagytam ott, mostanság sok olyan dolgot csinálok ami nincs benne a napi rutinomban, és annyit ügyetlenkedek, hogy ez már nem pusztán szerencsétlenkedés kérdése. Nem szólok semmit, feleslegesnek érzek minden szólt, csak leveszem a felsőm, és megpróbálom letörölgetni róla a foltot, hiszen bár nem látom mit csinálok, és rajta van-e még, de legalább megnyugtat a tudat, hogy megpróbálom eltűntetni ügyetlenkedésem nyomát. Ebben a pillanatban kopognak az ajtón, amire Buckley hangos ugatással reagál és a hangokból hallom, hogy már ott is van az ajtónál, és kapargatja. Na igen eleinte nagyon nem kedvelték a lakószomszédaim szegény kutyám, de kénytelenek voltak megszokni, mert én nélküle tehetetlen vagyok. Ő az én szemem a világban. Óvatos léptekkel lépek oda, és bundájába markolva finoman félretolom Buckleyt, hogy kinyithassam az ajtót, aki azonban nem foglalkozik, velem, és azonnal az érkező elé ugrik, akit ha már ismer csak megszaglássza, és megnyalja a kezét, ha pedig nem, és nem is kedveli, akkor sakkban tartja, hogy semmi bántódásom ne eshessen.
Sosie Morgenstern
::say something : 87 ::born this way : 2013. May. 02. Age : 32 ::where we belong : palm bay ::one day : 'cause i don't wanna lose you now,i'm lookin' right at the other half of me
Kappa
Tárgy: Re: Ewan Szobája Pént. Május 02, 2014 9:09 pm
Anyáskodó vagyok. Talán már betegesen is istápolom az elesett embereket. Valamiért késztetést érzek, hogy segítsek rajtuk, még ha tudom is, hogy igazából egyáltalán nem szorulnak rá a segítségemre. Így van ezzel szerintem Ewan is, de hiába is próbálkozom azzal, hogy békén hagyom, nem bírom nézni, ahogy megbámulják a folyosón vagy akadálypályát építenek eléje a bunkó, agyilag nulla alphasok. Legszívesebben mindegyiket bedózeroltatnám valami árokba. Valami különös oknál fogva pedig, nem félek Buckley-tól sem. Rettegek a kutyáktól, főleg a nagyobb testűektől. Annyira rémisztő tud lenni némelyik. Ewan kutyája azonban már az első perctől fogva kedvel. Talán mert tudja, hogy eszem ágában sincs bántani a gazdáját. Sőt, szívem szerint egész nap ide-oda kísérgetném, még a leckét is lemásolnám neki valahogy. De inkább hagyom, hadd fedezze fel magának a sulit meg azt, mennyit képes elviselni ebből az életből. Egyedül kéne hagynom, mégsem tudom. A szobája felé igyekszem, egyik kezem tele könyvekkel, a másikban édességekkel teli papírzacskót szorongatok, fejemben pedig egy újabb agyament ötlet kezd testet ölteni, miért is keresem fel. Igazándiból csak az érdekel, jól van e és nincs e szüksége valamire. Soha nem láttam a családját, fogalmam sincs, élnek e még a szülei van e testvére, de az biztos, hogy én nem hagynám magára a testvéremet. Egyetlen percre sem jutott eszembe, hogy Yasmine-t akár egy pillanatra is ellökjem magamtól. Még akkor sem, ha igazából csak a féltestvérem. Ajkamat rágcsálva állok meg szobája ajtajában. Mozgást hallok bent, a folyosó csendes, alig lézeng néhány ember, ők mégis furcsa pillantásokkal méregetnek, ahogy kopogásra emelem kezem. Nem értem, mi azzal a baj, ha valaki egy vak srácnak próbál segíteni. Szerintem ebben semmi rossz nincs. Óvatosan bekopogok, közben homlokomat ráncolom és gonosz tekintettel üzenek az engem bámulóknak. Az ajtó néhány másodperc múlva kinyílik és nedves orr nyomódik a kézfejemnek. Majd egy puha nyelv üdvözöl, körbenyalva kezem belső felét, majd tenyeremet. -Elég lesz Buckley. – Tolom el gyengéden magamtól a kutyát és megkerülve közelebb lépek Ewan-höz. - Szia, hoztam egy kis nasit. – Zörgetem meg a zacskót és most az egyszer örülök, hogy Ewan nem látja, mennyire belevörösödtem. -Tudom dolgod van, mindjárt öt óra, ilyenkor menni szoktál valahova, de van egy gondom az algebrával és ha már itt vagyok, gondoltam megnézem hogy vagy. – Legellenállhatatlanabb mosolyommal simítok végig arcán, de aztán el is kapom róla ujjaim. Különös bizsergés fut végig a gerincemen és valahol a lábujjaimon keresztül távozik is. Feláll a szőr a hátamon, szaporán veszem a levegőt és ismét érzem, hogy ég a fülem. Megbámulnak az emberek és vigyorogva mutogatnak ránk. Belépek a szobába, körbenézek, mintha még nem jártam volna itt és leülök az ágy szélére. Buckley azonnal megtalál magának, felugrik mellém és fejét az ölembe hajtja. Beletúrok selymes bundájába és elégedett morgást kapok érte cserébe. -Az az igazság, hogy nem láttalak tegnap. – Vallom be még mindig a kutyát dögönyözve, konkrétan miért is vagyok most itt. Az algebra csupán egy ürügy. Vagyis annyira nem az, mert tényleg nem értem, de eltörpül amellett, hogy Ewan tegnap lesétált képzeletbeli térképemről.
Ewan Parrish
::say something : 4 ::born this way : 2014. Apr. 27.
Theta
Tárgy: Re: Ewan Szobája Csüt. Május 08, 2014 8:29 am
When life gives you a hundred reasons to cry, show life that you have a thousand reasons to smile.
by Ewan to Sosie
Még mindig fogalmam sincs ki áll az ajtóban, hiába nyitottam ki, hát igen a vakságnak bizony megvan ez az eléggé kellemetlen tulajdonsága mellyel bizony együtt kell élnem, hacsak nem találnak ki valami hihetetlenül új forradalmian eredményesen tudományos módszert, mellyel sikerül visszaadniuk szemem világát. Azonban ahogy meghallom a Buckleyt leállító hangot, rögtön tudom kiről van szó, és nem állíthatom, hogy teljes mértékben örülök a látogatásának. Persze szeretem Sosiet, meg nagyon hálás vagyok neki a sok segítségért, amit az évek során nyújtott, de néha túlságosan is anyáskodó tud lenni, és ez kikészít, mikor éppenséggel nem vagyok hangulatban. Ráadásul most nem vagyok, úgyhogy remélem most olyan lesz, mint amikor a cuki énjét hozza nagyritkán. - Buckley vissza. – Parancsolok rá kutyámra, és barátomra, bár a parancsolás túlzottan erős kifejezés, inkább csak határozott hangon megkérem, hogy fejezze abba amit éppen csinál, és mivel jól nevelt kutyáról van szó, így hallgat rám, és visszahúzódik, érzem ahogy teste a lábamnak dörgölőzik. Hallom ugyan a megrázott zacskó csörgését, azonban fogalmam sincs mi van benne. - Szia neked is. Na és mi van benne.- Érzem ahogy végigsimít az arcomon, azonban rögtön el is kapja a kezét. Érzem ahogy picit beleborzongok az érintésébe, pedig már igazán hozzászoktam, hiszen mindig mikor találkozunk kitalál valami apróságot. Az első időkre, mikor idekerültem és nem tudtam tájékozódni, akkor gyakran jellemezte a kapcsolatunk, hogy csak úgy random módon karon ragadott, és körbevezetett teljesen véletlenszerűen megmutatva a kampuszt, s közben folyamatosan csicsergett. Mondanom se kell rövid időn belül nagyon unalmas lett, azonban nem szóltam semmit, mert beletartozik azon kevés emberek közé, akik elviselnek, s akiket én is elviselek. Ezekből pedig nagyon kevés van, tekintve, hogy nem nagyon vagyok egy társasági típus. - Ma nincs semmi dolgom, mert a kísérletek most elmaradnak, hiányzik néhány alapanyag, és idő mire beszerzik őket, szóval szerencséd van, mert állok rendelkezésedre, bár nem biztos, hogy jókor jöttél, mert az előbb öntöttem le magam, és most csupa folt vagyok. – Igazság szerint tényleg nem vagyok olyan állapotban, hogy segítsek neki, és látogatókhoz se volt kedvem, de ha már itt van, akkor nem fogom elküldeni. Hallom ahogy elhalad mellettem, majd végül helyet foglal az ágyon. Hogy miből tudom, hogy leült? Nos van egy apró rugó ami nagyon rakoncátlankodik az utóbbi időben, és igazából alig hallható, ha látnék biztos nem hallanám meg, így azonban pontosan hallom minden kis rezdülését, néha zavaró tud lenni mikor próbálok aludni, megfordulok ez pedig ott motoszkál a fülemben. A kijelentése őszintén szólva nem lep meg, valahogy éreztem, hogy az algebra csak a háttér, nem olyan lánynak ismertem meg, mint akinek problémája lenne a leckével. - Nem, tegnap megpróbáltam elmenni futni, de a folyosón nem láttam a csúszásveszély táblát érthető okokból, úgyhogy szépen elcsúsztam és kiment a bokám. Ma nem is tudtam csak felsőtestre edzeni, de sokszor az is kellemetlen volt, viszont nem hagyom abba, ismersz.- Végigsétálok a szobán, és megállok ott ahol őt sejtem. Ha látnék, akkor ilyenkor jönne az, hogy felveszem a szemkontaktust, de mivel nálam ez nem opció, így csak hallgatom a légzését. - De nem csak ezért jöttél ugye? Hiszen ha csak ennyi érdekelt, akkor akár fel is hívhattál volna.- Nem akarom kérdőre vonni, de azért hangomba egy pici árnyaltság is vegyül a kérdés során.
