- Minden a legnagyobb rendben lesz - símogatom meg az arcát, majd az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy láthassam azokat a gyönyörű barna szemeit, melyek most aggódón csillognak. Láthassam az ajkai finom vonalait, ahogy megrezdülnek az apró ráncok.
- Csak a szüleid - mosolygok rá kedvesen. - Nem fognak bántani, egyikünket se - cirógatom meg az állát. Istenem, olyan szívesen megcsókolnám, de az nem lenne túl illendő dolog itt, mikor mindenki megláthat minket.
- Ugye tudod, hogy, amióta kiszálltunk a taxiból, már háromszor igazítottad meg az öltönyömet? - szélesedik tovább a mosolyom. Egy pillanatra meg is feledkezek arról, hogy hová tartok. Még életemben nem láttam lányt így begazolva a saját szüleitől. Éppen megérinteném újra az arcát, mikor a szemem sarkában megpillantom a keleti nőt.
- Gyere, már várnak minket - intek a fejemmel abba az irányba. Elég jól megjegyezhető szülei vannak, pláne számomra, aki több nemzet gyermekével együtt felnőve megtanultam felismerni azokat az embereket is, akiket mások összetévesztenének.
- Számomra az öröm - fogom meg a kezét két kezemmel, és hajolok meg felé, félig felvéve a keleti illemet. Számomra nem okoz problémát e kettőt ötvözni, hiszen jártam magántanárhoz éveken keresztül. Az anyám maximalista volt, és képtelen lett volna elfogadni, hogy a fia udvariatlanul viselkedik másokkal a jelenlétében.
- Ez remek ötlet - mosolygok a kedves beszédesebb anyukára, és megtámasztom hátulról Maxime derekát, hogy végre az asztalhoz lépjen. Mivel pedig ez nem egy felső kategóriás étterem, ezért megengedhetem magamnak, hogy a feneke alá igazítsam a széket, mielőtt én is leülnék, utolsóként.
- Hogy telt az utazás? - mert gondolom nem teleporttal jöttek. Talán hajó? Vagy repülő? Esetleg levetették az utat? A tekintetőm az európai nőre terelődik, ahogy mereven ül a székében, akár egy szobor. Éppen csak belenézett az étlapba, már tudja, hogy mit akar rendelni. Úgy gondolom, hogy nekem se ártana gyorsan befejezni a bámészkodást. De mit válasszak, valami férfiasat vagy valami finomat, ami inkább apám ízlésének lenne megfelelő?
- Mit fogsz enni, Maxime? - kérdezem tőle kíváncsian, csak hogy ne kelljen a saját rendelésemmel foglalkoznom. Vajon egy salátánál többet képes lennék megenni? Rendben, talán egy kicsit ijesztőek a szülei, legalábbis az egyik. Nos, rendben, ezen túl kell esnünk. Sóhajtok halkan. A pincér hamar ideér, ha jól veszem észre, Dianne biccentésére érkezik. Mindenki leadja a rendelését, én pedig végül úgy döntök, hogy nem térek el a szokásos étrendemtől, és annak megfelelően rendelek, amit ma illenék vacsoráznom. Mostanában sokat mozgok, és kevesebb időm van enni, félő, hogy elkezdek fogyni, azt meg semmiképpen se szeretném, mert megsínylené az egészségem... és az izomzaton is. Leteszem az étlapot, és odacsúsztatom Maxime mellé a kezemet, hogy meg foghassam az övét. Hogy is mondta? Most már összetartozunk? Az italpincér elkezdi kitölteni a rendelt italokat. Taxival jöttem, tehát ihatnék is, de megmaradok az ásványvíznél, és nem akarok többet inni, mint abból a borból pár kortyot, amit a mai este miatt bontanak fel. Megfogom a poharamat, és beleszagolok az italba, majd felette Dianne-re pillantok.
- Már itt voltatok a városban - szólalok meg egy-két másodperccel az után, hogy a jégszín szemektől megszabadulok. - Mia szólta el magát - teszem hozzá magyarázatként. Mert én már tudok olvasni a húgból, tudom, hogy milyen, ha találkozik a nővérével, vagy éppen csak pár szót váltanak telefonon.
- Anyád látni akarta a nyomozást - pillantok Maxime-ra, megelőzve
Eva magyarázatát. Ez persze nem zárja ki, hogy akkor is feljöttek volna, ha nincsenek itt.
- Talán Maxime is sejtette, ezért nem akart személyesen hazalátogatni - veszem el a helyzet élét. Legalábbis megpróbálom. Nem akarok én senkit senkivel szembe fordítani, de jobb volt, ha korábban kiderülnek a dolgok, mintha rágja belülről ez a kis titok. Persze teljesen egyértelmű, hogy vigyázni akarnak a lányukra. Mondhatni megkűzdöttek érte, hiszen régen nem volt ennyire toleráns a világ.

- Pedig... a szüleid, kötelességük, hogy helytelenítsék – cirógatom meg újra az arcát. - Gondolj arra, hogy szeretnek, a legjobbat akarják neked, - ahogy beszéd közben az étvágygerjesztő ajkaira siklott pillantásom, majdnem közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Talán, ha nem lenne annyira feszült a szülei miatt, akkor még észre is vette volna, hogy elkezdek közel hajolni hozzá.
- Attól még, hogy lecsukott, nincsen veszve semmi – fogom meg a kezét óvatosan, hogy végig simítsak az ujjain, újra figyelmembe véve a választott gyűrűt. Hordja. És most találkozni fogok a szüleivel, akik talán kedvelni fognak, talán nem, de változtatni nem fognak a döntésén. Ez engem megnyugtatott. A gyűrű látványa, Maxime közelsége jó hatással van rám.
- Édesanyám a férfiakat szerette – válaszolom neki nem túl sajátos humorral, melynek a végét egy fanyar mosollyal zártam. Egy kicsit elpillantottam róla, hogy összeszedjem gondolataimat, majd visszanéztem az őz barna szemekbe. Megállok, úgy fogom meg mind a két kezét. - Nem tudom, hogy kedvelt volna-e téged – húzom el egy kicsit a számat. Nem, nem hiszem, hogy kedvelte volna. Valószínűleg a világ legrosszabb anyósainak TOP10-es listájára is felkerült volna. - Nem ismertem eléggé az anyámat ahhoz, hogy tudjak erre a kérdésre válaszolni – teszem hozzá az eddigihez, hogy értelmet adjak a válaszomnak. Egyáltalán tudhatja-e egy gyermek a szülei reakcióját a választottjára? Újra megcirógattam az arcát, de már nem állok többször ellen a kísértésnek, hanem könnyű csókot adok az ajkaira. - Lena kedvelni fog – egészítem ki a másik anyámmal. Teljesen el fogja varázsolni Maxime nem éppen hagyományos kedvessége.

- Floridának kellemes a fekvése, nem csoda, hogy annyian jönnek ide nyaralni, hogy az itt élők kénytelenek máshová utazni – cseverészek az anyjával, elvégre ezt én is megtanultam. És csempészek bele egy apró poént is. Közben Maxime-ra pillantok, bár sejtem, hogy az ilyen eseményeknél nem szokott brillírozni. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy mennyire intelligens felnőtt nővé nőtte ki magát a lányuk, a társadalmi eseményeken talán kicsit a kelleténél jobban óvták. Biztos féltek a diszkriminációtól, attól, hogy a lányukat bánthatják, ezért lettek annyira gyengék az ilyen szociális képességei... de persze minden erényt ellensúlyozni próbál a természet egy Achilles-sarokkal.
- Ó – lepődök meg a gyors meghíváson. Úgy látszik, hogy a sakk táblán a királyom mögé került a lova, hiszen akkorát ugratott a témák között, mint én az előbb. Bár jó magam inkább a bástya taroló mozgását képzelném a saját szavaim mögött. Az anyja tudhat valamit.
- Ó – majdnem felnevetek. Maxime egyértelműen nem bír magával. Óvatosan megszorítom a kezét, majd rá nézek. - Egészen pontosan azt mondtam, hogy ha a szüleid is beleegyeznek, akkor szívesen veletek tartok – javítom ki a helyettem kimondott válaszát. Végül is én is ugyan ezt mondtam volna, csak kicsit hosszabban.
- Nem rossz választás, bár én jobban kedvelem az eurázsiai túrákat – egy texasinak azért mégis csak nagyobb kuriózum, pláne, ha a szigetvilágban töltötte a nyarai jelentős részét. - De szerencsére nincs is olyan messze a nyaralónktól – teszem még hozzá. Végül is csak pár sziget különbség.
- A nyaralónk – és most nem felvágni akarok, de muszáj elmondanom. - az Oahu szigetén található, Honoluluban – pontosítok, majd megvonom a vállamat, csak lazán. - Nem is lesz szükség a repülőre, ha mehetünk yachttal – Mike az összes lehetséges járművet megtanulta vezetni, mert annyira eleme a dolgok kézben tartása, hogy nem tudott az ilyen kihívásoknak ellenállni. És milyen kapitány lenne egy olyan, akinek nincsen hajója?
- Sejthettem volna – mosolyodok el. Úgy látszik, hogy kettőnk közül én kedvelem jobban a növényeket, pedig azt szokták mondani, hogy inkább a lányok szoktak salátázni. Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy fehér húst szeretnék enni, vaslapon sütve, és enyhén fűszeres sült zöldség köretet kérek hozzá.
- Erm – húzom el a számat. Emberek, lazítsatok már! - Nem azért kértem meg a kezét, mert állapotos – szólalok meg közvetlenül a még kérdés után. Hogy kiugrasztott az anyja a nyulat a bokorból! Félek, fel kell kötnöm a gatyámat, mert ide nem biztos, hogy elég lesz az én képességem. Nem ártana gyorsabb gondolkodás is egy ilyen gyakorlott ellenfél ellen.
- Hozzátenném, hogy a mai világban, az anyagi hátteretekkel – mert erről is hallottam már Maxime-tól egyet s mást. Ingatom a fejemet. - Nem texasi szülők gyerekének talán nem is lenne logikus, hogy össze akarjon házasodni valakivel, akinek csak a magját fogadta be – próbálok kulturáltan fogalmazni.
- De a házasságokkal együtt szoktak járni az unokák is, természetesen – ez így normális, vagy tévedek?
- Elnézést – nyúlok a zsebembe. - Biztos fontos lehet, ha ennyire keres – teszem hozzá, és közben a borospohárért nyúlok, hogy belekortyoljak. Bár csak a rezgést lehetett hallani, mert szándékosan lenémítottam még a taxiban a készüléket, de azért jobb, ha rálesek a kijelzőre. Megint azaz ismeretlen szám, amiről meg is feledkeztem. Félig az asztal alatt, magam mellett nézem meg az üzenetet. Nem, mintha titkolózni akarnék Maxime előtt, csak egyszerűen így szoktam meg az exeim és egyalkalmasaim társaságában. Így mindig sínen lehetett tartani egy újabb nőt, és mivel kellően magabiztos voltam, ezért sose tűnt fel nekik, hogy már a következőt fűzöm. Ez viszont most egy kicsit kínos. Bár a kínosság érzését hamar átveszi a megdöbbenés. Kikerekedett szemekkel meredek a kijelzőre.
- Mi a... - fasz? Nyomom el az utolsó szót, mert ráeszmélek arra, hogy ez nem lenne itt éppen ildomos. Visszacsúsztatom a poharat az asztalra, és attól tartok, hogy egészen elsápadok, mire ez megtörténik.
- E-elnézést, ki kell mennem – kelek fel az asztaltól, és elindulok, na nem a mosdó irányába, amerre a lányok piperészkedni szoktak, hanem a kert helység felé, hogy fültanuk nélkül telefonálhassak. Ez lehetetlen! Biztos, hogy lehetetlen, hiszen én mindig védekezek! Mindig, kivéve Maxime-mal. Biztos csak téves. Tévesnek kell lennie! A fülemhez veszem a telefont, és feltárcsázom a számot. Nem vagyok az a fajta ember, aki hajlandó végig ülni egy beszélgetést görcscsel a gyomrában. Nézzük csak, felveszi-e a telefont! És ha igen, akkor ki az, akinek nem tudom a számát? Persze... az is lehet, hogy ez egy olcsó tréfa. Valószínűleg az. Biztos Dave akar megszívatni, mert már napok óta nem látott. Ez rá vallana.

- Biztos szólt volna, ha nem jelentek meg ilyen hirtelen – mentem, ami menthető - egy kedves vacsorameghívással – hajtom meg a fejemet a nagylelkűségük előtt. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen egyenes lánynak a szülei is egyenesek. Dianne egyértelműen nem kedvel, Eva pedig alakoskodik. Egyik se lesz éppenséggel a jó anyós kategória.
- Ennek örülök, - biccentek Eva felé. Hát persze, hogy meg akarnak minket zavarni. Ez teljesen egyértelmű, és éppen ezért nem is hagyhatom nekik. - Tudok egy nagyon jó szállodát, közel a reptérhez és a kikötőhöz is, majd megadom a számokat – jelenik meg széles mosoly az ajkaimon. Csak nem fogom hagyni, hogy a nyakunkra másszanak. És amilyen kegyetlen vagyok az ilyen terrorral szemben, de inkább nem teszem még hozzá a gondolataimat.
- Huh – muszáj volt valamilyen egészen más irányba pillantanom, amikor megint kimondta. Annyira vérfagyaszó hallani. Tudni más dolog, érezni, mikor hozzám ér, az is más dolog, de a kimondott szónak hatalma van az ember fölött. Gúzsba köt, ereszteni nem akar. Még szerencse, hogy a telefon megment... vagy mégse?
- Nem halt meg senki, ha ilyesmire gondolsz – mosolygok Maxime-ra, miközben gondolatban hozzáteszem, hogy még nem halt meg senki. Mert aki ezt a poént intézte, valószínűleg nem éppen keresztényi értelemben lesz laposra verve.

- Hello – köszönök kezdésnek, mert az tanultam, hogy úgy illik. A nevemet már nem mondom be, hiszen az SMS küldőjének tudnia kell, hogy ki vagyok, különben nem nekem írna. Már pedig az elhangzó szavakból úgy tűnik, hogy tényleg tudja. Tehát itt van? Körbepillantok, tekintetemmel kíváncsian kutatva, hogy kiknél van mobiltelefon. Valahonnan látnia kell, hogy tudja, hogy eljöttem az asztaltól. Vagy csak sejti, hogy ilyen horderejű, amit mond?
- Ami azt illeti... fogalmam sincs, hogy ki vagy – szólalok meg, mikor végre magamhoz térek a letaglózottságtól. Arra gondolok, hogy a zaklatóim számát általában le szoktam tiltani, ám ha vesznek egy új készüléket, akkor az ellen semmit se tehetek. Vajon ki lehet az a csaj, akivel valami parton csókolóztam az elmúlt egy-két, esetleg három hónapban? Annyira csak nem lehettek sokan... Vagy mégis? Az exem? Nem, az exem biztos, hogy nem..., az ő hangját felismerném. Ez száz, hogy csak egy rossz tréfa. Visszapillantok az asztal felé, hogy hiányolnak-e már, de alig telt el pár másodperc. Vajon miről beszélgetnek?

- Majd megkérem Maxime-ot, hogy küldje át - sőt, akár meg is nézheti, hogy megfelel-e majd a szüleinek a tengerparti kényelem a koktél bárral a medence szélén, vízre néző ablakokkal. Egyszer már nekem is sikerült ott eltölteni pár órát, mikor véletlenül egy estére két csajt szerveztem le. Nem lett volna piskóta, ha mindkettőt hazaviszem... Így aztán az egyiktől késtem egy kicsit, míg a másikkal a nyaralóban kicsit tovább kerülgettem a kását, hogy feltöltődjek.

- Elég sok nevet hallottam már, hogy könnyen elfelejtsek párat - válaszolom neki, majd a hallottakra elvigyorodok. - Édesem, rendesen el lehetsz tévedve, mert senkit se fognak Mrs. Sasha Jung McCainnek hívni - jelentem ki határozottan.
- Mi biztos nem terveztünk esküvőt - válik egyre határozottabbá a hangom, miközben vállaim megfeszülnek, akárcsak ujjaim a telefonon. Kénytelen vagyok a másik kezemet zsebre tenni, nehogy rácsapjak a bápultra.
- Hm. Szóval terhes vagy tőlem? - nyomatékosításra van szükségem, hogy az idő alatt összeszedjem a gondolataimat. - Természetesen hajlandó vagyok apasági tesztre - a felelősség. A felelősség az első. De ettől még nem fogom elvenni feleségül.
- Nagyon kedves vagy, hogy így törődnél velem, de gondoskodok én saját magamról, - elveszem a fülemről a kagylót, még egyszer ránézve a számra. Tényleg fogalmam sincs, hogy ki az, és ez nagyon aggasztó. - Na, elég volt a játékból. Remélem, jól szórakoztál, - köszönök el tőle, majd leteszem a telefont.

- Elnézést – érkezek vissza az asztalhoz. - Attól tartok, hogy egy rossz diákcsíny áldozata lettem – magyarázkodok, de nem azért, mert úgy érzem, hogy magyarázatra van szükségem, hanem mert készülök valamire. - Persze akár az is előfordulhat, hogy nem az – vonom meg a vállamat. Elvégre hányszor hallottunk már olyan történetről, mikor a gumi mégsem nyújtott megfelelő védelmet?
- Miről maradtam le? - mosolygok egyikre, majd másikra, miközben leülök, majd az ölembe terítem a textilt, hogy még csak véletlenül se egyem le a drága nadrágomat. Közben kiveszem a zsebemből a telefont, hogy átcsúsztassam Maxime ölébe, az üzeneteknél megnyitva.
- Ma este is maradni akartok a városban? - kíváncsiskodok. - Melyik szállodában szálltatok meg? - teszek fel egy újabb kérdést, hogy teljesen képben legyek.
- Maxime, mit szólnál ahhoz, ha evés után visszakísérnénk a szüleidet a szállodájukba? - pillantok rá. Ennyi idő alatt már csak végig rágta magát az üzeneteken, hogy válaszolni tudjon erre a kérdésre. Kínos, kínosan kellene éreznem magam? Én inkább ideges vagyok, nagyon ideges.
- Tudok egy jó italboltot út közben – jegyzem meg. - Vehetnénk még egy üveg bort, és felbonthatnánk a szobában. - pillantok vissza a szülőkre kíváncsian, hogy mit szólnak az ötlethez. Elvégre ők is bepofátlankodtak az életterünkbe. Sose árt az ilyen kölcsönöket hamar visszaadni.

- Hát, a letartóztatásom izgalmas volt – mosolyodok el. - Legalább előre tudom, hogy mi lesz a jutalmam, ha hülyeséget csinálok – majdnem felnevetek a mondottakon, holott elég komolyan gondolom azt, hogy miféle dolgokra lehet képes a rendőr szülő. Kemény dió. De vajon melyik is a keményebb? Úgy tűnik, hogy zsák a foltját találta meg az ő esetükben.
- Remélem, mire anya lesz, megfeledkezik az ilyen kényszerítő eszközökről, mert nem örülnék, ha a gyermekemet bárki is ilyen felesleges kínzásnak vetné alá – hogy ez alatt Maxime-ra gondoltam, esetleg Evára, vagy mindkettőjükre, azt rájuk bízom. Egyáltalán nem tetszett, hogy Eva kikényszerítette a lányából azt, hogy az bevallja, hogy szeret engem. Ez e nélkül is elég egyértelmű volt, és ha egy kicsit is figyel, akkor ezt ő is észrevette volna. Nem, Eváról nem vagyok jó véleménnyel, és ehhez még tartani is szeretném magam egy ideig.
- Egyébként az én családomban az igazság derül ki utoljára, mert annyira szeretünk alakoskodni – merő gúny a hangom, habár elég sok igazság van benne, ám annak ellenére, hogy Evának címkézem a szavakat, Dianne-re pillantok. Ő is meri a családomat.
- Szerencsére Maxime nincs a gyanúsítottak között – hiszen megfelelő alibinek bizonyultam, ráadásul elég sokan láttak minket együtt. Rólam pedig sok mindent el lehet képzelni, de azt nem, hogy tönkretegyek egy olyan iskolai kísérletet, melyen mások jövője múlhat. Ráadásul nem is egyet. - Szóval azt se lehet tudni még, hogy ki is volt az igazi célpont? - sokaknak lehetnek itt ellenségeik, még akár az is lehet, hogy Dianne egyik kedves ellensége mártotta bele a kezét a dologban. Ez megmagyarázná, hogy miért nem bízza az itteniekre a dolgot. Sokkal jobban, mint az aggódó anya szerepe.
- Még meg se vettük a jegyeket – mosolygok Maxime-ra. - A szüleid biztosan örülnének, ha egy kicsit több időt tölthetnének velünk, és egy kicsit jobban megismerhetnének engem – magyarázom neki, mintha ez magyarázatra szorulna.
- Ó, ez igazán jól hangzik – mosolyodok el szélesen. - Ha pedig áthallatszik, akkor kérhettek kárpótlást a szállodától – válaszolok szórakozottan. De azért be kell vallanom, az elképzelés is vicces. Nem akartam én egész éjszakára maradni, csak felugrani egy italra. - De nevezzük nevén a dolgot – biccentem előre bizalmasan a fejemet. - Az nem szerelmeskedés volt, hanem dugás – kacsintok. A kettő között igen éles különbségeket tudok bemutatni. Na jó rendben, talán egy kicsit szerelmeskedés volt, enyhén alkoholos állapotban, de ezt nem szeretném nyílt színen mindenki előtt bevallani. A szerelmeskedés maradjon hálószoba titok. Ha beszélünk a szexről, az részemről csak dugás lehet.
- Ha inkább visszamennél becsomagolni, - simogatom meg a vállát – akkor nem foglak visszatartani – ám vele menni se fogok, hiszen nem tartozok a lánykolihoz. Nekem ráadásul minden a zsebemben van az induláshoz. Szóval akár már most felülhetnénk a gépre. Cseppet se zavarna, ha mindent itt kellene hagynom.

- A babák már csak ilyenek – reagálom le, megvonva a vállamat, majd az ajkaimhoz emelem a poharat, hogy kortyoljak egyet a vörösborból, miközben a szülei távozó alakját figyelem, amint eltűnnek egy nagy levelű trópusi növény mögött.
- Miért vetted rá a szüleidet, hogy itt hagyjanak minket? - kérdezem kíváncsian. Ó, ez nem jó, ez nagyon nem jó. Mintha Maxime ellenem dolgozna. Éppen azon voltam, hogy most rögtön bontsunk asztalt, és menjünk a szállodába. Taktikát kell váltanom, mert ez így nem fog menni. Túl kockázatos lenne, túl nagy a lebukás esélye. Nos, hát mi legyen?
- Meg kellene kérdezned, hogy ki a másik nő, hogy mit akarok most kezdeni... ilyesmik – újabb vállvonás. Ezzel próbálom leplezni a feszültségemet, mert mással nem tudom most levezetni. Nézem az ujjait, ahogy az ujjaim közé csúsznak.
- Vagy azt mondhatnád, hogy egy rohadék vagyok, és letehetnéd ide elém a gyűrűdet – ez nem javaslat, csak egy lehetőség. De ha megteszi, akkor leesik az állam, az már biztos. De Maxime nem olyan, mint a többi lány, Maxime más.
- Nem tudom, Maxime – ingatom a fejem. - Még azt se tudom, hogy ez csak egy nagyon rossz tréfa, vagy az igazság – megdörgölöm a tarkómat, elengedve a kezét. - Át kell gondolnom a lehetőségeket, és mérlegelnem kell, mielőtt bármit is döntök – próbálok racionálisnak tűnni, az legalább nem gyanús.
- A barátaim elég kegyetlenek tudnak lenni – bólintok, majd oldalt döntöm a fejemet. - És vajon a szüleid? Szerinted ők tesztelnének ilyesmivel? - nézem az arcát érdeklődve. Vajon a szülei benne lennének-e egy ilyen gonoszságban? Mia biztos jót szórakozna rajta, ő eléggé őrült az ilyesmikhez. Persze nem evett meszet, hogy túl sokáig húzza a húrokat.
- Őt hívtam az előbb – válaszolok a kérdésére. - De fogalmam sincs, hogy ki lehet – ingatom a fejemet egy szomorú arcot vágva. Jó lenne tudni, hogy ez egy rossz tréfa-e. Jobban örülnék, ha az lenne, mert különben el kellene kezdenem arra gyanakodni, hogy Maxime volt a célpont...
- Tudod, túl sok a lehetőség – megvonom a vállamat, majd hátra dőlök a székben.
- Huh – sóhajtok. - Hát sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, pedig tudom, hogy az óvszer használata mellett is megvan az a kis százalék esély arra, hogy becsúszik egy baba – megvonaglik a szám, ahogy elmosolyodom.
- Tudod mit? - pillantok újra Maxime-ra, majd felkelek az asztaltól. - Gyere – nyújtom neki a kezemet, és ha megfogja, akkor talpra húzom.
- Menjünk – indulok el. - A szüleid meg fogják érteni – teszem hozzá, és tényleg húzom magam után, úgy mint aki nem akarja elengedni a kezét. Hagyjunk hátra most mindent egy időre. Szükségünk lesz egy taxira, hogy mihamarabb eltűnjünk.

- Nekem egyáltalán nem volt kellemetlen – sőt, igen szórakoztatónak tűnt. Hát még milyen szórakoztató lett volna, ha sikerül addig feszíteni a húrt, míg tényleg haza nem megyünk velük. A dzsip kényelmesnek tűnt.
- Erm... - Hát most erre meg mit mondjak? Bocsi, de belőlem a szüleid aztán semmit se fognak kiszedni, míg én azt nem akarom, hogy az kijöjjön belőlem. Jó, ha esetleg gyomorszájon vágnak, akkor nem biztos, hogy én leszek az úr az akolban, de... - Ne is azon lovagolj – jelenik meg egy ferde mosoly az ajkaimon.
- Először is át akarom gondolni az eshetőségeket – bólintott. Ideális esetben ehhez befolyásolásmentes környezetre van szükség, de igazándiból nincs mit átgondolnom. Tudom, hogy mit akarok, és az a telefonbeszélgetés ezen nem fog változtatni semmit.
- Nem szándékos? Már mint úgy érted, hogy én nem szándékosan most hoztam fel? - vonom fel a szemöldökömet. - Nem, én nem csinálnék ilyesmit szándékosan... legalábbis nem így – annyira szívesen megsimogatnám az arcát, és megcsókolnám az ajkait, hogy megnyugtassam, de jobbnak látom tartani a távolságot.
- Nem – rázom meg a fejemet. - A jelenléted nem befolyásol a gondolkodásban – kivéve persze, ha.... de arra most nincs lehetőség, hiszen neki piros betűs napjai vannak, hogy szépen fogalmazzam meg a dolgot.
- Hát – megvonom a vállam. - Akkor ez vagy úgy igaz, ahogy megkaptam, vagy valaki kegyetlenebb a kelleténél – mert valljuk be: egy minimális kegyetlenség sose árt, sőt gyakran használ, hiszen ami nem öl meg az erősebbé tesz.
- Lehet, vonzom a fura lányokat – vonom meg a vállamat, és egyértelműen arra gondolok, hogy ő se éppen százas.
- Változó – újabb vállvonás. - Ez attól függ, hogy milyen a lány személyisége. Az egy éjszakás kalandjaimat az idősebb nők közül szoktam begyűjteni, mert ők már tudják, hogy mire számítsanak – ingatom a fejemet. Egy ideig nézek Maxime-ra. - Nem szoktam hazudni, nem ígérem le a csillagokat, ezért nem is keltek bennük hiú reményeket – Őszinte vagyok – könyökölök az asztalra.
- A járásaim pedig úgy szoktak kezdődni, hogy próbáljuk meg, de nem ígérek semmit – az ígéret az már jelent valamit, annak súlya van. Annak jelentősége van, és ahhoz a lánynak is olyan mérvadónak kell lennie.
- Sss... Maxime... még el se kezdtem gondolkozni – csitítom. Mégis hogy tehet fel ilyen kérdést?
- Keresünk a gyomrodnak valami mást – nyugtatom meg, csak hogy végre elindulhassunk, hiszen már alig bírok a seggemen megmaradni, annyira mehetnékem van. Miért üljünk még itt?
- Azt még nem találtam ki, de – megállok az ajtónál. - Leintene nekünk egy taxit, férfi sofőrrel? - kérdezem az egyik pincértől, aki készségesen segít is nekünk, hiszen ez a dolga. Egy kevés jutalmat veszek elő a srácnak, hogy ne kérdezzen többet, és ne is furcsállja annyira a kérdésemet.
- Van kedvenc filmed? - kérdezem a lánytól, kíváncsian, de mégis úgy, mintha egy egyszerű hétköznapi beszélgetésbe kezdtem volna bele.

A taxisnak megadom a szülei szállodájának a címét, és hozzáteszem, hogy ismerős vagyok a városban. Szóval jobb lenne, ha nem próbálna meg trükközni. Egyenesen szeretnék odajutni, anélkül, hogy bármilyen problémánk akadhatna út közben.
- Biztos nem lesznek mérgesek a szüleid, hogy úgy otthagytuk őket? - nézek Maxime-ra. Persze biztos vagyok benne, hogy nem fogják olyan jó néven venni, hacsak nem nevetgélnek el azon, hogy milyen bohók vagyunk és fiatalok. Na, meg leginkább mohók.
- Holnap ilyenkor már a parton fogunk feküdni, és élvezni a környezetet – mosolygok a lányra. Alig várom, hogy eltűnjünk innen, de előtte még beszélnem kell a szüleivel. Még egyszer, de most komolyabban.
- Rendeljünk pizzát? - nézek rá. Nekem végül is beleférne a pizza. Azt hiszem, most örülnék egy kevés gyors kajának. Az talán mindkettőnket megnyugtatna. Engem az, hogy ő eszik, és őt is az, hogy eszik. - Vagy valami normálisat szeretnél? - fürkészem az arcát. Annyira szeretnék a kedvében járni, de még fogalmam sincs, hogy ennek hogyan tehetnék jelen helyzetben eleget.

- Nem, nem szándékosan - pillantok Maxime arcára, miközben a fejemet ingatom. Nem lennék képes ilyesmit tenni egyetlen nővel sem, mert ez felérne egy erőszakkal. Másrészt viszont... hihetetlen, hogy milyen jól kezeli. Semmi féltékenység, semmi idegeskedés. Teljesen megértő. Hihetetlen! Annyira más, mint azok a lányok, nők, akiket eddig megismertem.
- Ha gyereket akarok, arról előtte tájékoztatom a másikat is. Elvégre neki kell kihordania - más különben senkinek se érné meg a dolog. Azt a szenvedést még a gyermek is megsínylené. Legalábbis a jelenlegi kutatások ezt bizonygatják, márpedig a jelen kor embereként hinnem kell a jelen kor kutatási eredményeinek. Maxime előtt nem is igazán jutott eszembe, hogy gyereket vállaljak, de erről majd beszélünk máskor, mert ez az időpont nem alkalmas erre. Isten akarata volt, hogy mi találkozzunk, ebben már egészen biztos vagyok.
- Nem. Egy idősebb, bölcsebb is lenne, mint hogy így keressen meg - bólintok, kivéve persze, ha őrült, mert akkor... Akárki is a nő, az biztos, hogy nem én akartam azt a kölyköt a méhében elültetni. - Az exeim pláza cicák, eszükben sincs gyereket vállalni. Nem akarják tönkre tenni a szép, törékeny testüket - vonom meg a vállam az utolsó pár szónál. Plasztik Barbie-k nem szeretnének gyerkőcöket, legalábbis nem akarják őket megszülni.


- Az Ősember? Attól tartok, hogy azt nem láttam - gondolkodok el a címen, de sehogy se akar felbukkanni emlékeim között. Vagy nem fogott meg, vagy tényleg nem láttam. Valószínűleg inkább utóbbi.
- Szóval NatGeo meg ilyenek? - nézek az arcára érdeklődő tekintettel, mert most az a fontos, hogy csak üresen fecsegjünk egy kicsit. - És milyen rajzfilmeket kedvelsz? - kérdezem, majd vigyorogva hozzáteszem, hogy:
- Ezt azért nem néztem volna ki belőled - megcirógatom az arcát, közben lassan a széles mosolyom kedvessé fakul. A tekintetem eltompul csodálása közben.
- Csak egyetlen éjszakának indult - sóhajtok, kipillantva az ablakon, miközben magamhoz ölelem. Örülök, hogy ilyen jól érzi magát a közelemben, ettől egy kicsit én is nyugodtabban tudok a messzeségbe pillantani.
- Ha nem baj, akkor miért hozod fel? - nézek rá értetlen tekintettel. Ha valamit nem akarok kimondani, akkor az nem is fog változni, míg én azt nem akarom. Egyébként is, miért gondolja, hogy szeretem? Csak mert kedves vagyok hozzá? Kis naív.
- Aranyos, hogy ezt így elmagyarázod - mosolygok rá, de ezt a csókot most kihagyom. Nem akarok én elutasító lenni, csak most inkább jobb lenne, ha az én kezemben lenne az irányítás.
- Elkérhetem a telefonodat? - nyújtom a kezem, hogy odaadhassa, majd előre dőlök és megkockocogtatom az ablakot, miközben egy ropogós bankjegyet varázsol ok elő a belsőzsebemből.
- Megbízhatok magában? - kérdezem a sofőrt, mire az csak bólint. - Tegyen ki minket a következő utcánál, és hajtson tovább, majd vegyen fel minket az utca másik végén. Van egy bolt, ahová szeretnék beugrani, mielőtt a szállodába érünk - mondom, ezt már mindkettőjüknek. A sofőr elveszi a pénzt, ami bőven elég arra, hogy akár türelmesen várjon ránk.

- Gyere, Maxime - segítem ki a kocsiból, figyelembe se véve azt, hogy a saját telefonomat benn hagytam, az ő figyelmét pedig magamra terelve, hogy ne nyúljon vissza érte. Tudom, hogy nem ért majd semmit, de se időm nincs magyarázkodni, se pedig...
- Szaporázd a lépteidet - indulok meg elég gyors ütemben a sikátor irányába. Egy kis üzletsor, amiben még ilyenkor is viszonylag aktív az élet. Többségében turisták, akik a közeli hotelek valamelyikében laknak, vagy véletlenül erre császkáltak. Mások pedig helyiek, akik a mindennapi szükségleteiket elégítik ki az egész napos robot után.
- Mondani akarok neked valamit, amire eddig nem volt időm - pillantok a lányra, majd lopva körbe pillantok. Még van pár percünk, míg visszafordul a taxis, de a tempómon nem akarok változtatni. - El szeretném neked mondani, mert befolyásolhatja a jövőnket - végre megérkezünk egy Pedro pizzája nevű helyhez, ahol személyes kiszolgálás nincs, vagy legalábbis nagyon csekély. Az ajtóban egy alacsony, izmos baseball sapkás latinos megjelenésű srác áll.
- Hello! - köszönök oda. - Valami nagyon húsos, családi méretű pizzát szeretnénk rendelni egy szállodához - nyomom le a torkán az akaratomat, mire egy ideig meglepetten pislog, majd olaszul bekiabál a többieknek, felém pedig biccent. Megadom neki a címet, majd elköszönök. Közben elkezdem Maxime telefonjában keresni a szülei számát.
- Tehát azt szeretném elmondani neked - pillantok rá, miközben hátra is lesek, hogy követ-e minket valaki. - Hogy ha az államok belépnének egy háborúba, akkor én kikerülnék a frontra - nézek újra rá, majd át a válla felett, aztán újra előre. Segítek neki kikerülni azt a pár embert, aki szembe jön. - Hivatásos katona vagyok - mondom, majd hozzá teszem:
- Ahogy mondtam, már dolgoztam - éltem meg kemény dolgokat, de erről nem most fogok vele beszélni. - És most kényszerpihenő miatt vagyok a Hollis-on, de gondolom ezt már a szüleid tudják. Legalábbis Dianne biztosan - sóhajtok. - Ez Eva száma, ugye? - mutatom felé a készüléket, majd helyeslés esetén a fülemhez teszem, tárcsázva a számot.
- Szia! Gyertek a Meridian szállodához. A számlát nem kell rendezni az étteremben. Siessetek - ezzel leteszem, és tárcsázva az éttermet, hogy a számlámra írassam a cehhet visszaemelem a kagylót a fülemhez, hogy gyorsan elintézzem ezt a dolgot is.
- Mindjárt kiérünk - mosolygok a lányra. Ha eddig gyalog követett minket valaki, akkor most már nem lesz rá a továbbiakban lehetősége, ugyanis amint kiérünk megérkezik a taxink is.

- Remélem nem baj, hogy helyetted döntöttem pizza ügyben - mosolygok rá, mikor visszaültem, és visszateszem a zsebembe a telefonomat. Majd a biztonság kedvéért rá pillantok még egyszer, hátha jött egy üzenetem. Aztán előveszek a pénztárcámból egy névjegykártyát.
- Úgy döntöttünk,máshová szeretnénk menni - hajolok az ablakhoz, és a piros lámpánál átnyújtom neki a kártyát. - Legyen szíves a legrövidebb úton odavinni minket.
- Rendben - válaszolja a férfi, majd visszanyújtja a kártyát. Maxime telefonja segítségével üzenetben foglalók egy lakosztályt egy éjszakára, négy személyre az ügyfélkódomra. Éppen megérkezünk a szállodához, mikor visszaigazolják a foglalásomat, és kérik a számlaszámom, hogy zárolhassák rajta az összeget.

- Nehogy belelépj valamibe - húzom el a számat. Legszívesebben a karjaimba kapnám, hogy nehogy megsértse magát, de ez most nem lehetséges. Sóhajtok. Eddig észre se vettem, hogy magassarkúban van, pedig így magasabbnak tűnik.
- Hm..? - pillantok rá értetlenül. - Mit? - nem igazán értem, hogy neki ettől miért kell idegesnek lennie. Egy pillanatra megtorpanok, de csak azért, mert keresztezte az utunkat valaki. Közben hosszan rá nézek, majd újra megindulok, amint a minket kikerülő személy a takarásába vesz minket. Közben alátámasztom Maxime karját, hogy nehogy lemaradjon tőlem.
- Mmm... - összeszorítom az ajkaimat. Sejtettem, hogy ez majd probléma lesz. Nem sok nő akar olyan férfivel összeházasodni, akit elveszíthet egy esetleges háborúban. Én is megállok, és ránézek. Majdnem kibököm a kérdést, hogy: Akkor most ezzel vége is? Nem akar katona feleség lenni? - Miánál akartam elmondani, de elterelted a gondolataimat - ami azt illeti, néha meg is feledkezek arról, hogy valaha is katona voltam, illetve hogy igazából az vagyok. Persze nem hétköznapi katona, hanem különleges, különleges olyan szempontból, hogy senki se kötelezhet arra, hogy fegyvert viseljek. Az én fegyverem ugyanis a hit. Ám gyorsan észbe kapok, hogy nekünk most itt nincs semmi időnk ácsorogni, mert ha valaki követ minket, az könnyen utolérhet. Abból pedig baj lehet, ha esetleg bántani akar minket. Veszek egy mély levegőt, majd feltárcsázom az anyját, közben hátra lesek a válla felett. Bár tudnám, hogy kit kell keresnem!
- Sss... - csitítom. - Nem kell így felemelni a hangodat, itt állok melletted - veszem szinte suttogóra hangomat, mert ez általában használni szokott mindenkinél.
- Azt nem mondhatom el - intek a taxi felé. Itt nem mondhatom el. - Csak gyere, kérlek, szálljunk be a kocsiba - próbálok elindulni, de ő nem akar. Újra hátra pillantok a válla felett. Ó, most olyan szívesen megütném, hogy abbahagyja a hisztit. Értetlenül nézek rá.
- Mi a baj, Maxime? - fogom meg óvatosan a karját, kontrollálva az erőmet. Gyanakodva nézek rá egy ideig. - Talán nem bízol bennem? - vonom fel a szemöldökömet.

- Igen, biztos - bólintok, és próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Közben zsebre dugom a kezeimet, hogy ne látszódjon, hogy szinte remegnek az idegességtől. Egy nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy lekeverjek neki egyet. Már prdig az biztos nem tenne jót a kapcsolatunknak, ha megütném. Pláne nem most.
- A város egyik legjobb pizzériája, igazi olasz pizzával - mondom, közben pedig kifelé meredek az ablakomon. Lehet, hogy vissza kellene tőle kérnem a gyűrűt. Elhamarkodott döntés volt. Nekem nincs is szükségem senkire. Bőven jól megvagyok én egyedül is.
- Dave-vel gyakran rendelünk innen, és milyen jó, hogy eszembe jutott, hogy útba esik a hotel felé - mondom csak úgy, magam se tudom, hogy miért, miközben az ablak tükröződő felületén őt nézem, őt és az elsuhanó várost.
- Hogy? - pillantok rá ködös tekintettel, visszatérve a gondolataim közül. Ám nem kell válaszolnia, ahhoz, hogy felfogjam a kérdését.
- Azért, mert vissza akartam jönni a frontról, mikor még szólt a megbízatásom - válaszolom neki. - Nem, nem akartam disszidálni, csak kérvényeztem, hogy hazajöhessek és maradhassanak - magyarázom. - Ilyenkor van egy elég bonyolult procedúra, ami alatt eldöntik, hogy jogos volt-e, hogy visszahelyeztek, vagy visszaélés történt - újra kipillantok az ablakon, majd sóhajtok egyet. - Addig pedig fel vagyok függesztve - ami engem egy cseppet se zavar, és ez látszik is abból, hogy milyen közönnyel beszélek erről a tényről.
- A családomon és a barátaimon kívül senki se tudja ezt rólam - még Miának se mondtam el, pedig benne megbízom. Persze lehet, hogy sejti, mert elég jó fából faragták. Egyik barátnőmnek se mondtam el, mert felesleges lett volna.
- Tudom, hogy ez sokaknál vízválasztó, azoknál, akik belegondolnak abba, hogy mennyi minden történhet egy katonával - mondom. Nem minden feleség bírja ezt. Nem tudja bárki elviselni, ha a férjéből például gyilkos válik, vagy megtébolyodik a fronton, vagy megcsalja az asszonyt, mert már elege van a zsebhokiból.