- Nem éppen erre számítottam. - Biccentette oldalt a fejét. Rendetlenségre, vagy valami... hát... kevésbé rendezettre számított. Bár ha jobban belegondol... Sasha sosem mutatta jelét szétszórtságnak. Lehajolt, és levette a cipőjét, majd átnyújtotta a férfinak. Egy kicsit megrázta magát, talán hogy lerázza magáról a srácok tekintetének emlékét, akik látták a házon keresztül jönni. Bár nem zavarta, azért mégsem egy leányálom a magukat mindentudónak gondoló fiúk között fellavírozni. És persze újabb pletykák kapnak majd szárnyra, amik aztán újabbakat szülnek majd, és ki tudja, mi lesz a vége.
- Tetszik. Kényelmesnek tűnik. - Lépett beljebb, és elsétált az ablakig.
- Nagyon kellemes kilátás. - Persze a Hollison nagyon ügyeltek arra, hogy minden a lehető legtökéletesebben nézzen ki. Rendezett park, frissen festett tantermek...
- Mily meglepő, ugyanez a helyzet a lányos házakban is. Bár gondolom már mindkettőben jártál. - Fordult vissza, ujjaival finoman végigsimítva a polcokon, mintha csak azt nézné, porosak-e. Szinte már játékos léptekkel sétált vissza, kezeit felsimítva a férfi vállaira.
- Szóval? Mihez akarsz kezdeni? - Nem is értette, a határozottnak tűnő fiúból miért lett hirtelen egy toporgó kisfiú. Hiszen itt vannak, kettesben.
- Hosszú volt az út. Olyan merevek az izmaid. - Kezdte lassan lehúzni a bőrdzseki cipzárját. - Megérdemelsz egy kis kényeztetést.

- Kellemes csalódás. - Válaszolt kedvesen. Talán már a hanghordozásból, talán csak a feszült mozdulatokból érezte, hogy valaki idegesebb a kelleténél.
- Fogadok, hogy van itthon masszázsolajad. - Válaszolt a kérdésre nem éppen egyértelműen.
- Édes vagy, mikor zavarba jössz. - Súgta, miközben hozzásimult.
- Nem érdekel, mit gondolnak. - Cirógatta meg gyengéden az arcát. - A lényeg az, hogy mi tudjuk, mit akarunk egymástól. - Ujjai az ing gombjaira csúsztak.
- Szóval nyomás azért az olajért, és hasalj az ágyra! - Vigyorodott el, majd hosszú csókért könyörgött az ajkaknak. Ujjai kibontották a gombok zárját, hogy aztán lecsúsztassa az izmos vállakon az anyagot.
Ha a férfi engedelmeskedett, úgy hamar fölé térdelt, a kezére csorgatott egy keveset az olajból, majd lassan elkezdte bedörgölni a bőrbe.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma én lennék felül? - Kérdezte játékosan. A dörgölésből finom gyúrásba ment át.

Milyen elveszettnek tűnik most... nem érti, de... ettől csak még vonzóbb lesz. Hatással van rá, és örül, hogy nőként lehet hatással egy férfira. Megbolygatta a harcias felszínt, és előbukkant valami... más. Kedves, szelíd, védelmező. Kezdte úgy érezni, hogy már elsőre sem tévedett. Ez a férfi... tökéletes. Erős, határozott, vezető. Kiváló hím, aki bármely nőstény fejét elcsavarja. Mindeközben nem durva, sőt, kifejezetten figyelmes... valószínűleg a családjával... igen, remek apa lenne. Jó gének, jó természet. És még senkinek sem sikerült hosszú ideig megtartania? Elképesztő...
A libidója az egekben, és miért? A mámorító illat miatt, a csábos feromonfelhő miatt, miközben úgy érzi magát éppen, mint valami boszorkány... megbabonázza a férfit, vagy az őt? Mindegy is. Csodálattal adózott a feszes izmoknak, a vékony, de mégsem törékeny testnek.
Elvette kezeit a hullámzó izmokról.
- Nem volt jó? - Kérdezte talán kicsit megszeppenve. Nem akart fájdalmat okozni, vagy elrontani a hangulatot. Az utóbbit végképp nem. A ruhája alá futó ujjak kicsit megnyugtatták. A közel kerülő test ismét kellemes érzéssel töltötte el. Karját lazán nyugtatta a férfi vállain.
Az őz-barna gyűrűt hamar elnyelte pupillája mélysége, ahogy tudatába lassan bekúszott, mit is értett szavai mögött a másik. Légzése felgyorsult, szíve izgatott tempóban vert. Meg kellett volna lepődnie, hiszen a férfi olyan hirtelen váltott. Mindeddig váltig állította, hogy sosem lesz felelőtlen, hogy mindig akarni fogja a gátat kettejük teste között. És most... most ő maga kéri rá... Nem félt, hiszen erre is van megoldás. Egyszeri alkalomból nem lehet baj, ha másnap intézkedik.
- Kockáztassunk. - Nem kellett neki ígérgetés, még csak meggyőzés sem. Éppen annyira akarta, mint a másik, ha nem jobban.
- Az ösztöneim... - suttogta remegő hangon, miközben felemelte a kezét, hogy megszabadulhasson a felesleges ruhadaraboktól. - Azt akarják, hogy behódoljak neked... - Ujjai lassan végigsimítottak a mellkason.
- Úgyhogy ma éjjel... szeretkezz velem úgy, ahogy eddig senkivel. Vegyél birtokba. - Forró leheletével az érzékeny fülcimpát cirógatta.

- Hm - a hátára dobom a haját, hogy teljes egészében láthassam a felsőtestét, de elsősorban az egyre keményebbé váló formás kebleit. Majdnem kiugrottam a bőrömből, ahogy meghallottam, hogy igent mond. Szinte kisujjamat se kellett megmozdítanom ahhoz, hogy belemenjen. A bennem élő alpha beült a hatalmas vadaiko dobok mögé és kezébe véve a bachikat minden erejét beleadta. Egy röpke pillanatra a Sasha újabb hódítása felírat jelenik meg elmém kijelzőjén, majd... egy eddig ismeretlen, rettegett szó használatára hangosan megszólal a kis vészjelző, katapultot javasolva a kamikazeként száguldó Alpha pilótámnak. Mayday, mayday, mayday…
- Hhh... - köpni és nyelni sem tudok, a kezem is megáll a levegőben, egészen eltévedve érzem magamat. Hol is vagyok? Ez bizony nagy kérés! Szeretkezni valakivel? Bárkivel is? A birtoklás könnyű, csak egy kicsit keményebbnek kell lenni hozzá. Na, de szeretkezni? Persze minden csaj ezt kéri, mindegyik ezt akarja, de megadhatod-e ezt bármelyiknek is? Én megadhatom-e nekik? Neki? Az ezred másodpercek sebesen telnek, míg én magamat boncolgatom. Még a nyakamba hajol, még érzem a forró leheletét, még apró villámok cikáznak a gerincemen, de a félelem sötétje telepedik rám. A század másodpercek egyre rohannak. Csak egy szó. Nincs semmi jelentősége, csak egy kifejezés. Egy rossz kifejezés. Egy nem ide illő kifejezés. Csak azt akarta mondani, hogy rendben. Csak ennyi.
A tincsei közé mártom a kezem. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen színű haja van. Mintha egyszerre lenne vörös, szőke és barna is. Mintha az ezernyi szál mind más árnyalata lenne, visszatükröződése a világnak. Próbálom lenyelni a nyálamat, de kiszárad tőle a szám. Szárazon lélegzek, mintha partra vetett hal lennék. Még mindig kapaszkodom a pengeélbe, és hamarosan elveszítem az ujjaimat, ha nem engedem el. Le kellene zuhanni, mint annak a pilótának abban kis regényben... vagy novellában? Amiben van az a szőke hajú kis kék kabátos fiú.
Túl lassú vagyok. Az ujjaim a vállán siklanak. Úgy érzem, mintha nem is én lennék, mintha nem én irányítanám a testemet. Megérintem az orrommal a vállát, míg mutatóujjaimmal a lapockájára simítok, körbeírom ezeket csontos szárnyszerű képződményeket, melyeket a bőre fed. Már a bordáin futnak az ujjaim, a körmeim hegye siklik tovább a gerince mentén, míg el nem érem a nadrágját. Még mindig a válláról veszem a levegőt, még akkor is, mikor kezeimet előre húzva oldom meg a nadrágját. Nem vagyok önmagamnál. A félelmeimnél vagyok, akik szerető féltéssel védelmeznek meg a világ borzalmaitól. Az elköteleződéstől. Az újdonságoktól. A sérülésektől. De a félelmek, hiába hűséges társak, rabságban is tartanak, miközben megóvnak. Ha felemelem a fejem... Ha ő lehatja a fejét... Ha... Akkor újra elvesznek a határok.
Félek. És ettől olyan hangosan dobol a vérem a fülemben, hogy alig hallom a világ zaját. Még ő is olyan tompa. Vissza kell utasítanom, vagy durvának kell lennem. Választanom kell egy utat. Lóháton ügetnek a tizedmásodpercek. Én pedig félek még valamitől... Attól, hogy mi történik, ha meg se moccanok, ha nem teszek semmit? Mi lesz akkor, ha nem teszem magamévá? Mikor én voltam az, aki úgy kívánta, olyan keservesen, hogy ilyen kérésre vetemedtem! Végre visszatér a lélegzet a tüdőmbe, mintha visszaakarnám rabolni a lelkemet, oly hirtelen kapok levegő után. Az ajkai után. A nyelve után.
Magamhoz szorítom. Még csak egy másodperc se telt el. Milyen hihetetlen gyorsasággal rohannak az ember gondolatai a végzetük felé, hogy valami mérhetetlen mély szakadékba lökjék a halandó (avagy halhatatlan?) lelket (az ördög karmai közé, roston sütögetésre). Magamhoz ölelem, szorosan, hogy ne húzódhasson el. Az ajkai édes megnyugvás reményét keltik bennem. Mintha csak azt súgná, hogy... Mit is...? Mit is...? Mit is...? Magam alá kell gyűrnöm, hogy levehessem róla a nadrágját. Kapkodok. Levegőért. Kapkodok. A nadrágjáért. Kicsit ügyetlenül fogom meg. Először kicsúszik a nadrág szára a kezemből, de másodjára már jön. Segít. A csípőjét megemeli.
Megemeli a lábait. Érzem a testemen a kezét. Megcsókolom a hasát. Csinos kis lapos hasa van. Valahol az egyik agysejtem életre kel, és szavakat könyörög a számba, de csak nyálra futja a teszetosza szavakból. Feljebb térdelek, az orrom siklatom végig a bordáin, majd a keblén, a nyakán, az ajkán. Megcsókolom. Megcsókol. Egyik kezemmel segítek megszabadulni az altestemet takaró ruháimtól. A lábujjával tolja le az átkozott zoknikat. Hogy lehet valakinek ilyen fontos, hogy teljesen meztelenek legyünk? A zoknik... Elmosolyodok az ajkai becézgetése közben, de csak míg rá nem eszmélek a valóságra. Az övem nehéz csatja még a szőnyegen keresztül is hangosan csattan a padlón. Felemelem a fejemet, a szemébe nézek. Látnom kell az űrt, a sötétséget.
- Gyere - súgom a levegőbe, és elkezdek átfordulni, hogy felülhessek. Megfogom a csípőjét, miközben fölém térdel, megtartom a levegőben, nehogy elhamarkodottan mozduljon a káromra. Egyik kezemmel elengedem, hogy a kezét magamra húzzam. Innentől már az ő dolga, hogy mit tesz, de...
- Miközben rám ülsz, fújd ki a levegőt - kérem. Attól tartok, ha nem teszi meg, akkor nem lesz ideje arra, hogy teljesen magába fogadjon. Túl feszített húr vagyok, ami bármelyik pillanatban elpattanhat. És túl intenzív lesz ahhoz, hogy megtartsam a kontrollt.

A háborgó hullámokkal szemben egy köd lepte, nyugodt tenger fekszik. Nincsenek gondolatok, nincsenek félelmek, csak a kellemes, hullámzó, fodrozódások nélküli víz a sötét pupillák mélyén.
... szeretkezz velem... Vernek visszhangot saját szavai, ám a félelem messze elkerüli a vöröslő ködöt. Csak szavak, semmi más, meggondolatlan, ám szívből jövő szavak hagyják el ajkait, éppoly édesen, mint csókja. Sóhajok, megtört lélegzetek kísérik az érintéseket, és szapora szív kergeti a forróságot oda, ahol csak érintkezik a testük.
Apró gyöngy fogak marnak finoman a váll erős izmába, miközben az ujjak ide-oda cikázva keresik az utat a háton át a mellkasig, majd végig a hasizmok labirintusán át a hűvös fémgombnál lelnek feladatot.
A következő pillanatban azonban, vagy az azutániban, hiszen azt se tudja már melyik után melyik következett, a hátán találja magát, és bizony a műveletet nehezítendő a csattal birkózva éppen kicsúszik kezei közül az irányítás. Kapkod. Mindketten kapkodva sietnek a cél felé, a beteljesülés, az érintés felé. Repül az öv, a nadrággal együtt, hiszen kinek van ideje kifűzni. Közben fogyatkoznak szép számmal a ruhák róla is, mígnem nem marad semmi, ami közéjük állhatna a józan észen kívül, aki most valahol a tengerparton lógathatja a lábát napsütésben kényszerpihenőjén.
A testén futó ujjak, mint izzó láva hagyták maguk után a forróságot. Le a zoknival is, nincs rá szükség, nem fázik semmi, sőt! Nincs védelem, csak a puszta test minden porcikája. remegve várja a döfést, nem rettegve, csak izgatottan, ahogy a férfi lassan fölé kúszik, és halad feljebb. A csípőt, a hasat a feszes kebleket borítja csókjaival, míg el nem ér ajkaiig. Most! Most! kiáltanák a csókkal zárt ajkak, ám ismét elveszíti a lába... a háta alól a talajt. Remegve, megszeppenve pillant kínzójára, hiszen nem más már a várakoztatás, mint a kínzás. Ám ráeszmél, hiszen ő kérte! És átkozza magát, átkozza a másikat, hogy nem lehetne egyszerre csak egyet? Ám végül, elfogadva sorsát bólint. Hiba azt hinni, hogy aki felül van, az irányít. Főlénye csak illúzió, és ezt most érezheti is. Előre hajolt, hogy apró csókkal vonja el a kígyótartó figyelmét, míg állatát kezével megszelídíti. Kell-e még erősíteni? Nem, már minden készen áll, és kezével finoman vezeti az érzékeny fejet, hogy csókot lophasson a barlang bejáratánál, majd talán félve a sötéttől lassan induljon felderítő útjára ezúttal egyedül, érezve minden apró mozzanatot százszor, ezerszer élesebben, mint eddig. A forróság szinte már felemésztette ölét, katlanként égve a vágytól, hogy olyan mélyen érezze magában a másikat, mint talán még soha. Mégsem sietett, lassan, szakaszonként engedte előre, minden újabb haladást egy-egy nyögés vagy sikoly kísért. Nézte a férfi arcát, a kedves vonások apró rezdüléseit. Emlékezetébe vésve minden egyes mámoros pillanatot.
Kiegyenesedve, mély sóhajjal fogadta magába az utolsó centit is, és megállt, hogy pihenhessenek, hogy érezhessenek. Ujjaival finoman támaszkodott az izmos hasfalon, ködös tekintetét emelve sikolya után a másikra. Ám az alattomos nem hagyta pihenni. Nem hagyta csendesedni a pokol tüzét, mi bensőjében égett. Az álnok alatt előre tört, és az apró döféstől szikrák, remegés futott végig gerincén. Izmai erőtlenül próbálták tartani a gyönyörbe fordult testet, ziháló lélegzete csak erősödött, míg kiáltásánál visszhangja lassan múlt el. Ha eddig nem is hallották volna őket a vékony falon keresztül, már elkerülhetetlenné vált a figyelem. De elsüllyedt ez a gondolat is az állóvíz mélyére hamar.
Végül, a másodperc fele alatt mégis összeszedte magát, hogy új gyönyörök kergetésébe kezdjen. Óvatosan kezdett mozogni, lassan, és nem csupán fel-le, ahogy olyan tenné, aki nem ült még nyeregben. Nem akart sietni, de a derekára fonódó erős ujjak határozták meg tempóját. Nem vezethet akkor sem, ha felül van, és ezt így érezte helyesnek. A sóhajokat és nyögéseket időnként fullasztó csókok szakították meg. De nem bírta soká, és nem erőnléte miatt, sokkal inkább azért, mert már folyamatosan a felhők felett járt. - Győzz meg arról, hogy a Tiéd vagyok! - Súgta remegő ajkaival a fülbe.

Engedelmeskedni ilyenkor számára nem okoz nehézséget, hiszen nincs gondolat, mi ellent mondana. Feltérdelt, és hagyta, hogy háta ismét a puha szöveten nyugodjon. Milyen kényelmes is az ágya... és milyen jó megosztani vele... Hogy a tapasztalatnak, vagy a véletlennek köszönhette-e, hogy Sasha ismét eltalálta a lehető legkiválóbb szöget, hogy testét gyönyörbe taszítsa, nem tudta. Combjaival erősen szorította lassan mozgó csípőt, körmei apró, vöröslő barázdákat hagytak a hát feszülő izmain. Még jó, hogy mindig röviden tartotta őket, mert most talán vért is ontottak volna a hosszú, éles körmök. Érezvén a vég közeledtét, lábai a feneket húzták magukhoz közelebb, fokozván a lüktetést ölében, és szaporítva sóhajait. Pillanatok, vagy percek teltek el? Nem tudta megmondani. A milliónyi apró kis csíra azonban hatalmas robbanással szabadult el testében, hogy új élet lehetőségét keressék. Sokáig szorította még magához az izzadt testet, mert mámoros ölelése nem lazult.

- Uramisten meddig dugja még azt a csajt?! - Hörrent fel az aludni vágyó. - Ez már vagy a hatodik menet lehet! - Méltatlankodott a vékony falak hátrányát elszenvedő fiú.
- Én örülnék, ha neked lenne ennyi szuflád. - Csapott a mellkasára már félálomba merült barátnője, aki a megrovó pillantást se láthatta.
- Ugyan, amennyit kajtatott azután a csaj után, a legkevesebb, hogy a szuszt is kidugja belőle. - Nevetett fel a szobatárs. Hát igen, nem feltétlenül örült, hogy a szomszédban kell csöveznie, de innen legalább nem zárták ki.
- Nem sikerült már elsőre megdöntenie? - Vonta fel szemöldökét a szoba eredeti lakója.
- Tudod milyen kemény dió néha egy sigmás csaj. - Vont vállat. Nem repülnek rögtön rá az emberre, merthogy nekik elveik vannak. Aztán hallod, amint tövig vagy bennük már sikítanak, hogy ne hagyd abba! - Forgatta a szemét a jelenleg hontalan.
- Heh. Na ja. Minden csaj ugyanolyan. - A mellkasán landoló tenyérre persze rögtön vigyázzba vágta magát még fektében is. - Kivéve persze Te édesem. - Nyomott egy puszit az elégedetten dorombolóra.

- Hm? - Nyitotta ki résnyire szemeit. - Semmire. Áldott csend honol a mindig zsibongó fejben... - sóhajtott. Olyan kellemes... nyugalmas... elégedett... még a szavak sem jutottak eszébe, hogyan írhatná le az érzést.
- Mikor? - Kérdez vissza, bár inkább csak rutinból, a hallottak felfogása beletelik némi időbe.
Felnevetett. Hát persze. Jellemző. A rendőr szülő tipikusan lecsukja gyermeke éppen aktuális udvarlóját, hogy megleckéztesse. Hogy kijelölje a birtoka határait.
- Ezt valahogy elfelejtette említeni, de gondolom felismert, mikor mutattam rólad a fotót... - Egy kicsit megemelte fejét, állát a kezére támasztotta.
- Még jó, hogy fegyverrel nem fenyegetett... de ne aggódj, nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik. Vajból van a szíve. - Legalábbis ha a családjáról van szó. Bármit megtenne értük. Bármit.
- Ne aggódj, nem szokott elsőre ítélni. Minél több információja van rólad, annál jobb... mondhatni... - Próbálta kedvesen nyugtatgatni.
- Biztosan felismert. - Engedte vissza a fejét a mellkasra, majd ujjaival apró köröket kezdett írni a finom bőrre.
- És mi a véleményed róluk? - Ez azért érdekelte. Persze Dianneről szinte mindenkinek egy véleménye van, de Eva... nos Eva gyakran megosztotta az őt figyelőket. Volt aki kedvesnek vélte, más manipulatívnak. Két ellentétes oldal, és talán mindkettő megvan benne.
- Miért, eddig nem így hívtál? - Kuncogott. - Szóltam volna, hogyha zavar. - Egy pillanatra alsó ajkába harapott, de mivel azt tanulta nem illik visszatartani dolgokat...
- Ami azt illeti tetszik. Még senki sem hívott így. Mindenki Maxnak hív. Anyámék Liane-nek. - Vállat vont. - A Maxime olyan... egyedi. - Nem talált rá jobb szót.
- Hová szeretnél elvinni vacsorázni? - Kérdezte, majd meg is magyarázta, miért jutott eszébe. - Csak hogy mit kéne felvennem...

- Igaz, igaz. - Vigyorodott el, ahogy visszahallotta a saját szavait.
- Azt hiszem ez nála munkahelyi ártalom. - Végülis rendőr. - Mindig is határozottnak kellett lennie. Mintha olyasmit mesélt volna, hogy a szülei fiút akartak. De nem jött össze nekik. Három lányuk lett. Dianne, Mia és Evelyn. Azt hiszem úgy érezte, ha elég... férfias lesz, akkor a szülei belenyugodnak abba, hogy nem született fiuk. És persze ott van a legidősebb nővér szerepe... - Miért is mesél most róluk? Nem igazán szokott erről mesélni, most mégis... jól érzi magát Biztonságban. Igen, talán ez lehet az oka, hogy olyan dolgokról beszél, amikről nem szokott.
- Igen, örökbe fogadtak. Azt hiszem a születésem után azonnal. - Nem igazán ismerte a részleteket, mert hát... - Nem igazán érdekelt a dolog, szóval nem kérdezősködtem. Talán magukhoz hasonló béranyát választottak.
- Igazi, tökéletes keleti feleség. Mondhatni. Amikor képet mutattam rólad, nagyon helyesnek talált. De azt hiszem csak pusztán örült, hogy... - egy pillanatra elhallgatott, majd aprót sóhajtott. - találtam valakit, akit kedvelek... - Nem igazán tudta megfogalmazni, mi is az az érzés, ami felmerült benne. Ragaszkodás? Talán...
- Az nem tudom merre van. - Bár ezen nem csodálkozott. Nem igazán szokott éttermekbe járni, az egyetemi gyorskajáldák bőven megteszik.
- Még nem. De majd ma este meghallgathatom. - Általában a számokat szokta szeretni, és mivel elég tág az ízlése, nagy gond nem lehet.
- Hála az égnek, nem kell kiöltözni. - Lélegzett fel. Mindig feszengett az olyan ruhákban. Múltkor a bulin is. ha nem dönt bele Mia is egy italt az induláskor, elég merev lett volna...

- Amíg nem a fejemre ejted, nem is lesz. - Morogta, a fejére húzva a takarót, majd lassan, laposakat pislogva nézett ki alóla.
- Jó reggelt. - Nyögte. - Ami azt illeti... elég nehezemre esik mozogni. - Ettől persze zavarba is jött, hiszen... egyértelműen izomláza van az éjszakától.
- Szóval már dél van? - Nyújtózkodott. - Akkor sok dolgom van... Például ez. - Megragadta a férfi karját, és a másik oldalára próbált fordulni.
- Rendben, tényleg felkelek... - sóhajtott, majd lassan elkezdett kikászálódni a pihe-puha párnák közül. - Azt hiszem szükségem lesz egy zuhanyra... - Amihez kell valami ruha, mert egy szál törölközőben azért nem fog végiglejteni a fiúk házában a zuhanyzóig. Pláne nem fényes nappal.
- Biztos nem járnak rosszul az óráid? - pillantott a másikra reménykedve.

- Nem. Anyám szerint... - Elpirult. Elmondhatja-e? Baj lesz-e belőle? - Anyám szerint beléd zúgtam. - Ő nem fogalmazna ennyire... egyértelműen.
- Én csak... szeretném meglátni, hogy mi lesz ebből. Nem ismerem eléggé az érzéseket, hogy rájöjjek mi is az, ami... csak azt tudom, hogy amit most csinálunk az jó. Tetszik. És még sokáig jó lenne. - Belegabalyodott a szavakba, és ami azt illeti a gondolatokba is.
- Nem akarom... a frászt hozni rád... - hebegte.
- Nem szégyenlek semmit. - Jelentette ki. - Jó testem van. - Vont vállat. - Csak egyszerűen azokban a ruhákban nem érzem magam... önmagamnak. - Nehéz azt a feszengést leírnia. Úgy rézi maszkot visel, és nem szereti, ha nem látják azt, ami ő valójában. Nem szeret hazudni.
- Hm? Szóval máskor is feljöhetek? - Mosolygott. Addig rendben, hogy a srácok rendszeresen visznek fel csajokat a szobájukba, de egynél többször? Legfeljebb a barátnőjüket. Ami azt jelentené, hogy... ha belegondol, szociálisan talán egyszer majd hivatalossá kell tenniük a... minek is nevezze? Kapcsolatukat? Persze számára talán semmi sem változik, de egy olyan vezető személyiségű Alpha hímnek, mint Sasha... nem, talán jobb lenne, ha nem lennének olyan nyíltak, hogy többször is találkoznak. A másik státuszának nem tenne túl jót. Fejét az álla alá fúrta, és az izmos mellkasban dobogó szív lassan álomba ringatta. Ez nem az ő problémája lesz.

- Még mindig nem értem, hogy vagy képes reggelente kínozni magad. - Morgott. Számára a futás felért egy kész szenvedéssel. - Én inkább egy kellemes masszázst választanék...
- Ez lesz ma a kedvencem. - Bólogatott a párnába mosolyogva, hátával szorosan simulva a férfi testéhez.
- Hogy-hogy? Futás után kimaradt a zuhany? - Bújt vissza egy pillanatra, hogy orrával is ellenőrizze, de sajnálatára csak a parfüm finom illatát érezhette. Persze ez sem okoz problémát, kifejezetten izgatónak találja ezt az illatot is.
Még szerencse, hogy Sasha olyan magas, így a rá szabott pólók, vagy éppen ingek, merthogy az akadt először kezébe, majdnem térdéig érnek, így egy rövid ruha illúzióját keltik.
- Hiányzott az érintésed... - válaszolt suttogva, karjait a másik nyaka köré fonva.
- Hú haver! El se hiszem, hogy nem húzott meg az a ribanc! - Vágódott ki az ajtó, hogy egy jól ismert barát kicsit meglepetten torpanjon meg. - Bocs, nem tudtam, hogy csajjal vagy! - Pislogott. A fenének jutott eszébe, hogy ennek még a vizsgák alatt, délben is félmeztelen lányok időznek a szobájában.
- Megyek, lezuhanyzom. - Bontakozott ki az ölelésből Max, és magához vette a szükséges felszerelést, mielőtt kilibbent volna az ajtón.