I'll fly like a cannonball

Livi - 20 - van egy kevés - multi nincs

story of my life

Sötétség borult a szobára, ahogyan lekapcsoltam a villanyt. Mivel még mindig pörögtem, próbáltam a lehető legerősebben arra koncentrálni, hogy lenyugodjak. De nem ment. Dúdoltam a dalomat, amit holnap talán megmutathatok annak a srácnak, aki az egyetemi partikra szokta szervezni a bandákat. Igaz, nem hiszem, hogy akár már a hétvégén színpadra mernék állni, de ha lenne rá lehetőségem, mégsem hagynám ki. A félelmet le lehet győzni, viszont a lehetőségeink száma igen korlátozott. Úgyhogy már most erősítem magam lelkiekben, noha még semmi sem dőlt el.
Lehunyom a szemeimet, hátha el tudok aludni, de nem sikerül, főleg akkor nem, mikor megszólal a telefonom. Érte nyúlok és megnyitom az üzenetet. "Segítenél?" Ennyi áll csak benne, na meg egy cím. Gondolkodás nélkül felkapcsolom a villanyt, magamra húzom a farmeremet az egyik kedvenc felsőmmel és már indulok is. Ivy pontosan az az ember, akiért még az éjszaka közepén is kikelek az ágyból, pedig mindössze csak párszor beszéltünk. De hát én már csak ilyen vagyok. Szeretek barátkozni, segíteni másoknak, szóval egyáltalán nem neheztelek rá amiatt, hogy "kirángatott" a puha ágyikómból. Mellesleg úgy érzem, vele még jó barátok leszünk, így pedig csak még szívesebben sietek elé.
Pár utcányira az egyik szórakozóhely előtt találom, alig érek oda hozzá, már húzza el a fal mellől az egyik ismerősét. - Tartod? - Kérdezi, én pedig mire válaszolni tudnék rám nehezedik és felém magasodik a fiú. Talán ha nem lenne sötét és a haja se lógna bele a szemébe, még tudnám is, hogy éppen kit ölelgetek a nyílt utcán, de úgy néz ki, ez már az éjszaka rejtélye marad. Mindenesetre bólintok Ivynak, aztán hármasban, összekarolva szépen visszaindulunk a házak irányába. Csupán pár méter, néhány fordulás és már meg is érkezünk az Alpha-sok háza elé.
- Mindjárt jövök, addig maradjatok itt. - Mondom Ivynak, majd átfutok a szomszéd utca elején lévő éjjel nappaliba. Végigfutok az apró üzleten, lekapok a polcról egy ásványvizet, kekszet és csokoládét, a pénzt a pultra dobom és már futok is vissza hozzájuk. Út közben azonban kicsit elkalandozik a figyelmem, ugyanis megpillantom azt a rövid, szőke hajú leányzót, akit múltkor olyan elismerően hallottam beszélni az egyik francia művészről. Bár, őszintén szólva nem tudtam megállapítani, hogy csodálattal beszél róla vagy inkább szarkasztikusan, ugyanis van egy bizonyos stílusa a lánynak, amit nehéz megfejteni. Nem rossz, csak meg kell ismerni, hogy értékelni tudjad... legalábbis gondolom. Belépek hozzá a kávézóba, amit valószínűleg perceken belül zárni szeretne, de mivel nem vágta a képembe az ajtót, magabiztosan odalibbenek a pulthoz. - Bonsoir! - Köszönök mosolyogva, bár ahogy látom rajta nem igazán díjazza az idegen nyelvet. Oké, hát én megpróbáltam. - Kaphatnék egy kicsi, erős fekete kávét? - Mosolygok továbbra is, ő pedig szótlanul kiszolgál. Hát, ez nem éppen úgy alakult, ahogy a fejemben elterveztem, de mindegy, most úgyis sietnem kell. - Merci! - És ebben ki is merült a francia tudásom. Még ha nem is érti, miért ilyen nyelven beszéltem hozzá, attól még talán elkönyveli magában, hogy maga a gesztusom kedves volt.
Teli kezekkel futok vissza az Alpha ház elé, közben dúdolgatom legújabb szerzeményemet és mosolyogva köszönök a helyesebbnél helyesebb srácokra, akikkel összefutok ezen a pár méteren. Leülök a fiú mellé a padra, míg Ivy bemegy valamiért. A srác hirtelen felém fordul, nekem pedig ekkor esik le, hogy kit is cipeltem haza. - Caden! - Vigyorgok rá, ő pedig közelebb hajol, majdnem leesik a padról, de ügyesen elkapva a háttámlát visszahúzza magát.
- Tün-dér-király-lááááány! - Kiabálja, túl affektálja a szót és szentül hiszem, hogy a betűk sorrendjét is felcserélte, csak az agyam helyezte őket a megfelelő sorrendbe és értettem meg, hogy minek is nevezett.
- Hogy érzed magad? - Kíváncsiskodom, közben felé nyújtom az ásványvizes palackot. - Kérsz egy kis vizet? Vagy kávét? Melyiket szeretnéd? - Sorolom a lehetőségeket, de a tekintetén látom, hogy valahol eszméletlenül messze jár.
- Cigit. - Feleli szűkszavúan, hiába ez az egy dolog nem szerepelt opcióként. Mire ezt neki is elmondanám, már nyúl is a zsebébe és veszi elő az utolsó szálat a megkezdett dobozból. Szájához emeli a vékony szálat, az pedig annak rendje és módja szerint inkább öngyilkosságot kísérel meg és kiugrik a kezéből.
- Neee! Az utolsóóó cigim volt! - Dünnyögni kezd, már majdnem le is mászik utána, amikor visszahúzom. Na azt már nem! Nem fogja azt a cigit elszívni, ami centiméterekre fekszik attól a rókázástól, amit maximum fél órája taccsolhatott ki valaki. Közben Ivy visszaér hozzánk, majd együttes erővel próbáljuk jobb kedvre deríteni szegény Cadent, aki még mindig a cigarettáját siratja. De hogy nyugta ne legyen, megjelenik a másik Stowe srác is és rögtön célba veszi őt.
- Na mi van, bro? Ennyi megártott? Ne csináld már, ember! - Jellal hanglejtése poénkodó, mégis szinte érzem, hogy bármikor egymás torkának tudnának esni. De őket nem is látni másképp: vagy veszekednek, vagy hülyülnek. Ennyi, kész, nincs több opció. Valamiért most viszont őszintén bízom abban, hogy egyik sem következik be.
Caden válaszul grimaszolni kezd neki, majd Ivy megunja a dolgot és felcibálja őt a padról. Innen már elintézi egyedül, de én, hogy ne könnyítsem meg a dolgát a kezébe nyomom az ásványvizet és a kekszet is. Ez a kettő dolog ugyanis hihetetlen csodákat művel az emberrel, ha másnapos. A keksz pedig felszívja az alkoholt, bár hatásosabb lett volna ivászat előtt enni párat, mintsem után, de talán így is használ majd valamennyit. Ártani nem fog, abban biztos vagyok.
Elköszönök tőlük és indulnék is, de Jellal leül mellém, ezért úgy döntök maradok még pár percet.
- Elfelezzük a csokit? - Nézek rá bájos tekintettel és mutatom neki a Kinder Bueno-t, amit nemrég vettem a boltban.
- Naná! - Vágja rá rögtön, én pedig szívesen osztozkodom vele, mert baltás gyilkos helyett inkább szimpatikusnak tűnik. És általában jól ítélem meg az embereket, még akkor is, hogyha most látom először.
Kiskoromban mindig mérgelődött anyukám, hogy a legtöbb, utcán szembe jövő emberrel szóba álltam, pedig nem is ismertem őket. És persze én is tudom, hogy ez rossz szokás, mégis, ilyen vagyok és nem tudok megváltozni. Simán felkelek egy olyan csajszi miatt az éjszaka közepén, akivel még csak friss az ismertségünk, hazasegítem az egyik barátját, akit alig láttam és csokit eszek azzal a sráccal, akivel még nem is beszéltem. De hogyan máshogy tudnék barátságokat kötni, ismerkedni, ha nem így? Egész nap rohangálok, mert nem bírok megülni a fenekemen, dúdolom a kedvenc zenéimet, énekelek, gitározok, vigyorgok, mint a vadalma. Ilyen vagyok és kész. És az, hogy ennyi mindent csinálok, hogy ennyi helyen megfordulok csak a javamra válik. Hiszen hogyan másképp tudnék ihletet meríteni a dalaimhoz ha nem egy-egy ilyen eseménydús éjszaka után?