Amint belépek a szobába, az első dolgom, hogy levegyem a zakómat, és ledobjam a kanapéra, mintha ezzel próbálnám kifejezni azt, hogy ez a terület az enyém. A telefonomat a dokkolóba csúsztatom, majd keresek rajta valami klassz számot, és felcsavarom a hangerőt, hogy ha nem is dübörögve, de azért lehessen rendesen hallani a zenét, úgy hogy közben ne kelljen mellette üvölteni. A cipőimet is lerúgom, az asztal alá. Minek foglalkozzak most a jó modorral?
- Az apám szereti a Meridiant - vonok vállat, mintha ez magyarázat lenne arra, hogy miért éppen ide jöttünk. És az is. Állandó szerződésük van a céggel, így bármikor biztosítanak szobát nekünk. Persze nem dobnak ki miattunk ügyfeleket, viszont az ügymenetet leegyszerűsíti a dolog. Ahogy az is, hogy az aranyszínű kis kártyácskámat lenn hagytam a szállodai portán, hivatalos bejelentkezés helyett. Egy ilyen szálloda nem engedheti meg magának, hogy baj történjen. Természetesen szóltam lenn a pizzáról is, most pedig éppen készülök felvenni a kagylót, hogy a vendégeinket is jelezzem.
- 1541-es szoba - dőlök a kanapénak, majd intek Maxime-nek, hogy menjen a bárpulthoz. - Szolgáld ki magad - suttogom, mert sejtem, hogy le tudja olvasni a számról, hogy mit mondok. - Hallo! Porta? - kérdezem. - Várunk két vendéget. Egy elegáns keleti nőt, egy ijesztő európai vörös társaságában, olyan harminc év körüliek, talán fiatalabbak - darálom. - Megtennék, hogy azonnal felkísérik őket? - kérdezem, holott ez egy utasítás. Ám az illem olykor nagyon fontos, pláne, ha jó benyomást szeretnél kelteni az emberekben. - Nagyon köszönöm - elköszönök és leteszem a telefont.
- Nevess ki, - pillantok Maxime-ra. - De azaz igazság, hogy beparáztam attól a csajtól, akivel beszéltem - ingatom a fejemet. - Nagyon... ijesztő volt - tényleg nem találok rá jobb szót. - Félelmetes, ahogy beszélt - megborzongok, majd mélázásomból újra a lányra pillantok.
- Attól tartok, hogy ő állhat az iskolai mérgezés hátterében - most már merek őszinte lenni. Esélytelen, hogy itt bárki is meghallja, hogy miről beszélünk.

- Esélyes - bólintok. - Szinte biztos vagyok benne - mondom. - És az ilyen személyek nagyon veszélyesek, nem láthatsz a fejükbe - mert itt káosz lakozik. Átláthatatlanok, mert letértek a helyes ösvényről, és megérintette őket a sötétség.
- Ha bíznál bennem, nem ijednél meg - válaszolok neki. - A bizalom független a viselkedéstől. Egy mély érzés, azt jelenti, hogy nem vagy egyedül - pillantok rá, figyelem, amit csinál, és úgy sejtem, hogy nem lesz ennek jó vége, de azért nem állítom le.
- Nem, Maxime - ingatom a fejem. - Nem hiszem ezt, de el kellett mondanom. És abban reménykedtem, hogy egy rendőr lányaként, ha elmondom neked, hogy katona vagyok, akkor nem arra fogsz egy olyan helyzetben reagálni, hogy poszttraumás stressz szindrómát képzelsz mögé, hanem veszed a lapot, hogy most nincs idő beszélgetni - nézek rá komolyan.
- Én - kezdtem bele, majd sóhajtott ám egyet, és megrázták a fejemet. - Nem. Teljesen igazad van, hülyén viselkedtem - megdörzsölöm az arcomat, majd beletúrok a hajamba, miközben a térdemre könyökölök.
- Hm..? - pillantok fel rá. - Miért el akarsz hagyni? - nézem az arcát, majd összeszorított fogakkal elnézek róla. Eszembe jut, hogy mit mondtam az asztalnál, hogy visszautasítóan viselkedtem vele, amitől benne is felgyülemlett a feszültség. Ugyan olyan türelmetlen, mint bármelyik normális ember lenne.
- Megkérhetlek arra, hogy gumizd össze a hajad? - kérdezem, majd a kabátzsebembe nyúlva előveszek egy haj gumit, és odanyújtom felé.
- Nem szédülsz? - kérdezem, miközben felkelek. - Abból ittál? - intek az üveg felé, és majdnem elnevetem magam. Beszarás ez a csaj! Lehúzott öt cent absinthe-ot víz és párologtatás nélkül. - Ezt nem szokták tisztán inni, ugye tudod? - visszahajolok hozzá, és homlokon csókolom. - Idehozom a jeges vödröt - súgom, majd el is indulok az említett tárgyért, hogy odavigyem arra az esetre, ha hányingere akciózásba kezdene.
- Figyelj, Maxime - ülök le mellé, egyik kezemben a vödröt lógatva, a másikkal pedig megfogva a kezét. - Nekem nincs min gondolkodnom. Azt a dolgot az étteremben csak azért mondtam, mert valószínűleg ott volt a nő a teremben - magyarázom.
- Én... Én... - az arcára pillantok. - Biztos, hogy jól vagy? - az ember gyomra, pláne, ha éhes, elég hamar visszadobja az alkoholt. Aggódó tekintettel nézek rá.

- Nem - válaszolok a kérdésre röviden, tömören, érthetően. Mégis mit gondol? Viccből dobálózok gyűrűkkel? Rendben, lehet, hogy eszembe jutott, hogy talán mégse, de csak mert megijedtem. Eszemben sincs visszalépni.
- Igen, - bólintok. - Arra az esetre, ha a másikkal történne valami - hiszen van olyan hosszú a hajam, hogy felfogjam, és szeretem is úgy hordani. Bár lehet, nem lenne rossz ötlet fodrászhoz menni vele. - Mióta visszajöttem a frontról, nem lett levágva - mondom csak úgy, mert ez a magyarázat arra, hogy miért kell a gumi.
- Pedig nem úgy nézel ki - jegyzem meg, és úgy gondolom, hogy célszerű mihamarabb előkészíteni azt a vödröt, mert az abszint bizony visszafelé fog jönni hamarosan. Már az is csoda, hogy le tudta nyelni.
- Jó? - majdnem elnevetem magam. - Szerintem borzalmas így, tisztán - pláne a feeling nélkül.
- Felesleges - ingatom meg a fejemet mosolyogva. - Reggel úgyse fogsz emlékezni semmire, ha ez beüt - mondtam, miközben aggódó tekintettel figyeltem az arcát. - Majd holnap megbeszéljük. Olyan fal fehér lettél hírtelen, hogy nem hiszem, hogy sokáig benn fog maradni - jegyzem meg, és hozzáteszem:
- Bár nem akartam itt aludni, de már mindegy - óvatosan megcirógatom az arcát. - De leginkább a szüleiddel nem akartam hat szemközt maradni - teszem még hozzá, de közben mosolygok.
- Igazából azt hittem, hogy valami gyümölcslével fogsz magadnak tölteni - símogatom meg a hátát, majd megvonom a vállamat.
- De egy kis bemelegítés nem árt terhesség előtt, nem? - csak beszélek, pedig lehetnék csöndben is.

- Hát ez érdekes - jegyzem meg, és közben betudom annak, hogy mindig összefogva hordom, és jól elrendezve, hogy sose legyen ezzel problémám. Az én helyzetemben fontos, hogy mindig a legjobb formámat hozzam. Nem véletlen töltök a fürdőszobában majdnem annyi időt, mint a csajok.
- Pedig lefogadom, hogy a gyakorlati kémiá nem kiengedett hajjal szoktál járni - hiszen elég gáz lenne, ha egyszer felgyulladna a haja, már pedig tartom annyira elővigyázatos embernek, hogy ilyenre már az előtt gondol, hogy egyáltalán belegondolna, hogy gondolt rá.
- Csak... - hát ez aranyos, - ez aranyos! - mosolyodok el szélesen. - Édesem, te tényleg nem vetted észre, hogy mit töltöttél magadnak? - vonom fel a szemöldökömet. A kis butus, egyszer nem olvassa el valaminek a tájékoztatóját, akkor is belefut valami olyasmibe, amibe nem kellene. - Nagyjából kétszer olyan erős, mint bármelyik gyümölcspárlat - számolgatok egy kicsit magamban, és rájövök, hogy a nagyjából, az erős túlzás, ami a lényegen mondjuk nem változtat. Az üveg felé nézek, és konstatálom újra, hogy az egy jó minőségű, igazi absinthe, már a mai korhoz méltóan az.
- Akkor legközelebb igyál inkább ouzo-t, vagy vizezd fel az absinthe-ot, ahogy illik - hiszen éppen ez lenne a dolog lényege, nem hogy fertőtlenítsünk vele, hanem a feeling maga. Az absinthe feeling ital, nem lehet akárhogy és akármikor inni.
- Hát, igen, ez a cucc gyorsan beüt - nevetek fel. Hát ennyit arról, hogy egyszer akarom részegen látni. Nem éppen erre a napra gondoltam, de most már nincs más választásunk... Figyeljetek volna rá egy kicsit jobban.
- Ó, igen? - vonom föl a szemöldököm, és próbálok nem gúnyos lenni. - Akkor keressek valami józan csajt, hogy dughassak? - persze viccelődöm, és remélem, hogy nem veszi komolyan, mert nem lenne jó, ha besértődne.
- Igen, nekem is úgy tűnik - motyogom az orrom alatt a szememet forgatva. De legalább még nem kezdett el érthetetlenül beszélni. Ennek azért egy kicsit örülök. Közben hátra dőlök, hogy elhelyezkedhessen az ölemben. Pfúh, remélem ne, fog lehányni, mert attól tökre nem lenne jó hangulatom.
- Nem szoktam könnyen megváltoztatni a döntéseimet - cirógatom meg az arcát, miközben megszólalok. Igen, ez az a nő, még ha részeg is lett hirtelen, akivel közös utódokat szeretnék.
- Inkább az a fura, ahogy készségesen kiegészítő információkat adagolsz - mosolyodom el. Senki se lehet tökéletes, még én se. Mert mi történik, ha mondjuk én is rákos leszek? - Én se akartam megkeresni az igazi anyámat - vonom meg a vállamat. - Szeretem a nevelőszüleimet, és így gondolom, hogy mindig jó szüleim lettek volna, ha anyám nem perel vissza - vonom meg a vállam a mondottak végén.
- Én nem szeretnék ideiglenes szülő lenni - rázom meg a fejem. - Akkor kevesebb idő jutna a saját gyerekünkre, nem beszélve arról, hogy a tudósok általában igen elfoglalt emberek. Hacsak nem akarsz letérni a pályáról és gyereket nevelni otthon, akkor ez esélytelen - sóhajtok. - Persze erre se fogsz emlékezni holnap - ingatom a fejem.
- A pizza? - kérdezek vissza meglepetten, és kihasználók a lehetőséget, hogy kifordul az ölemből. Kivételesen nem érzem magam féltékenynek, amiért nem én vagyok ölelgetve.
- Ezek csak a szüleid lehetnek, mert nem szóltak fel telefonon - indulok el az ajtó felé, arra gondolva, hogy ez is egy jó kör lesz. Nem elég, hogy halálra rémítettem őket, ráadásul a lányuk ilyen állapotban van. Hát biztos nem ez az a nap, mikor egymásra fogunk nevetni.
- Gyertek beljebb - nyitom ki az ajtót, majd mikor becsuktam, és elérték azt s pár lépcsőfokot, ami a nappaliba vezet a rövid folyosót követően, hozzáteszem, hogy:
- Csak túltöltötte a poharat, - aztán mivel ez így nem elég egyértelmű, ezért úgy folytatom, hogy:
- Absinthe, tisztán - és elhúzom a számat, mert még én is elborzadok ettől a fogkrém ízű cucctól. Lefogadom, hogy Eva azonnal ápolni kezdi a kicsi lányát, kérés nélkül, ami nem feltétlen baj, mert így nem nekem kell ezzel foglalkoznom. Bár azt sejtem, hogy Dianne tapasztalt nyomozói tekintete azonnal kiszúrja a poharat, és azon se lepődök meg, hogy otthon érezve magát halkabbra veszi a zenét. Valószínűleg jobban kedveli a csendesebb dolgokat.
- Nem ezért hívtalak ide titeket - nézek mind a kettőjükre, hiszen ez nem olyan komoly probléma, magam is megoldottam volna.
- Vacsora közben volt egy furcsa telefonbeszélgetésem, aminek azt gyanítom, hogy köze lehet a nyomozáshoz - mondom, majd leülök a dohányzóasztal tetejére, ami szerencsére elég masszív ahhoz, hogy elbírja a súlyomat. Így közel lehetek Maxime-hoz is, ha kell a segítségem. Elsősorban Dinne-hez intéztem a szavaimat.
- Persze, az is lehet, hogy paranoiás lettem a feszültségtől - megvonom a vállam. - Viszont, ha igazam van, akkor a mérgezés célpontja Maxime volt - méghozzá miattam. Bár ezt még nem akarom kimondani.

- Elég kicsi az esélye annak, hogy bármire is menj a számmal – mondom, de azért fekelek, hogy kivegyem a dokkolóból a iPhone-omat, és ezzel egy időben megszüntessem a zenét is. Egyébként nem biztos, hogy olyan helyes ötlet csak így kitépni onnan, de jelenleg ez egyáltalán nem érdekel. Előkeresem az előzmények közül a számot, és megmutatom neki, hogy azt kezdhessen vele, amit csak akar.
- Mondhatnám, hogy csak egy kósza megérzés – vonom meg a vállamat a kérdésre. - De volt valami abban a beszélgetésben – sóhajtok, majd a hajamba túrok. - Először is: nem ismertem fel a hangját. Másodszor pedig, mikor azt kértem, hogy mutatkozzon be, akkor nem mondta meg a nevét, hanem azt mondta, hogy ő Mrs. Sasha Jung McCain. Biztos nincs ki a négy kereke – megvonom a vállamat. Majd Maxime-ra nézek, nem azért, hogy jól van-e, igazából, ha jól lenne, akkor arra számítanék tőle, hogy bólint, vagy rázza a fejét, hogy mondjam-e tovább, de mivel nincsen teljesen képben, ezért folytatom. A nyomozás során úgyis kiderülne.
- Azt mondta, hogy terhes tőlem, méghozzá egész pontosan meghatározta, hogy mióta várja a gyereket, és mennyi idő van hátra addig, míg tudni lehet a kölyök nemét – erőltettem kicsit a memóriámat, majd felidézve amit mondott, ismételtem meg. Eva-ra pillantva teszem fel a kezeimet, mert attól tartok, hogy most majd azt gondolja, hogy nem vagyok megfelelő a lánya mellé.
- Én felelősségteljes ember vagyok, mindig védekezni szoktam – magyarázom, szinte hadarom, mintha ez magyarázatot adna arra a kérdésre, hogy akarok-e más nőtől gyereket. Mert ami azt illeti, nem, de persze, ha hibáztam, ha elrontottam valamit, akkor kész vagyok megtenni a kötelességemet. Amibe nem tartozik bele, hogy feleségül vegyem.
- A szerelmének hívott, és amikor SMS-t írt, akkor is így nevezett. És azt is mondta, hogy ő és én már régóta tervezgetjük az esküvőt – mondom tovább a történetet. - De én még csak gyerekkoromban se játszottam esküvőset a lányokkal, - vonom meg a vállam, elvigyorodva.
- Ja, hogy hogyan kötöttem össze a kettőt... a fenyegetés miatt. Azt mondta, hogy elég messzire elér a keze, és ezzel arra célzott, hogy még akár Maxime-nak is baja eshet, - azt hiszem, ez volt az a pont, amikor már nem voltam képes magamat irányítani, és inkább a menekülés mellett döntöttem, de ezt nem akarom a szüleinek bevallani. - Ebből arra következtettem, hogy lehet, hogy az ő keze van a laborállatok megmérgezésének ügyében – térek vissza a történet elejére. Azt hiszem, hogy minden fontosat elmondtam, de ha Dianne nagyon akarja, akkor futhatunk még egy kört, és egészen pontosan elmondhatom, hogy mit hallottam, hogy milyen volt a hangja, vagy hogy hallottam-e valamilyen háttérzajt.
- Azt hiszem, hogy ott volt az étteremben, mert beszélt arról is, hogy éppen együtt vacsorázunk veletek, és... nem igazán hallottam háttérzajt. Persze látni se láttam sehol senkit – húzom el a számat. Bár ez még nem jelenti azt, hogy nem volt ott, hiszen azon a helyen a növények között elég könnyű elbújni.
- Szerintetek megalapozott a gyanúm, vagy túlreagáltam? - nézek elsősorban Dianne felé, de azért érdekel Eva véleménye is. Azt hiszem, hogy talán egy kicsit túl féltő voltam, és ezzel zavartam össze Maxime-ot is.
- Nem volt jobb ötletem, mint eltűnni a helyszínről, nehogy az egész beszélgetést végig hallgassa - attól tartottam, hogy nem lett volna jó vége annak, ha arról cseverészünk az orra előtt, hogy milyen terveink vannak a jövőben.

- Sajnos elég sokan vannak – húzom el a számat, miután megmosolyogtam Maxime dohogását. Annyira aranyos így részegen, miközben tudatában van annak, hogy az anyja istápolja. - De megpróbálhatok írni egy listát a lehetséges nevekről... igaz, a többségnek még a vezetéknevét se tudom – na jó, ezzel nem sokra fog menni a rendőrség. Két-három hónap, az mégis csak két-három hónap, nem?
- Igen, én is megszállottnak éreztem ki a hangjából – bólintok. Ezért is aggasztott annyira. - Amit alátámaszt az is, hogy általában nem a fiatal korú nők esnek ebbe a kategóriába, mint amilyenek közül én szoktam válogatni – harapom be idegesen az alsó ajkamat. Biztos eltanultam Maxime-tól ezt a rossz szokást, amit egyébként esetében kifejezetten erotikusnak tartok. Nem is értem, hogy miért nem próbálták még az ilyen véletlen mozdulatai miatt megerőszakolni. - Azokra a nőkre szoktam hajtani, akik – megvonom a vállamat – akik már értik a saját testüket – vagyis jó velük az ágyban annak ellenére, hogy nincsenek egy bizonyos férfihoz hozzászokva. Ettől a vallomástól vörös foltok jelennek meg az arcomon. Mégis csak a menyasszonyom szüleivel beszélgetek.
- Gondolom a cikkek kelthették fel az érdeklődését – tűnődök Eva magyarázata után. - Mostanában jó pár újság hozott le rólam pár képet, ezért az emberek kezdenek felismerni az utcán – magyarázom, de közben sejtem, hogy még Eva kezei közé is került pár szám a nem említett lapok közül. Valószínűleg őt is érdekelte, hogy mit pletykáltak, hordtak rólam össze.
- Biztonságba? - Hát ennyire veszélyes lehet az a nő? Azt hittem, hogy bőven elég, ha lerázzuk, átadjuk az infókat, aztán tűzhetünk Hawaii-ra. A hallottak alapján pedig Maxime is valahogy így képzelte el, csak a ma esti beszélgetés nélkül.
- Megvédeni? - vonom fel a szemöldökömet. Férfi ként úgy érzem, hogy bőven elég erős vagyok ahhoz, hogy megvédjem magamat, vagy akár Maxime-ot. Persze azért nem szeretnék elmenni a végletekig, és meglincselni a zaklatómat, de ha szükséges, akkor nem fogok ellenállni a kísértésnek, és ha kell, akkor kicsit megfojtogatom, hátha észheztér.
- Hawaii-t nem tartjátok megfelelőnek erre az esetre? - pillantok egyikre, majd másikra, bár elsősorban Dianne véleményére vagyok kíváncsi. Miért baj az, ha túl messze van? Remélhetőleg a csaj se fog utánunk jönni. A fenébe, ha oda is megyünk, akkor is felejthetjük el a nyugis bulizást, mert bármikor beeshetnek ellenőrzési céllal, és szinte már joggal a szülei. Ez sehogy se lesz így jó.
- Én? - vonom fel a szemöldökömet. - Az nem én voltam, hanem az alkohol – mentegetőzök. Milyen aranyos, hogy az asztalnál még semmi pénzért se adta volna át nekik a terveinket, most pedig mintha ez lenne a legtermészetesebb, kikotyogja. Megköszörülöm a torkomat. - Ha nem baj, akkor átvinném a hálószobába – kezdek el felállni az asztaltól, hogy a karjaimba vehessem Maxime-ot. Úgy gondolom, hogy ha már elszunnyadt, akkor nem sok szüksége van a szüleire.

Miután befektettem az ágyba, és betakartam, visszatérek az arám szüleihez, és most már nem az asztalon foglalok helyet, hanem egy kényelmes karosszékben, úgy hogy lehetőség szerint féloldalt üljek Dianne-nek. Ez sokkal inkább tárgyaló pozíció, mint az, ha a felek egymással szemben ülve fitogtatják az erejüket. Közben a pizza is megérkezett, bár nem kívánok hozzá nyúlni, hiszen nem is magamnak rendeltem.
- Um... - pillantok rájuk, majd megvakargatom a tarkómat. - Nekem tisztességes szándékaim vannak Maxime-mal – mondom, bár képzelem, hogy a legrafináltabb gazfickó is ezt mondaná, ha éppenséggel az örökségre fájna a foga. Elpillantok az ajtó irányába.
- Ő nagyon különleges lány, - mély levegőt veszem, mielőtt folytatnám. - És tiszteletben tartom a céljait. Nem szeretném akadályozni az egyetemi, és a későbbi előmenetelében, de... - mert mindig van egy de, és ez jelen helyzetben éppen én vagyok. - Nem is akarom, hogy nélkülem csinálja végig – vagyis bármennyire kedvelem, annyira azért mégsem, hogy Mia javaslatának megfelelve elhagyjam. Mert Mia szerint Maxime-nak jobb lenne nélkülem, akkor könnyebben menne neki az egyetem, hamarabb szeretné meg a tudományos fokozatokat, jobban tudna koncentrálni arra, amit akar.

- Az egyetemről a fiatalabb lányok – bólintok. - Az idősebbekkel ritkán kezdek ki, mert jó szerével családanyák, vagy ott dolgozók, akik a későbbiekben befolyással lehetnének a tanulmányaimra – magyarázom, hogy mi is annak az oka, hogy nem játszok a saját életemmel. - A fiatalabb lányok meg – megvonom a vállamat – ők általában inkább sírnak, vagy valami szociális leégetést eszelnek ki, - mint amilyen a legutóbbi kis kalandunk volt ruhavásárlás közben. - És ami azt illeti, azon a részen már túl vagyunk – tehát kizárt dolog, hogy a legutóbbi barátnőm legyen a tettes. Legalábbis őt ennél azért mégis többre tartom.
- Régóta figyel? - elgondolkozok ezen az egészen. - Csak év elején jöttem az egyetemre, előtte Floridában se jártam – nézek magam elé, majd újra felpillantok. - Vagyis... Azt mondta, hogy az esküvőnket már anyám halála előtt is terveztük – ráncolom a homlokomat. - Lehet, hogy igazából ismerem? Talán olyasvalaki, aki már egy ideje a környezetemben van, de eddig nem vettem róla tudomást – egy idősebb nő... anyám valamelyik ismerőse, talán? Vagy apámé?
- Megkérem Scarletet, hogy írja össze kik voltak jelen a temetésen, ha ez segít – én nem sok mindenre voltam akkor képes, legalábbis arra biztosan nem, hogy megjegyezzem kik nyilvánítottak részvétet.
- Fogalmam sincs akkor, hogy mi ugraszthatta ki a bokorból – ahogy ő fogalmazott. - Talán, hogy többször is találkoztam Maxime-mal? - tippelek. Elvégre őt érte támadás, elsősorban. Ha a két ügyet akarjuk összekapcsolni, akkor... még akkor se biztos, hogy ez volt a kiváltó ok. - Szóval nem biztos, hogy a cikkek voltak? - nézek az ablak felé elgondolkozva. Persze nem kell feltétlenül ismernie, hiszen az újságok elég sok információt leközöltek rólam.
- Nem... azt hiszem, hogy semmilyen utalást nem tett erre, viszont ti – intek feléjük összetéve a tenyeremet, - ti kiszedtétek Maxime-ból ezt az információt, bármennyire is próbáltam megakadályozni – elhúzom a számat. Igen, örültem volna, ha ezek nem derülnek ki.
- Ha pedig idefelé követett volna minket, akkor valószínűleg nem tudott minket végig követni, mivel próbáltam lerázni... bár nem vagyok egy 007, csak hagyományos katonai kiképzésen vettem részt, és nem kémelhárítást tanultunk - pillantok rájuk. Most biztos paranoiásnak néznek. - Maxime azt hitte, hogy PTSD-m van – pedig nem csináltam úgy, mint aki egy háború kellős közepén van, és ropognak a feje fölött a fegyverek.

- Most nem, de nyitva hagyom az ajtót – suttogtam vissza, majd megcsókoltam a homlokát, és még elindultam kifelé, majd ahogy ígértem, nem is zártam be magam mögött. Jó volt, ha ráláthatok, akkor nagyobb biztonságban érzem, annak ellenére, hogy nincs mellettem. Kezdem megszokni, hogy amikor csak lehet, együtt vagyunk.
- És ha azért bújt elő, mert mostanában furcsán viselkedek? - pillantok Evára, hiszen Dianne telefonál, és úgy vettem észre, hogy valamennyit konyít a pszichológiához. Csak nem a lánya miatt kezdett el ezzel foglalkozni? - Úgy értem, hogy mint korábban beszéltük, a szórakozóhelyeken szoktam ismerkedni. Mostanában pedig nem egyszer előfordult, hogy nem jelentem meg a haverjaimmal a bulikon, vagy leléptem idő közben... - szűkülnek össze szemeim, ahogy megerőltetem a memóriámat. - ...a legutóbbi alkalommal éppen Maxime-mal. Láthatott minket a parton – mikor is? Elmondom nagyjából, hogy melyik időszakban lehettünk ott, és melyik napon, hátha kapok valami véleményt erre is.
- Értem – bólintok, hiszen mi mást mondhatnék erre? Azért ettől függetlenül elsőre elég meglepett arcot vágok, mikor meghallom, hogy mit mond, de természetesen értem a helyzetet. Érdekes, hogy ilyen gyorsan meg tudja mozgatni a kapcsolatait.
- Természetesen – bólintok. Hiszen ki mást hívhatnék? Apámat, és a haverjait? Akkor maximum egy rakás buzit kapnánk a nyakunkba. Ide nem a divat-kommandó kell, hanem valami sokkal komolyabb. Szerintem a fateromnak soha nem is kellett ilyesmivel szembenéznie.
- Nem, én nem – vigyorodok el, és még ingatom is hozzá a fejemet. - Arra se vágyok, hogy a faterom cége a nyakamba szakadjon. Nem kell nekem még egy – majdnem felnevetek, majd megpróbálom hirtelen jött jókedvemet elnyomni, és egy kicsit komolyabbra fordítani a szót. - De persze, ki tudja, hogy mit hoz a jövő, lehet, hogy pár tíz év múlva felnövök egy ilyen feladathoz is – vonom meg a vállamat. Sose lehet azt tudni. Megköszörülöm a torkomat. - A házasság egy szent kötelék, ami a sírig szól – mondom határozottan, mert pontosan ilyen elképzeléseim vannak erről a dologról. - És abban reménykedek, hogy erről Maxime is így vélekedik – bár nem egyházi értelemben, nem úgy, hogy amit Isten egybe kötött, azt ember szét nem választhatja, hanem egyszerű, logikus megfontolásból, abból, hogy ha egyszer energiát fektetett bele egy kapcsolatba, akkor nem akar majd belőle kilépni, ha már csökken a szenvedély.
- Hm – ez egy kicsit meglep. - Az anyja is ilyen intelligens volt? - kérdezem óvatosan. És vajon neki is nehézségei voltak a szociális életben, vagy ez Maxime sajátossága lett az évek folyamán? Vajon azért zárta ki a világot, mert nem hétköznapi családban nőtt fel, és képtelen volt a gyermeki lelke elviselni mások barbár hozzáállását?
- Nem hiszem, hogy bármelyikünk is változtatna a már meghozott döntésén – reflektálok az elhangzott szavakra, majd mivel eszembe jut valami, ezért felkelek, hogy a kabátzsebemből elővegyem a névjegykártya tartómat. Nem a saját kártyáimat tartom benne, hanem másokét. Visszaülök az karosszékbe, miközben böngészni kezdem a kártyákat.
- Maxime említette, hogy szeretnétek terjeszkedni a légitársaságok irányába – kiveszek egy kártyát, majd leteszem az asztalra, és feléjük csúsztatom az üveglapon. - Úgy hallottam, hogy ez a társaság kezd tönkremenni – hajolok előre, és egy pillanatra megcsillan a szemem. Különös világban élünk, mikor a szívességekért célszerű azonnal fizetni, nehogy a végén a nyakunkon maradjon egy. Én legalábbis így szeretek élni. Nem szeretnék sokaknak sokkal tartozni, pláne akkor nem, ha az illető egy jövendőbeli rokon.
- Ha nincs más, akkor – intek a lányuk irányába a fejemmel. - Én is lepihenek – kezdek el felkelni. Szeretem, ha a kezemben van az irányítás, bár ezt most a tudattalanom késztetésére cselekszem. Talán egy kicsit szórja a szememet, hogy egy nő dirigál nekem, habár sose voltam nőellenes, vagy hím-soviniszta. Inkább a túl merev, megközelíthetetlennek tetsző szülői álarcoktól lehet herótom.
- Mikor is kell kelnünk? - veszem a kezembe a telefont, hogy beállíthassam rajta az ébresztés idejét. Én fel fogok kelni, és teszek arról, hogy Maxime is magához térjen.

- Ez jól hangzik - húzom el a számat úgy, mint aki arra gondol, hogy ez egyáltalán nem hangzik jól. Egy olyan lányt, nőt kell keresnem, akire eddig talán oda se figyeltem. - De legalább Scarletet teljesen kitárharjuk - vigyorodok el. Hiszen fiatalabb is nálam, és minden, csak nem visszahúzódó.
- Ez feltűnt - válaszolok a kijelentésére. Nem véletlenül döntött a bódultan mellet, ami nem feltétlenül szerencsés, de nem is hátrányos jelen helyzetben.

- Scarlett jobb megfigyelő nálam - bólintok. - Az lesz a legjobb, ha mihamarabb beszélek vele - viszont... elhúzom a számat. - Ha olyan személy, aki eddig nagy eséllyel a közelemben volt, akkor a szálak egészen texasiak nyúlnak vissza. És így meg van az esély arra is, hogy utánunk jöjjön Hawaii-ra - beletúrok a hajamba. - Talán jobb lenne, ha nem ott nyaralnánk - dőlök hatra a székben. - Egy hetet ott töltünk, aztán tovább megyünk valahová - ez lesz a legjobb megoldás. És fogadok fel biztonságiőröket a házhoz. Akiknek nem lesz könnyű dolguk egy házibuli kellős közepén, de én legalább nyugodtabb leszek. - Kibővítem a nyaraló személyzetét pár őrrel - és majd megadom nekik a címemet is, mert már esélytelen, hogy ne tegyek ilyet. Felírom valamire, ami a kezem ügyébe kerül, majd mielőtt odaadnám, a mozdulathoz hozzáteszem:
- Remélem, szükségtelen mondanom, hogy nem szeretnénk, ha spontán látogatást tennétek. A többiek szülei se zavarnak minket - nyújtom a szalvétát, és várok egy bólintást cserébe. - Ha nem érezzük magunkat biztonságban, akkor nem maradunk ott - fűzőmet hozzá. A nyaraló egy szent hely és nekik ezt meg kell érteniük.
- Érdekes tervek - mosolygok a hallottakon. - Amazónia elég veszélyes egy olyan lánynak, aki képes a saját lábában is megbotlani - jegyzem meg. És nagyon renélem, hogy ezt s tervét nem szeretné beváltani.
- Sajnálom, hogy nem Ismerhettem meg - hajtom meg a fejemet, és mivel láthatóan kínos a téma, ezért inkább nem is kérdezek többet. Okos és aranyos nő volt, akit mindenki szeretett.
- Öhm - vörösödik ki az arcom a kérésre. - Azt hiszem, ez még túl korai lenne - válaszolok, majd meg hajolok feléjük.
- Kellemes éjszakát - az ölelést inkább kihagyom. Az ajtót pedig bezártam magam mögött, hogy legalább alsónadrágra levetkőzhessek, majd kicsit magához térítetem Maxime-ot is, hogy őt is megszabadíthassam a ruha egy részétől. Leülök az ágy szélére. Mert mire nem jók az ember barátai?
- Halló? - nyöszörgő, morgó hang a vonal másik végén. - Igen, tudom, hogy mennyi az idő. Egy szívességet szeretnék tőled kérni - mondom suttogva, nehogy felébresszem a szunnyadó lányt. - Átküldök neked egy listát arról, hogy mire lenne szükségem, holnap reggel 7-kor. Igen, jól hallottad, és nem baszom meg. Szóval ott akarsz lenni az év legfergetegesebb party-ján? - Na ugye, hogy igen! Mindenki lekenyerezhető, csak meg kell találni a módját. - Be kellene ugrani Miához is - folytatom. Tudom, hogy most utál, de már eladta a lelkét az ördögnek, mikor igent mondott a bulira. Jön Hawaii-ra, nagy ügy! A többieket nem fogja zavarni, és legalább lesz kit ugráltatni.

Nem tudom, hogy a rádiós ébresztő vagy a telefonom kezdett el előbb zajongani, minden esetre, kikászálódtam az ágyból, majd úgy ahogy voltam, alsónadrágban kisétáltam a nappaliba, hogy felvegyem a telefont.
- Hallo, porta? - a helyeslő válasz után bemondtam a szobaszámomat, - Vár lenn egy alacsony szőke hajó huszonéves fiú, bizonyos Chris Cooper? Igen? Akkor küldjék fel, kérem! - mondom, majd leteszem a kagylót, és lerogyok az ágyra. Régen voltam ilyen fáradt. Ennél azért több alváshoz vagyok szokva. Csak akkor kelek fel, mikor ajtót kell nyitni.
- Hello Cooper - engedem beljebb pár lépéssel, miközben átveszem tőle a csomagokat. Többek között a gitártokomat, ami elengedhetetlen kelléke a hawaii-i éjszakáknak. - Figyelj, nem tartalak fel sokáig, tehát mondom a lényeget: mi nem találkoztunk, te nem jártál itt, kivéve, ha a zsaruk kérdezik. Ok? - fogom meg a vállát, és ő bólint. - Rendben. Nyertél egy nyaralást Hawaii-n, a részleteket Dave-ből kell kiszedned - ezzel az ajtó felé irányzékolom. Az lesz a legjobb, ha lezuhanyzok, kihagyom a reggeli furást, majd felkeltem Maxine-ot, hogy öltözzön. Elhozattam pár ruhát neki is. A többit majd megvesszük Hawaii-n, ahogy eredetileg is terveztem. Gyorsan átnézem a cuccokat, hogy teljes-e a lista, de minden meg volt, Cooper alapos gyerek. Nem véletlen az ő jegyzeteit használtam a vizsgához.

- Rendben - bólintok. - Közölni fogjuk, a részleteket is - teszem hozzá, mintegy visszajelezve a kérését. Úgy látom, hogy Maxime a látszólagos szabadossága ellenére igazán féltő szülőket kapott a sorstól.
- Elhiszem, - biccentek, de valójában arra gondolok, hogy hiszem, ha látom, mert annyira azért nem bízom abban, hogy ők nem akarnak alkalmatlankodni.
- Hát, igen, ez feltűnt - jegyzem meg, és mosolyoghatnékom támad az emlék hatására. - Amikor először találkoztunk, éppen átesett a saját lábában - jegyzem meg, és magamban hozzáteszem az emlék folytatását is.
- Vigyázni fogok rá - fordulok még vissza. Hiszen ez a kötelességem.

- Pedig muszáj lesz, ha nem akarjuk lekésni a gépet – ülök le mellé az ágyra egy pohár víz, és két tabletta társaságában.
- Nem, egyáltalán nem – ingatom meg a fejemet a kérdésére, közben pedig mosolygok. - Pont ugyan úgy viselkedtél, mint bármelyik lány, aki leissza magát, - megvonom a vállamat. Hiszen ez történt, csak nála kicsit rövidebb ideig tartott az egész, így nem volt túl sok ideje igazán idiótán viselkedni.
- Viszont kitálaltál mindent a szüleidnek – kiszélesedik a mosolyom, ahogy hozzáteszem a következőt:
- Azon voltál leakadva, hogy valaki másnak előbb lesz tőlem gyereke, mint neked – majdnem elnevetem magamat, de végül csak visszafogom a dolgot, mert félek, hogy a hangos zaj, amit keltenék, csak tovább rontana a helyzeten.
- Hoztam neked fejfájás csillapítót, de csak akkor kapod meg, ha felültél – bár engem egyáltalán nem zavarna, ha a nyakába öntené a vizet... az már igen, ha megpróbálna belefulladni.
- Jobban érzed magad? - cirógatom meg az arcát, ha már letette a poharat az éjjeliszekrényre. A placebo hatás, hölgyeim és uraim, a placebo hatás sokat számít. Ezért tessék csak mondogatni a csajoknak, hogy jók vagytok az ágyban, mert ha elhiszik, akkor tök mindegy, milyen bénák vagyunk. - Eva azt mondta, hogy nem viseled jól azokat az új helyzeteket, ami jelentős stresszel jár – tettem hozzá, jelezve, hogy bizony volt időm beszélgetni anyuval és anyuval. Talán több is, mint szerettem volna.

- Igen – mosolygok, azt hiszem, hogy a mosolyom letörölhetetlen, mióta megláttam. Mintha állandósulna az arcomon. - A szüleid elengedtek, - bólintok. - De valószínűleg nem maradunk olyan sokáig, mint terveztük... Hm... Mindegy, ezt majd megbeszéljük később, most ne húzzuk ezzel az időt – nyújtom felé a poharat, hátha észreveszi, hogy mivel készültem.
- Nem gondolhatok előre arra, hogy te egyszer a jövőben inni fogsz. Nem gondold? - látom rajta, hogy még nem teljesen bootolt be a rendszer, valószínűleg szüksége van még néhány percre, míg képbe kerül ezekkel a dolgokkal.
- Ezen nem kell leakadnod – cirógatom meg a kézfejét, és láthatólag kezdi észrevenni, hogy nem cukorka van a kezemben. - A szüleiddel arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg semmilyen testi kontaktusba se kerültem a zaklatómmal – magyarázom. Egyszerű pszichológia, a csaj csak beképzelte magának a dolgot. Ráadásul valószínűleg nem is néz ki annyira jól, hogy lefeküdjek vele. - Szerintem egyáltalán nem az a fajta, aki az esetem lehetne – mint azt már korábban mondtam, nem túl sűrűn szoktam szüzességek elvételével foglalkozni. Elég jó szűrőm van, hiszen kifejezetten helyes ifjú létemre bőven van honnan válogatnom.
- Fájdalomcsillapítók – drukkolok, majd ha elvette a tárgyakat, akkor megigazítom a háta mögött a párnát, hogy kényelmesebben üljön. Anyukám is mindig ezt csinálta, mikor beteg voltam. Bár elég ritkán kerültem ilyen helyzetbe, azért velem is megesett néha. - Azért vagy ilyen szar állapotban, mert nincs elég víz a szervezetedben,... vagyis az ivást még bepótolhatod. Minél többet iszol, annál hamarabb leszel jobban – az igazából mindegy, hogy mit, mert ha újra részeg lesz, akkor se fogja érezni, hogy szarul van. Bár a gyümölcslevet nem javasolnám, mert így is magas lehet a savszintje.
- Legalább könnyebben pihensz majd a repülőn – jegyzem meg. Minden rossznak meg van a maga jó oldala, és annak, ha későn fog hatni, az hogy később is múlik el a hatása..
- Igen, ezt mindjárt sejtettem. Szinte köpte magából a pszichológiai szakszavakat – bólintok. - Talán, ha nem hallgattam volna én is egy évet, akkor nem értettem volna, hogy mit mond – na jó, ez erős túlzás. Így se teljesen voltam képbe, nélküle biztos nem jutott volna az eszembe, hogy mi lehet a bibi a csajjal, aki zaklatni kezdet. Zaklatásról jut eszembe... Ránézek a telefonomra, hogy mégis mi a helyzet. Kaptam-e új üzenetet?
- Nem érdekes – mondom, egy pillanatra még ránézek, hogy ezzel is kifejezzem, hogy ezt tényleg nem érzem már utóbb problémának. És azzal, hogy elárulta a kis titkainkat a szüleinek, még meg is könnyítette a dolgunkat, mert nem lesz számukra derült égből villámcsapás az unoka.
- Hm... nem is tudom – játszok tűnődőt egy pillanatra, de természetesen volt annyi eszem, hogy időben felkeltsem, ezért is siettem annyira a zuhannyal. - Huszonöt perc, rendben? - ezzel felkelek az ágyról.
- Apropó... - fordulok vissza. - A szüleid még itt vannak – közlöm vele az utolsó, fontos információt, majd megfogom azt a kis csomagot, amit már napokkal korábban ki kellett volna nyitnom, és azzal együtt kivonulok a nappaliba. Leteszem az asztal közepére, és egy ideig figyelem, mielőtt még kinyitnám. Már elég sokan összefogdosták... ettől függetlenül lehet rajta ujjlenyomat? Ki is vehette a kezébe? Mit is mondott a lakótárs, ki hozta a csomagot? Futár? Vagy személyesen adta le valaki? Tehát a futár ujjlenyomata, a srác ujjlenyomata, az enyém... és ha közben állt valami raktárban is... Na, de belül... lehet, hogy csak a csajé van.

- Valóban, ez így van – bólintok. - Ám egyszer vagy fiatal. Később nehezebben regenerálódik majd a májad – teszem hozzá. Ezt minden kölyök tudja, ezért iszunk olyan sokat. Most még könnyű, még azt hisszük, hogy veszélytelen. Aztán később rádöbbenünk, hogy az agyunk felét ott hagytuk egy kocsmapad alatt, vagy besöpörtük a színpad alá.
- Lehet, hogy nincs is semmilyen gyerek – pontosítok, továbbra is mosolyogva. - Szóval megnyugodhatsz, valószínűleg senki se előz meg... - mondom, majd hozzáteszem, de nem álszent gyorsasággal, mintha ki akarnék javítani egy hibát, hanem megfontoltan. - És utánad se lesz más – bólintok. Úgy hangzik ez a számról, mint egy fogadalom, látszik a szememben a fény, mely jelzi, mennyire komolyan gondolom ezt.
- Helyes – cirógatom meg az arcát, - akkor szép lassan adagolhatnád a bőrödre is, ameddig én kikészítek neked egy ruhát, amit felvehetsz – noszogatom, hogy induljon zuhanyozni, mert félek, lekéssük a gépet, ha nem tesz így. Persze van még bőven időnk, de nem szeretnék átszáguldani az egész városon, csak azért, mert Maxime kicsit tovább zuhanyzott a kelleténél.
- Nem foglak benne megakadályozni – söprök ki egy kósza tincset az arcából, és míg elidőzik a tekintetem az ajkain, arra gondolok, hogy de csak azért nem, mert éppen túl nőnek érzi magát a bőrében, én pedig emiatt tisztátalannak tartom őt. Ha régi keresztény lennék, akkor még a kezét se fognám meg... persze az erős túlzás lenne.
- Ha segítenék, akkor félő lenne, hogy holnap se indulnánk el – vigyorodok el. Mert annak ellenére, hogy mi a helyzet, nem csökken a vonzalmam irányában. Az önmegtartóztatást az eszem diktálja, a szívem pedig azt, hogy tudtára adjam, hogy mennyire vonzónak találom... még ilyenkor is.
- Siess – szólok rá még egyszer.

Nézem a doboz tartalmát. Pontosan ugyan az van benne, mint amit a képen láttam, leszámítva a háttérben nyugvó anyagot. Ez nem is olyan rossz. Ha genetikai lenyomatot akarunk találni, már csak egy véres kendő lett volna hasznosabb a nyomozáshoz.
- Van itt még valami, amit meg kellene néznetek – intem közelebb magamhoz mindkettőjüket, majd felpillantok a dobozból. Sőt, mi több, még ki is egyenesedem. Az a helyzet, hogy ami itt van előttem, fontos lehet.
- Meg is feledkeztem erről a csomagról – pedig éppen erre figyelmeztetett az üzenetében a zaklatóm.
- Mit gondolsz, használható? - pillantok Dianne-re, aki ért ezekhez a dolgokhoz, majd Evára, egy egészen más téma miatt.
- Szőrös virslik? - majdnem hozzáteszem, hogy „he?”, de kultúrálom magamat, és inkább nem csinálok ilyet, nehogy megorroljon rám.
- Ha jól értem, a görények nem jönnek velünk? - Ugye? Ugye? Lééégysziiii! El se tudjátok képzelni, hogy egy szokatlan orr számára milyen kellemetlenek lehetnek. Hát még, egy házibuliban milyen kelletlenek lennének. Egyáltalán nem kell nekik valami papír, hogy beutazhassanak Hawaii-ra?