Sietni, futni... néha ilyen volt az élete. Egyszerűen nem lehetett megállni, ha az ember egy hajnali órára igyekszik, bár ezúttal nem tanulni. A doktori munka egyik legrosszabb része, az órák. No nem azok, amiken bent ülsz, hanem azok, amiket meg kell tartanod. A Bachelorok még semmit sem tudnak, vagy nagyon keveset, és gyakran fordítani kell... vagyis neki kell visszafognia magát, és odafigyelnie arra, hogy mások számára is érthetően beszéljen. De a Campus szerencsére éppen csendesnek ígérkezett... mármint, pár diákon kívül nem sokan lézengtek az épületeket körülölelő üde, zöld területeken. Hálát is adott azért, amiért legalább a kígyózó sorok között nem kell tornamutatványokat végeznie, mert az sose ment. A tornaórák atlétika részén rendszeresen megbukott. Vagy orra. Vagy éppen át valamin. Késésben volt, mint minden áldott kora reggelen, mert egyszerűen középsulis kora óta elszokott attól, hogy reggel nyolckor már éber legyen. Kávé nélkül pláne. Egy kellemes kis latte macchiato kora reggel a kedvenc kávézójában... A nyál is összefutott a szájában a gondolatra, de most egyszerűen nem maradt rá ideje. A finom krémes tejhabra, az orrot kényeztető frissen őrölt fahéjra a tetején... a kávé kesernyés, a tej lágy és a cukor édes íze hamar kalandozásra bírta az amúgy is csapongó elmét. Mintha új ízek is érkeztek volna legutóbb. Kipróbálta vajon mindegyiket? A fenébe is, a diákok várnak már rá, egészen biztosan várnak rá a terem előtt, hogy beengedje őket. A kulcsot egyáltalán elhozta? Igen, igen, mintha reggel bedobta volna a hátizsákba, ami most tehetetlenül zötykölődött a kemény léptek alatt. Futott volna, legszívesebben futva tette volna meg a távot, de nem tehette, hiszen a kezében tartott doboz... no meg a vállán függő zsákszerű táska sem lelte volna benne örömét. Hogy őket minek hozta ma magával... persze, majd nem el is felejtette, hogy ma este még egy rövid látogatása lesz a...
A talaj hirtelen kezdett közeledni, túl hirtelen ahhoz, hogy még időben felfogja az eseményeket, és persze észrevegye azt a csalfa, megbúvó gyökeret a füvön. Miért is ment volna a kikövezett úton, biztonságban, ha átvághat a fák között és orra bukhat valamiben? karjával tompította az esést, és szinte azonnal talpra is pattant, de inkább azért, hogy a kezéből kirepülő doboz után kapjon.
- A fenébe! - Káromkodott egyet, még az igen laza fajtából. A doboz visítva, csipogva robbant szét és lakói, vagy tíz megtermett patkány a sötétségből a fényre kerülvén százfelé szaladt. Szerencsére a kíváncsibb fajtából származtak, kísérleti állatok lévén, így kényelmesen meg-megálltak szaglászni a virágokat, élvezni a hirtelen jött szabadságot.
Egy pár másodpercig csak állt, tincsei közé túrva vitatkozott magával azon, mit is kéne tennie, végül lekapta hátizsákját a válláról, mire, mivel meg is feledkezett róluk, a zsákocska is földre került, és kinyílt. A két vadászgörény pedig, akinek lakhelyéül eddig a vászon szolgált, érdeklődve dugta ki a fejét.
- Ó nem, Sasha! Vlad! Ti aztán ne szaladjatok világgá! - Kiáltott a két felfedezni vágyó állat után. Az egyiket, egy homokszínű pelyhes szépséget fel is kapott, és a nyakába csavarta, mint egy stólát, amit a jámbor állat tűrt ugyan, de fejét még mindig figyelemmel kapkodta ide-oda, követve a kis fűben mozgó zsákmányokat. Nem volt mit tenni, Max nekiállt, hogy elkapja, és táskájába hajítsa a szökevényeket, mert különben mit boncol a csoportja a már így is elkezdődött órán...
- Vlad, gyere ide! - Szólongatta közben az éjsötét hosszú szőrű vadászt is, hátha kivételesen hallgat is a nevére. - Mázli, hogy nem harapnak. - Sóhajtott, bár mindegyik saját nevelése volt, így tudta, hogy nem is lesz olyan nehéz összefogni őket.

 
Valahányszor megbotlasz, Kelj fel! - Max & Sasha & Vlad & Sasha

A falat támasztom, de nem azért, mert attól tartok, hogy el fog dőlni, hanem egyszerűen így pihenek. A kezemben egy vékony könyv, aminek a gerincét alulról megtámasztva fölülről fogom le az ujjaimmal, hogy lapok ne szaladjanak szét a kezemben. A másik karomat magam előtt keresztezve szorítom az előbbi könyökhajlatánál.
Pusztán a véletlen műve lehet, hogy éppen erre felé jártam, ugyanis nem sok dolgom lenne ezen a tanszéken az év másik megközelítőleg háromszázhatvanhárom és fél napján, viszont minden szemeszterben van egy-egy nap, amikor kötelezően ellátogatok ide, ugyanis mindig itt kap helyet az egyetemi véradó nap, ahová mind a diákok, mind a személyzet elmehet, cserébe pedig egy igazolt napot kap ajándékba, és némi harapnivalót (bár ez utóbbira az én vagyoni hátteremmel nem sok szükségem van).
Először fel se figyelek az esésre, csak a szemem sarkából konstatálom, hogy történt valami, majd tovább figyelek az olvasott sorokra, hogy befejezhessem a bekezdést. Csak ezt követően osztom meg a figyelmemet mással is... egy patkánnyal, amelyik megállta a cipőm mellett, és lelógó cipőfűzőmet kezdte el rágcsálni éppen. Az első gondolatom az, hogy egy jól irányzott mozdulattal jó messzire juttatom e kedves állatot, mint ahogyan azt Texasban tettük volna. De persze az ember gyakran másra gondol, mint amit tesz, így aztán én se teszek semmilyen agresszív mozdulatot az állat felé, hanem leengedem a könyvet, hogy felmérjem a helyzetet. Számolhatnék akár patkányokat is. Hárman egymás után, tömött sorokban rohannak, hogy beslisszolhassanak az egyik résnyire nyitott ajtón, aminek valószínűleg hamarosan meg is lesz a hatása.
Lehajolok a cipőmhöz, majd megmarkolom a testes, szépen kifejlett példányt, nem tartva attól, hogy bántani próbál.
- Azt hiszem, elhagytál valamit - szólalok meg pár lépésnyire a lánytól, és a grabancánál alaposan megfogott állatot nyújtom felé, ám a mozdulatot még be se fejezem, mikor először sikítás, majd visítás csapja meg a fülemet. Az előbbi abból a teremből jött, amelyikbe nem éppen feltűnés mentesen beosont három szökevény. A következő pillanatba kivágódik az ajtó, és egy halálra vált arcú lány rohan ki rajta,... valószínűleg csak azért, hogy újra elsikíthassa magát, mivel még több állattal hozta össze rossz sorsa. Így se lehet annyira egyszerű szegénynek, közvetlen a vérvétel előtti izgalom hatása alatt állva. Azon az ajtón jött ki, amin én is, csak pár perccel korábban.
A visítás viszont sokkal közelebbről jön, ugyanis az egyik bundás állatka úgy határozott, hogy megpróbál patkányt vacsorázni, az pedig nem akarta magát annyiban hagyni. Odakapott a rózsaszín nózira, amire hangos visítás lett a válasza. A reflexeim ugyan elég jók lennének ahhoz, hogy elkapjam az egymást éppen szétkapni készülő feleket, de nem ettem meszet, hogy véresre haraptassam magam a két agresszorral. És abban reménykedem, hogy az állatokat elejtő lány se készül ilyesmire, mert az azt jelentené, hogy nem fogom megúszni vér nélkül ezt az egészet. Azt ugyanis csak nem engedhetem meg, hogy ő áldozza fel a saját testi épségét! Így még mielőtt Max megindulhatna, a tenyerébe ejtem az általam elkapott jószágot, majd a verekedőkre figyelmezem tekintetemet. Ahogy pedig számítok is rá, mikor megpróbálok beleavatkozni a halálra menő küzdelembe, cakkosra harapják a kezemet. A forró vérem kóstolgatják, ezek a roppant kedves, barátságos állatok, de végül csak sikerül a görényt a földhöz szegezni, bár elég hevesen ficánkol. A patkánynak jobb dolga van, mert ő alaposan beleharapott a tenyerembe ahhoz, hogy a fájdalmam fölött uralkodva próbáljam meg leoperálni onnan, amihez azonban a másik kezem is kellene.... szerencsére azonban a patkánynak is osztottak némi észt, és hálás vagyok, mert elenged... ám annak már kevésbé örülök, hogy olyan eszeveszett futásba kezd, melynek a következménye egy női hazafutás lesz...

Szembe találta magát egy meglepetten pislogó állatkával, aki türelmesen tűrte, hogy grabancánál fogva hurcolásszák, mint valami jól nevelt kölyök, pedig elhagyta már az ivarérett kort rég. Másodpercek telhettek el ismét, míg a vörös gombszemekről az emberibb lélektükrökre emelte tekintetét.
- Óh. Köszi. - Biccentett és a táskájába gyömöszkölte a máris újra szökni vágyó rágcsálót. Hirtelen nem tudta, melyik visítás irányába is kapja a fejét, vagy pontosabban kinek a segítségére siessen, de úgy vélte a rémült kétlábú jobban elviseli majd az élet nehézségeit, mint az éppen összeszólalkozni készülő szőrgombócok. Sasha viszont, és nem az, amelyik még mindig a nyakában himbálózott, gyorsabb és sportosabb lehetett nála, mivel a kötelező harapásokat ő zsebelte be jutalmul békítő akciójáért. Azért mégiscsak szerencse, hogy megvárta a küzdelem kimenetelét, mert a rohanó emlős után másképp nem vethette magát. A lábai hála az égnek sokkal gyorsabban vitték, mint az apró állatot saját kis mancsai, így sikerült elcsípnie a farkát a rémült patkánynak, hogy aztán társa mellett landolhasson a hátizsákban. Csak Sasha próbált ismét kereket oldani, így őt is nyakon csípve, majdnem a patkányok között kötött ki, véres csatatérré változtatva a a hátizsákot, de még éppen idejében észbe kapott, hogy ez a szőrös nem az a szőrös, ami a zsákba való. Visszafelé még felkapott két szökevényt, így már csak hatan maradtak a "Wanted" listán.
- Ezt fogd meg. - Nyomta a kezébe a homokszín prémet miközben tarkón fogta az erősen küzdő feketét.
- Vlad! Nyugi! - Emelte az orra elé a hosszúkás bundást, hogy magára irányítsa az izgága figyelmét.
- Levadászom a többieket, addig vigyázz a két jómadárra! - Nyújtotta vissza, őz-barna lélektükrei pedig máris a prédát kutatták. Nem igazán zavarta, hogy parancsokat osztogat, ha már a fiú a segítségére sietett. Fiatal diáknak vélte, bár ő maga is tisztában volt a ténnyel, hogy az ázsiaiak kora igen nehezen meghatározható egy európai számára. Érdekes gének, mármint a fiatalos arcszerkezetért felelősek, bár az emberi kinézettel csak ritkán foglalkozott. Zavarba jönni, mentegetőzni és kárpótolni ráér majd a feladat elvégzése után. Ezek után már úgyis lőttek az órának, majd felhívja az egyik diákot. Egyáltalán megvan bármelyikük száma? Mindegy is a dolog.
- Majd meghálálom! - Tette még hozzá, és ha elvették tőle a terhet, portyázni indult.

- Nyolc és kileenc... - Lépett ki pár perc múlva a véradó váróterméből és hátrafordult. - Még egyszer elnézést, remélem senki nem ijedt halálra! - Nem mintha nem tudták volna pont ott ellátni az ilyen eseteket.
- Nah, szerintem az utolsó már nem lesz meg. - Húzta össze a táska cipzárját és kicsit megrázta a bentiek legnagyobb örömére, amit sivítozással mások tudtára is juttattak.
- Köszi még egyszer a segítséget. - Pillantott mosolyogva a fiúra. - Gyere Sasha! - Nyúlt a homokszín bozontért.
- Nem tudom egy kávé és némi elsősegély megfelelő kárpótlásnak számít-e a Rattus és a Mustela harapásaidra. - Mást mondjuk nem igazán tudott felajánlani jelen pillanatban.

 
Valahányszor megbotlasz, Kelj fel! - Max & Sasha & Vlad & Sasha

Megdöbbenten állok gyakorlatilag két vadászgörénnyel a kezemben. ~ Én egy alpha vagyok, nekem nem szoktak parancsolgatni ~ szólal meg a vészcsengő a fejemben. ~ Pláne nem egy szigma lány ~ bosszankodom. Jó esetben ezekkel még csak szóba se állunk.
Hát, ami biztos, az biztos... ez a csaj se lehet százas. Nézek utána, ahogy eltűnik, közben kihúzom magamat, és próbálom a két grabancon kapott állatot olyan távol tartani magamtól, amennyire csak lehet. Az már szinte fel se tűnik, hogy a bundájukat összevérezem, vagy legalábbis próbálok nem tudomást venni a sajgó sérülésekről, melyeknek némelyike még vadul löki ki azt a kevés maradék véremet is, amit az adás után meghagytak nekem.

Mikor végre visszajött a csaj, értetlenkedő kifejezést öltöttem, amúgy mogorva arcomra. Ennyi idő bőven elegendő volt arra, hogy gondolatban elküldjem melegebb éghajlatra az egész családját, így a dühöm jó része elszállt, és habár elégé megalázónak éreztem a helyzetet, mégse tehettem meg, hogy ott hagyom szegény állatokat, had menjenek a vakvilágba... szóval azzal nyugtatom magam, hogy helyesen cselekedtem. Közben hagyom, hogy kivegye a kezemből az állatokat, és végre megszabaduljak a két büdöskétől.
- Gondolom - szaladt fel az egyik szemöldököm - nem kávézni indultál ezekkel - intek a táska felé, majd pontosan úgy rakom zsebre a kezeimet, mintha semmi se történt volna. Egyáltalán nem akarok a gyengélkedőbe menni ezzel az apró problémával, és nagyon remélem, hogy a lány se fog erősködni, hogy elkísér. Félő, hogy megajándékoznának egy tetanusz oltással is, csak a biztonság kedvéért.
- Onnan már csak nem lógnak meg? - intek a táska felé, majd egyszerűen elindulok az egyik irányba. Igazából éppen megfelelő irányba, bár ezt magam se sejtem, ugyanis a lánynak erre felé lenne az az órája, amiről éppen késik... és amit neki kellene megtartania. Szóval annak ellenére, hogy lerázni szeretném magamról, valószínűleg társamul szegődik.
- Most elkísérsz a gyengélkedőre? - vonom fel újra a szemöldökömet, és próbálok nem utálkozó arckifejezést ölteni, amiért még mindig itt van.
- Élveboncolás lesz? - viccelődöm. Elvégre ezek a dögök igen elevenek, márpedig ahhoz, hogy bizonyos gyakorlati műveleteket elvégezzenek velük, szükségük van arra, hogy a másvilágra kerüljenek... szegény állatok. Milyen barbár még mindig a tudomány!

- Nem, nem kávézni, de már semmi értelme megtartanom a gyakorlatot. - Vont vállat, miközben felkapta a földről a zsákot is és a két izgő-mozgó jószágot megpróbálta arra a belátásra késztetni, hogy bizony jobb lesz nekik odabent. Mindig is Sasha volt az engedelmesebb, így a nőstény hamar visszabújt vackukba, ám Vlad most úgy tűnt kényeztetésre vágyik, szóval a fekete hurka inkább a kézben való himbálózást választotta, lefoglalva ezzel gazdája másik kezét is, aki önkéntelenül is végig-végigsimított a puha bundán.
- Még szólok a srácoknak, hogy bocsi, legközelebb pótoljuk az anyagot, aztán délutánig szabad vagyok. - Nem mintha ez a tény a másikat érdekelte volna. Egyszerűen ha már beszédbe elegyedett valakivel inkább fecsegett, mert nem szerette a csendet. Az olyan volt, mintha nem lennének gondolataik, bár valószínűleg nem sokan osztották ezt a nézetet az iskolában. Vagy az államban. Vagy a... bárhol a világon.
- Oh, remélem, bár a Rattus norvegicus dens incisivus-a igen erőteljes... - És persze rájött, hogy már megint azt csinálja, mint mindig, ha... beszélgetni próbál... - Metszőfog... a Rattus norvegicus... úgy értem a patkányok... igen, a patkányok metszőfoga igen erős. - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, hiszen zavarba jött, mint minden egyes alkalommal, ha mások számára feltehetően érthetetlenül beszélt. Próbált leszokni erről, tényleg megpróbálta! De ha egyszer sokkal könnyebben jönnek ajkaira a tudományos és a latin kifejezések, mégis mit tehet? Nagyot nyelve küzdötte le azt a halvány pírt, amit zavara okozott.
- Hogy? Jah, nem. Bár ha oda akarsz menni, akkor szívesen. - Vont vállat. Egyik állat se szenved semmilyen betegségben, pláne nem Rabies lyssában. Nekem csak... - Körülnézett, merre is indultak el, mert ami azt illeti egyszerűen csak követő üzemmódra váltott, ami elég gyakorinak számított, ha társaságba került. - Erre lenne az órám. Nem tudom egyik diák számát se, szóval azt hiszem kénytelen leszek személyesen közölni velük, hogy a mai boncolás elmarad.
- Szóval akkor kávé, vagy jobban szereted a teát? - Pillantott ismét a fiúra. - Ó, ne haragudj, ez talán kicsit rasszistának hangzott... - Vagy pont ezzel a mondattal ásta el magát? Annyira nem értett ezekhez. Beszélgetések, interakciók, illem... az alapok még mentek, például nem rohangált nyilvánosan meztelenül, vagy nem vakaródzott illetlen helyeken, de... Huh még a bulikon is, sőt, még a Sigmás bulikon is inkább meg se szólalt, vagy ott se volt. Az volt a legjobb.
- Élve? Nem. - Megrázta a fejét. Az mégiscsak kegyetlenség lenne. - Elaltattam volna őket, de így már végképp nem tudom megkezdeni az órát. Az altatáshoz idő kell. Viszont így legalább kaptam még egy kis időt. - Nem mintha nem kísérleti patkányok lennének, szóval előbb utóbb bekerülnek valamilyen kísérletbe, ahol talán kellemetlenebb vég várja őket.
- Te egyébként a suli diákja vagy? - Ez volt az a kérdés, amit azért tett fel, mert hirtelen nem akadt jobb ötlete, hogy vigye a beszélgetés fonalt. Mit keresne másként a Campuson belül?
- Melyik szakra jársz? Mert nem tűnsz túl... természettudományosnak... - Mérte végig talán kicsit cinikus pillantással. Nem nézte ő le a művészeti oktatást, csak hát... messze nem igényelt annyi tudást, mint az ő szakterülete. Viszont ötször annyi kreativitást, ami... belőle nem hiányzott, csak nem olyan irányba fejlődött.

 
Valahányszor megbotlasz, Kelj fel! - Max & Sasha & Vlad & Sasha

Már első látásra sejthettem volna, hogy ha az ember belebotlik egy szigmás csajba, az csak nem lesz százas. Ennyire abszurd esemény még sose történt az életemben, pedig már túl vagyok jó pár dolgon. ... És most meg?! Hát, besz.rás, komolyan elhív kávézni! Kész! Majdnem elröhögöm magamat ezen a felettébb szokatlan eseményen.
- Aha, az jó - szóval délutánig szabad. Csak nem szexmániás? Hallottam egy csajról régen, aki szintén szigmás volt, és az olyan szintű nimfomániával volt megátkozva, hogy éjjel-nappal, mint a nyulak, másra se tudott gondolni... Persze lehet, hogy ez csak egy a sok városi legenda közül. Kalandoznak a gondolataim, miközben a célom irányába sétálok, és úgy veszem észre, hogy egy nem csak zizis a csaj, de kullancs is.
- Aha, erőteljes, hogyne... - bólogatok, és unottan hozzáteszem, hogy. - Észre se vettem - jelezve, hogy ez semmiség, csak egy karcolás. Közben a nadrágom beissza a kellemesen csordogáló véremet, és hogy a fájdalommal valamit kezdjek, a hónom alatt tartott könyvemet még szorosabbra fogom a testemhez. Ért már ennél komolyabb fájdalom is, de azért nem vagyok mazochista, és baromi idegesítő ez az érzés a tenyeremnél.
- Erős, persze, különben hogy törné fel a mogyorót? Vagy az a mókus? - az utóbbi kérdést már inkább csak magamnak teszem fel, vagy azért, hogy a másikat idegesítsem? Inkább az utóbbi, bár gyanítom, hogy nem fogja levágni a csaj, hogy szívatni próbálom.
- Ühm. Jó, - bólintok. - Én azért inkább megkérek valakit, hogy fertőtlenítse le a nem-beteg állatok harapását - forgatom a szememet, mikor nem látja, de szigorúan csak akkor, nehogy azt higgye, hogy valami belement a szemembe, mert amennyire szociális analfabétának tűnik, még a végén azt hinné, hogy valami belement a szemembe, és azért csinálom.
- Rasszistának? - kérdezek vissza, miközben megtorpanok. Vágott szemeimet hatalmasra tárva meresztem rá éjszín szembogaraimat. - Szóval azt hiszed, hogy csak azért mert vágott szemű vagyok, már nem is ihatok kávét? - teszek úgy, mint aki totálisan félreértette a helyzetet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen hatást gyakorol az ilyen szituáció a csajszira. Végül is, ha már lúd, legyen kövér.
- Nyugi, csak szívatlak - vigyorodok el... pedig általában nem szoktam bevallani, de most megkönyörülök a csajon. Amúgy se vagyok az a tipikus Alpha-ház tag, aki tényleg égetni akarja az embereket. Magamnak valóbb vagyok én annál, mint hogy ilyen nagyképű egógép legyek, aki a kisebbségi komplexusát próbálja azzal leplezni, hogy mindig többnek akar látszani másoknál. Én már az ilyen apróságokon túlléptem.
- Nem igazán, csak erre jártam - válaszolom, majd azon szórakozok, hogy bekajálja-e, amit mondtam. - Na, nyugi, megint csak szívattalak - vigyorodok el. - Hát persze, hogy diák vagyok, vagy úgy nézek ki, mint a takarító személyzet? - kényszerítem rá arra a szavaimmal, hogy végig kelljen rajtam néznie. Persze eredetileg nem ez a szándékom, de utólag rájövök, hogy végül is, ez eléggé kéthasznú volt. Szigma vagy Kappa, nem mindegy? Először észre se veszem, hogy miközben végig néz rajtam, én is ugyan ezt teszem vele. Az agyán kívül minden a helyén van...
- Pff... - forgatom a szemem, de most már nem fordítom el az arcom, hogy ne lássa. - Mintha mi nem lennénk emberek - morgom az orrom alatt. Igazából bosszantónak találom, ha bárki bárkit lenéz a mássága miatt. Az a nagy helyzet, hogy mégis csak hatással volt rám az a "pár év" teológia, amit lelkészként zártam. Végül úgy döntök, hogy válaszolok a kérdésére is:
- A másoddiplomámra tanulok, a társadalomtudomány és a természettudomány határmezsgyéjén - mondom, csak hogy jelezzem, hogy azért annyira nem állok távol attól, amit a természettudományosok is tudományként ismernek el. Szociológiát hallgatok - teszem hozzá, és közben az fordul meg a fejemben, hogy még nem is gondolkoztam azon, hogy mire szakosodjak, de már biztos vagyok benne, hogy nem vallásszociológiára szeretnék. Talán deviancia kutatással fogok foglalkozni, vagy kicsit elkalandozok a pszichológia irányába. Ki tudja? Majd jön egy erős széllökés, és megfelelő irányba fúj. Kár ezen pörögnöm, hiszen mindenem meg van, amire csak szükségem van... míg a szüleim támogatnak, és míg van abból, amit anyám rám hagyott.
- Te meg állatkínzás szakirányos vagy? - próbálok célozni arra, hogy ő is elárulhatná, hogy merre hány méter.
- Nem most mentünk el a termed mellett? - jegyzem meg pár lépéssel egy olyan ajtó után, amin egy gyakorlóterem tipikus elnevezésére emlékeztető tábla lógott.

- Ami azt illeti, ők is képesek felnyitni a mogyorót, bár nem hiszem, hogy a természetes élőhelyükön ezzel táplálkoznának. A Tamias striatus ezzel szemben erre specializálódott, bár attól is függ, éppen melyik Corylus fajról beszélünk. - Olyan könnyedén dobálózott a latin megnevezésekkel, mint mások a káromkodásokkal, és bizony időbe telt, mire észbe kapott, főként, ha a férfi egy szót sem szólt arról, hogy esetleg nem érti, mit is beszél partnere. - Szóval igen, az inkább a mókus. - Az talán meg sem lepte a másikat, hogy fel sem vette a heccelést. Az ilyesmikre leggyakrabban érzéketlen volt, és nem csak úgy tett, mint aki nem érti... Úgy tűnik a humor, a cinizmus az ő őszinte látásmódjának túlontúl rétegelt, bonyolult lehetett.
- Segítek szívesen! Elvégeztem az elsősegélyt. Ami azt illeti régebben kacérkodtam a gondolattal, hogy orvosnak menjek, de aztán... hát a biológia jobban vonzott. - Vont vállat. - De bemehettünk volna a vérvételi szobába is, hiszen ott is minden szükséges eszköz megvan. Nem is értem, miért indultál el. - Csóválta meg fejét amolyan anyai módon, ahogy otthon mindig is látta, hiszen honnan tanulná meg egy gyermek ezeket a mozdulatokat, ha nem saját szülőjétől?
- Öööö nem. A szervezeted természetesen éppúgy képes feldolgozni a kávé alkotóelemeit. - Jött zavarba, és a vér, ahelyett, hogy menekülőre fogta volna a dolgot, egyenesen az arcába futott, halvány pír-rózsákkal hintve meg a nem túl sötét orcákat. - Csak logikus feltételezés, hogy egy ázsiai felmenőkkel bíró, aki esetleg kulturálisan inkább a tea élvezetét szokta meg, sokkal inkább vonzódik a Camellia sinensis termesztett változatából főzött nedűnek, mint a Coffea pörkölt magjából készített koffein tartalmú főzetet. - A támadásnak meglett a hatása, zavarában egyszerűen még érthetetlenebb lett, és hogy fokozza a bajt, hadarni is kezdett.
- Szóval ha úgy vesszük a kulturális evolúció alapján jobban kéne kedvelned az egyiket, a másiknál... - Fejezte be a magyarázatát.
- Ó. Oké, értem. - Reagálta le azt, teljesen faarccal, hogy a másik csupán az idegeit próbálgatja. Nem tartotta éppen viccesnek a dolgot, de azért elmosolyodott. - Megfogtál. - Elpillantott, hiszen még mindig nem küzdötte le a zavart, amit érzett.
- Tény, hogy a suli környezete igen... ó. Már megint. - Most már egy sóhaj is felszakadt.
- Szereted szívatni az embereket? Ez valami mánia az Alpha házban? - Nem kellett kettőt találgatnia, honnan jött a másik. Azok a srácok mindig ennyire... kötözködőek. - Nem mondom, hogy nem értem meg, hiszen a dominanciát valahogy érvényre kell juttatni, de nem vagyok se egy másik hím, se egy becserkészendő nőstény, akinek meg kéne mutatnod, hogy mégis mekkora a hatalmad. - Játszotta egy pillanatig a sértődöttet, és bár az ő próbálkozása egészen más irányból indult...
- Nyugi, én is csak szívatlak. - Vigyorodott el, mert hát... ha érzéke ugyan nincs is hozzá, senki nem mondta, hogy nem próbálkozhat humoros lenni.
- Szociológia? Az igen érdekes... - gondolkozott el némileg. - Lényegében olyan, mint az ökológia, ha jobban belegondolok, vagy nem is, inkább a populáció etológia, hiszen csoportok viselkedésével foglalkozik. Bár humán területen. - Nos, máris kicsit többre értékelte a mellette sétálót, bár ez talán csak az érdeklődővé váló pillantásán látszódott.
- Én mindig is érdekesnek találtam a humán viselkedést, bár leginkább az érdekel, hogy mennyire távolodtak el az ősi gyökereiktől, hogy mennyit változtat a kultúra, és a nevelés az ősi ösztönökön. - Nagyon is lelkesnek mutatkozott a témában, és úgy tűnt szívesen bonyolódik bele tudományosabb beszélgetésekbe. Talán azért, mert nagyobb biztonságban érzi magát azon a területen, amit ismer.
- És mi az első diplomád? - Tette fel azért a kérdést, amit úgy általában minden második ember fel szokott, ha meghallja azt a szót, hogy másoddiploma.
- Haha, vicces. - Prüszkölt egyet már-már dühösen. - Én etológia szakirányos vagyok, az állati viselkedéstudomány a szakterületem. Most éppen a fajok között metakommunikációról írom a doktorim. - Bár a kísérletei még csak most kezdenek alakot ölteni. Ki tudja, hány évik fogja még a padot koptatni, amíg összegyűlik a megfelelő publikációs szám?
- Hogy? - Fordult hátra, és persze a mozdulat közben majdnem meg is botlott, ami szerencsétlenül jöhetett volna ki a hátán fickándozó bundásoknak. - Jah, de igen, de egy diák sincs az ajtó előtt már. Gondolom hazamentek. - Végülis a boncterem ajtaja mindig zárva volt, hogy a diákok ne kerüljenek idő előtt a veszélyes, vagy éppen értékes eszközök közelébe.
- Akkor nincs más választásom, mint végigkísérni téged a gyengélkedőig vezető hosszú, sivár úton. - Fordult vissza pár lépés hátramenet után.
- Szerintem már megszokták tőlem, hogy néha kimarad egy-egy reggeli óra. - Vont vállat. - Nem vagyok az a korán kelő típus. Meg aztán gyakran pont csak akkor kapom meg a kísérleti szobát. - Azért bezzeg mindig időben fel tud kelni, és ott lenni.

 
Valahányszor megbotlasz, Kelj fel! - Max & Sasha & Vlad & Sasha

- Nem? - látszólag tűnődök. - Végül is... a csatornában biztos nem terem mogyoró - jelzem, hogy mit képzelek a patkányok természetes élőhelyének. Közben kezdem egyre inkább élvezni, hogy szívassam. Egész vicces válaszokat tud produkálni,... és bár mondhatnám, hogy a felét nem értem, de a latin kötelező tárgy volt az első diplomámnál... Bár már elég rozsdás a nyelvtudásom, sose kötöttek le a holt nyelvek.
- Ó, nem-nem! Ezt inkább egy szakértőre bíznám - válaszolom a kedves gesztusra, majd hozzáteszem félelmem látszólagos okát is. - Még a végén felboncolsz - mintha olyasmit mondott volna korábban, hogy éppen darabokra készülnek szedni azokat a szegény állatokat, amik most a táskában sínylődnek.
- Még szerencse! - bár az altatással valószínűleg nem lett volna sok problémája, amennyire sok latin szót használ, mindenki elaludt volna egyetlen válaszának hatására. Csak mosolygok a saját gondolataimon.
- Nem zavarnám ilyen aprósággal a munkájukat - adok okot arra, hogy miért nem céloztuk meg a vérvételes szobát. - A gyengélkedőn amúgy is unatkozik a nővérke - a csinos nővérke, teszem hozzá magamban, és a mosolyom csak tovább szélesedik. Egyébként meg nem égettem volna magamat azzal, hogy visszamenjek a vérvételes szobába egy kis kötözésért. Az egész egyetem rajtam röhögött volna...
- Aha - legalább a válasza követhető volt. - És ha teszem azt, csak az egyik szülőm ázsiai? - ez reális is volt, hiszen a másik irányból egy igen neves európai família sarja vagyok. Nem meglepő hát, hogy a nagyszüleim nem akarnak felvállalni, annak ellenére, hogy jelenleg egyetlen örökösük vagyok. Bár ez engem cseppet se izgat... ha nem akarják rám áldozni a vagyonukat, hát adják a szegényeknek. Nem mintha azok többsége megérdemelné... csak élősködnek a gazdag emberek pénzén, ahelyett, hogy elmennének dolgozni. Mi meg persze benyaljuk a dolgot, mert hogy szegények és rá vannak szorulva. Ha enyém lenne az a pénz, inkább munkahelyet teremtenék nekik, nem adományokat osztanék.
- Ezen a kérdésen még nem is gondolkoztam - válaszolom. Szeretem-e szívatni az embereket? Inkább úgy mondanám, hogy szeretek rávilágítani bizonyos hiányosságaikra. De nem minden kritikus szemléletű személy ezt teszi? Szóval, igen, szeretek másokat szívatni... ha unatkozom, de nem abban az alpári stílusban, amiben az izomagyak teszik.
- Szóval csak szívatsz? - megtorpanok egy pillanatra, és újra megnézem magamnak a másikat. Azt hiszi, hogy legyőzhet szívatásban? Hiszen semmi tapasztalata sincs! Azonban ez egész érdekes ötletet vet fel bennem, végül is, miért ne? Sérülés mentes kezemmel felemelem a pólómat, hogy az ujjammal a kockás hasam irányába mutassak.
- Úgy gondolod, hogy ezt az izomzatot nem lenne értelme keresztezni a te testeddel? Vagyis értsem úgy, hogy szerinted tovább kellene mélyíteni a szakadékot az erős és az intelligens emberek között, ahelyett, hogy közös utódokat hozzanak létre? - kérdezem, szinte úgy, mint aki kifejezetten sértőnek találta azt, hogy én nem nézek valakit potenciális szaporodó partnernek... hogy valamennyire az ő szavaival éljek gondolatban is. Azért, remélem, ezzel sikerül újra zavarba hozni.
- Igen, olyasmi - bólintok. Bár fogalmam sincs, hogy azok a tárgyak, amiket emleget milyenek, mert egyikbe se tekintettem bele. Az anyám művészet és gazdaság szakirányú érdeklődéssel rendelkezett, az apám is a gazdasági és kommunikációs vonalat erősíti... a nevelő szüleimről nem is beszélve. Ők aztán nagyon távol állnak...
- Engem jobban lekötnek a jelen kor társas viselkedési formái, és az emberek manipulálhatósága - vagyis inkább politikai irányvonalat keres, vagy pedig a devianciákat, de az megint másik tészta. Ahhoz el kellene merülnie a pszichológiában is. Ezzel a tárggyal szemben pedig volt némi ellenérzése, bár maga se értette miért. Talán attól félt, hogy rájön, maga is, mennyire deviáns?
- Hát, az... Semmi említésre méltó - ugrotta át a témát. Csak nem fogja elmondani, hogy teológus, méghozzá lelkész végzettséggel? A természettudományosok mindig kifordulnak a világból, ha valaki nem a tudományt isteníti, hanem istent. Nem mintha istenítene bárkit is, mert hívővé nem vált az oktatás során.
- És akkor mit akarsz csinálni a patkányokkal? Csak nem jönnek azok is kávézni velünk? - vontam fel a szemöldökömet. - Szerintem nem lennének túl boldogok a motorozástól - teszem még hozzá, miközben újra elindulok. Majd jön utánam... ha akar.
- Hát igen, elég unalmas társaság vagyok. Nem ismerek annyi latin szót, mint te - ami persze nem feltétlen igaz, de... Na jó, talán van egy nagyon kevés kisebbségi komplexusom, amit olykor-olykor faragatlansággal próbálok palástolni.
- Hát, az szívás... sportolnod kellene, és nem lenne problémád a koránkeléssel - sajnos azonban az egyetem senkit se tanít meg az egészséges életmódra. Még a sportolókat se, mert azok meg széthajtják magukat.

- A csatorna pusztán szükségélőhelye a Rattusoknak. Miután elfoglaltuk a területüket, azt hiszem nem kell azon csodálkozni, hogy megpróbálnak adaptálódni. - Azért... nehéznek tűnt nem hülyének nézni a másikat, ha már ilyen idiótaságokat tudott kibökni.
- Ha fel akarnálak boncolni, már talán kikötözve feküdnél egy hideg acélasztalon. Meztelenül. - Horkant fel a feltételezésen. Persze, ha a másik nem kér segítséget, ő nem fog erősködni. Embert egyébként se szeretett boncolni. Azt túlontúl jól tanítják középiskolában, kicsit már unalmas lenne átnézni azokat a szerveket. Ezzel szemben a más felépítéssel rendelkező hüllők, vagy madarak sokkal több izgalmat hordoztak magukban. Bár ha jobban belegondolt egy beteg ember is érdekes alany lehet, hogyha az elváltozásokat szeretnék megnézni... de elkalandozott...
- Nos ez ugyan kicsit bonyolítja a dolgot, ám amennyire én tudom... - sajnos pszichológiából csak felszínes ismeretekkel rendelkezett - az a szülő, amelyikhez jobban ragaszkodsz gyermekkorodban van rád a legnagyobb hatással kulturálisan. Ez a fiúknál inkább az anyjuk, csak ritka kivételek, mikor nem. De egy félvérnek egyenlő esélye van az öröklött dolgokra, szóval tény, hogy ilyen esetben mindkettőt szeretheted egyformán. Talán... akkor egy Chai lattét lenne érdemes ajánlanom? - Abban végülis mindkettő megtalálható, a probléma csak ott van, hogy megint olyan területre tévedt, amire talán nem kéne. Nem elég, hogy megsérti egyszer, de talán még többször is. Bár nem úgy tűnt, hogy a másik ezt nagyon magára veszi.
- Közös utód? - Félrebillentette fejét és megállva szemlélte végig a kidolgozott testet. Nem tagadhatta, tetszett neki a látvány, ami azt jelenti, evolúciósan jó döntés lenne...
- Nem, valószínűleg remek gyerekeink lennének. - Állapította meg teljes komolysággal. - Először is, mert a különböző rasszok keveredésekor létrejött utódok mindig egészségesebbek, vagy az esetek nagy százalékában. Aztán mindketten valamennyire sportos testalkattal rendelkezünk, vagy legalábbis egyikünk se igazán hajlamos az elhízásra. - Szemlélte még mindig a férfi testét szenvtelen arccal.
- Úgy vettem eddig észre az intelligenciáddal sincs probléma, ami már önmagában jó, az enyémmel kombinálva pedig igen jó eredményeket produkálhatunk. - Összevonta a szemöldökét egy másodpercre.
- Ami azt illeti, én most vagyok a legmegfelelőbb korban az utódnemzéshez, mind fizikai, mind érzelmi és értelmi fejlettség tekintetében. - Tette még hozzá, majd továbbindult.
- Anyám úgyis mindig azt hajtogatja, hogy ideje lenne találnom valakit. - Vont vállat, mintegy mellékesen. Persze azért... zavarban volt, talán azért is kezdte kifejteni ezt az egész szaporodósdi témát. Nem igazán került még közel senkihez. Inkább mindig is a tanulással volt elfoglalva, barátokat nem igazán szerzett, ilyen megközelítésben pedig pláne nem gondolkodott. Egyáltalán milyen anya lenne, Még fel se vetődött benne ez a kérdés, és ez igencsak megzavarta.
- A manipuláció érdekes dolog. Furcsa, hogy egyes főemlősöknél már megjelenik a hazugság, ami a manipuláció alapja. Nem egy kísérletet végeztek csimpánzokkal, amiben bizonyították, hogy az állatok igenis képesek hazudni. A majmok biztosan. De ehhez bizonyos fejlettségű cortex kell, mert az információt fel is kell dolgozni. De kis korban még nem képesek hazudni, az emberke sem. Ez egy tanult dolognak tűnik, amit egyik generáció adhat tovább a másiknak... - Ő legalábbis így tapasztalta eddig.
- Ó, őket ledobom a tanszéken, van ott ketrec, amiben ellehetnek. Elintézem, amíg a gyengélkedőben istápolnak. - Eresztett meg egy vigyort.
- Motor? Vezetni is tudod, vagy csak ezzel vágsz fel a csajoknak? - Ő sokkal jobban szeretett sétálni, ha tehette még a tömegközlekedést is kerülte. No nem a gépek voltak ellenségei, csak nem bízott meg annyira a vezetőkben, mint kellene. Jogsit pedig nem rakott le, miért is? Már nem is emlékszik. Talán egyszer annak is neki kéne állnia.
- Az nem zárja ki, hogy jó társaság legyél. Végülis velem is képes vagy beszélgetni. - Ami elég ritka, a legtöbben már valamilyen kibúvót kerestek volna. Vagy a srác is azt akarta, csak még nem jött neki össze?
- Sportolni? Inkább csak nem hajnali négykor kéne lefeküdnöm. - Nevetett fel csilingelően. - Az a baj a sportokkal, hogy szerintem nincs olyan, amiben ne lennék képes összetörni magam. De láttad, most sem kellett hozzá semmi, csak egy kicsit siettem, és bumm! Máris elestem. - Ilyen az ő szerencséje.
- Bemenjek veled, vagy egyedül is elbírsz a nővérkével? - Intett az ajtó felé, mivel lassan már meg is érkeznek az orvosi szobához.

 

- Hm. Ez egész izgalmasan hangzik - vigyorodok el, de persze sejtem, hogy nem fogja a lány megérteni a dolog élét, hiszen elég tönk ahhoz, hogy ne értse meg a beszélgetésekben megjelenő szexuális utalásokat.
- Ühm - bólintok. - És ha két anya nevelt fel, és az egyik arab volt a másik pedig japán? - próbálkozok tovább, mert viccesnek találom, hogy ilyen fejtegetésekbe megy bele. Egyáltalán nem gondol arra, hogy van egy időszak, amikor a szülők szokásai már nagyon kis mértékben befolyásolja a gyermeket, ez pedig a serdülőkor, mikor az ember a társadalomba való beilleszkedést gyakorolja, és első számú célcsoportja a  saját korosztálya... amelyik igen sok hülyeségben benne van, de ezt nem fejtem ki neki, hiszen azzal hatást gyakorolnék a kifejtésére.
- Ööö... - állok egy ideig megdöbbenten, majd leengedem a pólómat. Már egészen biztos vagyok benne, hogy ez a csaj nem komplett. - Nos, én még nem akarok apa lenni - ami azt illeti, eddig eszembe se jutott belegondolni ebbe a témába. - Ezzel szemben szívesen gyakorolok - kacsintok, mielőtt tovább indulnék. Persze nem az apaságra gondolok, hanem a nagy betűs szexre.
- Igen, ez elég furcsa - bólintok, és nem teszek hozzá semmit, ahogy el se veszek belőle. Ami azt illeti, még csak az első évemet fogom zárni, így nem igazán sikerült az igazi szociológia tudományban elmélyülni. Egyelőre csak próbálom kapkodni a fejem a sok statisztikai adat között, és minél többet megjegyezni.
- Az jó lesz - legalábbis a patkányoknak biztosan. Szegények tuti nem élvezik, hogy egy hátizsákban kell nyomorogniuk. Még szerencse, hogy nem lett a csajból se orvos, se állatorvos. Nem szívesen adnám az életem a kezébe.
- Csak felvágok vele a csajoknak - vágom rá azonnal, gondolkodás nélkül, majd felnevetek, hiszen megint csak szívatásra megy a játék. - Nincs nálam jobb motoros a suliban - jelentem ki határozottan, és ezt így is gondolom. Habár nem szoktam felvágni ezzel a ténnyel, és versengeni se szoktam másokkal, de úgy gondolom, elég régóta utazgatok két keréken, hogy azt mondhassam, tudom mi a dörgés.
- Ó, most megkönnyebbültem - sóhajtok fel, de aztán jót mosolygok a dolgon. Tényleg azt hiszi, hogy majd rossz társaságnak fogom tartani magamat, ha nem ismerek annyi latin szót, mint ő?
- Talán jobban kellene figyelned a testi épségedre - jelentem ki némi komolysággal a hangomban. - Néha nem árt, ha kevesebbet gondolkozol - teszem hozzá. Ezt tényleg így gondolom. Más különben hogy engedhetne az ember a vele született ösztöneinek?
- Igazából abban reménykedek, hogy fogod a kezem, miközben kötöznek - válaszolok a kérdésére. Az arcomon az ártatlanság nyomai rajzolódnak ki, a szemem gyermekien kérlelő, magamban meg vihogok azon, hogy mennyire könnyen be lehet ugratni a kis csajt. Persze nem akarom túlfeszíteni a húrt. Köhintek egyet, és elindulok az ajtó felé. Nincs nekem ott semmiféle félnivalóm! Bátran kihúzom magamat, és kopogás után benyitok az ajtón.

- Jó napot! - köszöntöm a nővérkét, aki az asztalánál ül. Felpillant az éppen olvasott romantikus regényéről. Látszólag semmi dolga sincs, és kifejezetten kelletlen arcot vágva pillant rám, majd mosolyt erőltet ajkaira. Egyébként egész jól nézne ki, ha adna magára egy kicsit.
- Jó... napot! - pillant át a vállam felett, hogy így mindkettőnknek köszönjön. Felkel a székről, szinte csigalassúsággal, mintha sejtené, hogy semmi komolyról nincs szó. - Miben segíthetek? - néz egyikünkről a másikunkra, közben int, hogy csukjuk be magunk mögött az ajtót.
- Megharapott egy patkány és egy vadászgörény - kezdek bele, és nagyon reménykedek, hogy nem kell elmesélnem a történetet.
- Igen? - vonja fel a szemöldökét, miközben végig pillant rajtam. A kezem még mindig a zsebemben. - És hol? - állapodik meg tekintete az arcomon, mire, mintha csak észbe kapnék, kiveszem a kezemet, hogy megmutassam.
- Ön itt tanul a természettudományi karon? - kérdezi, miközben megigazítja a szemüvegét az orrán, majd alaposan megnézi a sérüléseimet.
- Nem, csak a véradásra jöttem - válaszolok neki őszintén, hiszen ez az igazság. Társadalomtudományt hallgatok az egyetemen, és ami azt illeti erre büszke is vagyok. Nem sokan jutnak be erre az egyetemre.
- És hogy került az állatok közelébe? - szalad fel a szemöldöke. Úgy tűnik, hogy nem tudja gondolatban összerakni a két dolgot, így a segítségemre szorul.
- Nem akarok ujjal mutogatni - mutatok a hátam mögé a hüvelykujjammal, miközben ezt kijelentem. - A hölgy... - Szent szar! Meg se kérdeztem a nevét?! Milyen bunkó vagyok! - ...elhagyta az állatait, és...
- Ön a karon tanul? - pillantott a lányra. - Laboratóriumi állatok? - faggatózik, majd a székre mutat, hogy foglaljak helyet, és már készíti is elő a fertőtlenítéshez és kötözéshez szükséges eszközöket.
- Minden oltása meg van a vadászgörényeknek? Nem tapasztalt furcsa viselkedést? - kérdezi a rutin kérdéseket, miközben valami csípős cuccot ken a kezemre, aminek hatására összeszorítom a fogaimat. A sebemet alaposan kitisztítja, ami nem egy kellemes mutatvány.
- Mit is mondott, hogy hívják? - kérdezi tőlem a nő, mikor befejezte a kötözést.
- Sasha Jung McCain - mondom a nevemet, és inkább nem jegyzem meg, hogy neki se mutatkoztam be, így is eléggé szégyenlem magam emiatt.
- Jelentést kell írnom a háza vezetőjének az eseményről - mondja, és kérdően pillant rám. Először nem is kapcsolok, hogy mit szeretne, majd mikor végre megértem, gyorsan benyögöm, hogy:
- Alpha... az Alpha házhoz tartozom - leveszem a pillantásom a dekoltázsáról, mert az a kis lefelé mutató nyíl nagyon vonzza a tekintetemet.
- Alpha? - kérdez vissza, és valami furcsa mosoly jelenik meg az ajkain. Egész ijesztőnek tűnik így a kedves kis nővérke, amitől olyan érzésem támad, hogy itt lenne az ideje felállni, és futni. Meg is kezdem az ehhez szükséges előkészületeket, vagyis felállok, és visszacsúsztatom a széket az asztal alá.
- Ha jobban belegondolok... - vakarja meg az állán a nem létező szakállát a nő. - ...talán mégis jobb lenne, ha adnék egy tetanuszt... - riad pillantásom találkozik a gonosz nővér sötét tekintetével, és érzem, hogy nincs menekvés. - Tolja le a nadrágját - adja utasításba, majd a gyógyszeres szekrény felé fordul.
- Egészen biztos abban, hogy ez szükséges? - próbálok vigyázni arra, hogy semmilyen kétségbeesettség se tűnjön ki a hangomból, mert nem akarok beégni a bioszos csaj előtt. Az nagyon gáz lenne. Pláne, ha véletlenül elkotyogná valakinek.
- Tolja le a nadrágját, ne kelljen még egyszer mondanom - méltatlankodik a nő, miközben már a fecskendőt készíti elő. Már érzem, hogy közel a vég. Hihetetlen, hogy rendszeres véradó létem ellenére így tudok parázni egy injekciótól. Talán egy gyerekkori rossz élmény? Hátat fordítok a nőnek, így valószínűleg szembe kerülök a lánnyal. Mekkora mák, hogy nem a pókemberes alsómat húztam reggel fel, hanem a fekete boxeremet. Bokáig tolom a nadrágomat, majd vállat vonok. Már előre le mertem volna fogadni, hogy Maximiliane-nek esze ágában sincs hátat fordítania az eseményeknek. Szóval így jártam.
- Máshová nem lehetne kapni? - pillantok hátra a nőre, aki éppen kinyomja a levegőt a fecskendőből.
- Nem, itt pont jó lesz - lejjebb igazítja a nadrágomat, hogy belém döfhesse a tűt. Meg vagyok róla győződve, hogy élvezi. Biztos annak idején, még mikor ő is fiatal volt, az egyik Alpha-s csávó megdugta, és jól otthagyta, és most minden Alpha tagon bosszút akar állni. Erre koncentrálok, miközben meredten nézem a biszos csajt. Tudom, hogy fáj, de próbálok úgy tenni, mintha nem így lenne. Kemény gyerek vagyok! Amint vége, azaz első dolgom, hogy felhúzzam a nadrágomat. Ennyire gyorsan még sose öltöztem fel.
- Mehetünk? - fordulok vissza a nővér felé.
- Persze - vonja meg a vállát, és már ül is vissza a kis könyvéhez. Hát ez nagyszerű! Akkor nem is ír sehová jelentést? Úgy érzem, hogy át lettem b.szva a palánkon, és csak azért szívatott meg, mert túl helyes vagyok... tuti sejtette, hogy az Alpha házhoz tartozom, hiszen menő cuccaim vannak. "Viszont látásra"-t morgok az orrom alatt, és ott termek az ajtó mellett, hogy kinyissam az ajtót a biológia tárgyat hallgató lánynak, majd amint lehet, csukom is be mögött, mikor már kinn vagyunk.
- Szóval, én Sasha vagyok - nyújtok kezet. És Te? Teszem fel magamban a kérdést, mert úgy sejtem, hogy magától is eszébe jut válaszolni.
- Akkor mehetünk? A görényeket is benn hagyod a tanszéken? - lépek mellette pár lépést, majd megtorpanok. - Mi lenne, ha az épület előtt találkoznánk, egy öt perc múlva? - Talán a kénköves pokolig nem kísérném el. Kevésbé lesz feltűnő, ha odakinn megvárom, mintha itt minden okoska lát minket együtt. Még a végén félreértenek valamit. Csak iszunk valamit együtt, aztán megy mindenki isten hírével... Ha idő közben elindult, akkor még utána nézek, és gondolatban hozzá teszem, hogy... Na, jó... egy patront még egy Szigmás is megér. És vigyorgok.

- Akkor javaslom, hogy a kérdéssel fordulj pszichológushoz. Megadhatom egy jó szakember számát. - Na azért ilyen fejtörőkön már ő se akad fent, főként, hogy innentől kezdve aztán tényleg semmi köze a dolognak a biológiához.
- Akkor használj óvszert, vagy a csajod fogamzásgátlót. - Vont vállat. Őt aztán nem érdekli, hogy a másik mi akar és mi nem akar lenni.
- Kölcsönadhatok egy-két gyereket, van a családban pár unokatesó. - Bár nem vér szerintiek, de ez már nem tartozik senkire. Persze, hogy direkt nem a szexre gondolt, vagy legalábbis nem mondta ki. Tudta, hogy a huszonévesek imádják a szexet, és valószínűleg ő is élvezné, de... nos a szükségleteit magának is ki tudja elégíteni, akkor meg minek fáradozzon egy kapcsolattal is?

- És azt is tudod, melyik kávézóba akarsz menni, vagy azt én választhatom ki? - Volt egy kedvenc helye, vagy százféle kávékülönlegességgel, és már ismerték, szóval nem akadtak ki azon, ha a kis kedvenceivel jelent meg ott. Nem volt messze, szóval igazság szerint teljesen felesleges lenne motorral odamenni, de... ha a srác nagyon akarja, nos nem tiltakozik.
- Kevesebbet? Azt hiszem az számomra szinte lehetetlen. - Rázta meg a fejét nevetve. - Az agyam mindig tele van gondolatokkal, elemzésekkel... - Főleg emberek, szituációk elemzéseivel, mit kéne tennie, mondania, hogyan viselkednek, mi lehet az oka, aztán persze ott van a kísérlete is, ami szintén folyamatos agyi elfoglaltságot jelent.
- Vigyázok magamra, csak nem mindig úgy jönnek össze a dolgok. - Vont vállat. Ez egyfajta rajtaragadt szerencsétlenség lehetett, mert hát... ő tényleg odafigyelt, vagy ha mégsem akkor meg a saját hibája, azt mindig elismerte.
- Ó, szóval mégiscsak van gyenge pontod? - Nyúlt a férfi keze után, ám kedves arca egy másodperc alatt gyanakvóvá vált.
- Megint szívatsz, mi? - Végülis mi oka lenne a másiknak félnie egy egyszerű kötözéstől?

- Üdv! - Köszönt belépéskor és a jelzésre be is csukta maguk mögött az ajtót.
- Nahát, azt hittem Meave van bent. - Örült volna egy ismerős arcnak, a másik nővérkét ugyanis jobban ismerte, és ami azt illeti, jobban is kedvelte, de hát nem ő szorult most kezelésre.
- Ő most két hétig szabadságon van. - Válaszolta gyanakvóan a nővér, hogy talán olyan kellemetlen dologról lenne szó, amit csak a másik ismerhet? De a válasz végülis valamelyest megnyugtatta. Egy harapás nem olyan furcsa.
- Igen, a Viselkedéstudományin vagyok doktorandusz. - Válaszol a kérdésre, amit hozzá intéztek.
- A patkányok igen, a görényeim háziállatok, itt az oltási könyvük, ha szükséges. - Kezdett el a zsákban kotorászni, mire két kíváncsi fej bukkant elő, nagyokat ásítva.
- Mindig időben oltatok. Teljesen nyugodtak és egészségesek. - Felelte és már nyújtotta is a kis könyvecskét, bár a nővérke csak egy pillantásra méltatta az egészet.
- Szerintem nem szükséges... - Vonta fel a szemöldökét, hiszen egyik állat sem lehet fertőzött, ám úgy tűnik a nővé eltökélt.
- Kedveském, maga a nővér, vagy én? - Válaszolt vissza a kotnyeleskedőnek.
- Ön... - motyogta a lány és vállat vont.
- Hm. Milyen könnyű levetetni veled a nadrágot. - Formálta némán a szavakat elvigyorodva. A fenébe is, élvezte a helyzetet. Ennél jobban nem tudta volna megszívatni, szóval... kicsit úgy érezte, most ő nyert. Kárörvendő mosolyát eltakarta tenyerével, de őz-barna szemein még így is látszottak, hogy fülig ér a szája, miközben a srác kényes fertályába kapja a csípős segítséget. Még hogy nem lehetne máshova adni, a hasfalba is szúrhatta volna, hiszen bármely izmosabb testrész megteszi, de úgy tűnik a nővérkének valami elrendezetlen ügye lehet valamelyik Alpha taggal, vagy egykori taggal.
- Túléled? - Kérdezte kilépve, még mindig vigyorral az ajkain.
- Max. Maximiliane Thorburn, de elég csak a Max. - Fogadta el a felé nyújtott "békejobbot" és határozottan viszonozta a szorítást.
- Nem, ők jönnek velem. - Rázta meg a fejét és határozottan a tanszék irányába indult.
- Rendben, akkor öt perc múlva. - Bólintott. Megígérte, szóval ott lesz.