Már hiányzott az amerikai mentalitás. Ez az egyszerűség, a mindennapok monotonitása. Már kicsit elég volt Európából, vagy a Föld többi szegletéből. Kicsit jó volt az egyszerű emberek hétköznapjaiba beletespedni. Egyszerű dolgokkal foglalkozni, nem azzal, hogyan is húzzuk keresztül a hatóságok számítását egy-egy becses kincs érdekében. Igen, ebből a szempontból még nem nőtt be a fejem lágya.
Bevásárlás a boltban. Meleg, tömeg és áll a kilométer hosszú sor. Miért kell ilyenkor csak egy átkozott kasszát működtetni? Mikor ott van kapásból három is. Még ha ez egy közepes kaliberű bevásárlóhely. A logika gyöngyszemeihez tartozik bizonyára az üzletvezető. Mikor már nem tudom eldönteni, hogy az előttem kettővel ácsorgó nő babakocsiban gügyörésző apró csemetéjének csatáját a cumisüveggel vagy épp a mögöttem krákogó vénasszony hangját figyeljem illetve hallgassam, akkor megpillantok valami érdekeset. Vagyis valaki érdekeset. Ebből a profilból mint ha ismerősnek tűnne. Tán az is. Rengeteg éve lehetett, rémlik hogy ki lehet. Feltehetőleg több közöm van hozzá, több mint egy mezei ismerőshöz. Már ami a nagycsaládi szálakat illeti. Vagy mégsem? Basszus  kilenc éve nem voltam az USA területén. Maximum a szüleimhez mentem haza Québecbe. De egy próbát megér. Vagyis nem. Ó a francba, mindjárt fizet, én pedig még itt gályázok a sor végén egy jól alulpakolt kosárral. Hát akkor nem. Akkor nem fogom megtudni ő volt-e vagy sem. Még a kijáratnál látom ahogy bepakol a kocsiba és elindul. A sor pedig lassan de biztosan araszol. Gyerünk már, haladjunk. Nem akarok itt rostokolni. Megvárom amíg a néhány emberke végez előttem. Számolom. Pontosan hat perccel később érek oda a kasszához. Nahát, csak nem megnyitották a másik kasszát?
A kassza fölötti kis kocka a kettes számmal felvillan, a vásárlók fele előlem mindjárt át is szivárog. Nagyon helyes, én maradok, legalább előre jutottam. Kifizetem azt a pár holmit, amit kézben is ki tudok vinni, aztán bepakolok a kocsiba és elindulok. Félúton a szemem elé helyezem a napszemüveget, hogy a lefelé nyugvó nap ne szikrázza szét a szemeimet.

Imádom a keddet. Sokan utálják, mert ilyenkor még messze van a hétvége és ugyebár gályázni kell meg egyebek, de nekem ez az a nap, amikor csak egy órát kell megtartanom, aztán szabad vagyok. Azt is 10 órakor, szóval reggel bőven ráérek nyolckor felkelni már, ha nem dob ki az ágy, aztán tusolok egy jót vagy előtte futok egyet, és még arra is van időm, hogy kényelmesen bekocsikázzak az egyetemhez. Máskor az ember rághatja a kefét, hogy ugyan oda ér-e időben, nem lesz dugó vagy bármi.
Ilyenkor általában tök jó kedvem van. Egész nap dúdolászok és azt az egy töri előadást is vigyorogva és vicces dolgokról sztorizgatva tartom meg. Biztos vagyok benne, hogy feltűnt már néhány diáknak, hogy van valami összefüggés a kedd és a jó kedvem között.
Rend szerint ilyenkor szoktam elintézni a fontosabb ügyeimet is, mert máskor késő estig ücsörgök dogák fölött vagy épp lazítok hétvégén és nincs kedvem semmihez. Tehát, ilyenkor van idő a nagy bevásárlásra vagy arra, hogy egy ültő helyemben kiolvassak egy regényt, mára pedig mindkettőt beterveztem.
Még az se rontja el a kedvem, hogy kilométeres sor áll a boltban. Megszoktam már és bár máskor szétvág emiatt az ideg, ma nem hagyom, hogy tönkre tegyék a napomat, csak türelmesen ácsorgok a kocsi előtt, amit megpakoltam minden fontos dologgal és várom, hogy a kasszás hölgy kinyögje, mennyivel tartozom. Fizetek, sasszé ki az ajtón, bedobálok mindent a csomagtartóba és elindulok haza. Alig várom, hogy leüljek a kényelmes kis fotelomba és olvassak egy jót. Semmit sem szoktam várni ennél jobban, azonban a sors ma valahogy úgy döntött, megszívat.
-Jaj, nemár. Ne csináld ezt velem.- morgok a kocsimnak, amikor meghallom, hogy meglehetősen fura hangot ad ki és döcögve elgurulok vele még az út széléig. Amikor leparkolok, már a motor se jár és fogalmam sincs, mitől lehet. Tankoltam, világosan emlékszek rá. Még reggel tankoltam és most is azt mutatja a kijelző, hogy tök korrekt az üzemanyag szint, szóval mivel kíváncsi fajta vagyok, kiteszem az elakadás jelzőt, kiszállok és benézek a motorháztető alá, ahonnan sűrű, szürke füst tör elő. Ollé. Csodálatos. Kezd nem jó kedvem lenni annak örömére, hogy kedd van.

Nem mondom, hogy igazi pöpec autószerelő vagyok, mert nem így van, de a legtöbb gondot általában meg tudom oldani a kocsival kapcsolatban. Most viszont minél alaposabban nézem át a kocsit és minél inkább engedi a füstfelhő, hogy betekintést nyerjek a részletekben, annál inkább biztos vagyok benne, hogy ennek kampec.
Sebaj. Majd most megtanulom, hogy ne vegyek használt autót főleg ne olyat, amilyenre apám első szava az volt, hogy "szentséges isten". Toyota. Neki ez annyit jelent "gagyi japcsi cucc, ami meghal két hét alatt". Nem lett igaza, mert egy ideje bírta a kicsike, de úgy tűnik ennyi volt. Legutóbb a szervízben már olyan összeget akartak elkérni, ha megjavíttatok rajta mindent, hogy abból már vettem volna inkább egy másik kocsit.
Ennek ellenére óvatosan ide-oda nyúlkálok, lesegetem, hátha tudok rajta csak egy picit segíteni. Csak, hogy haza döcögjek vele és onnantól már nem érdekel, de nincs szerencsém.
-Ha kíváncsi rá.- sóhajtom, amikor valami pasi megszólal nem messze tőlem és, bár rohadt hálás vagyok az égnek, hogy küldött valakit a "megmentésemre", most mégis a legkevésbé az hiányzik, hogy egy férfi előadja a zsenit és szőkének nézzen.
Megmentő helyett viszont maga a Sátán jelenik meg nekem fényes nappal és ajánlja fel a segítségét, én pedig hunyorítva pislogok az ismerős arcra. Képtelenség, hogy ez a pasas itt legyen épp ebben a városban. Ilyen nincs. Több esélyem lenne a lottóra, mint erre.
-Legutóbb? Úgy érted, tíz éve?- vágom csípőre a kezeim és még, csak meg se nézem előtte őket, hogy nem-e olajosak. A legkevésbé érdekel most, hogy össze kenem-e a ruhámat. Sokkal inkább izgat, hogy a bátyám haverja az egyetemről, a barom, akiért oda voltam kamasz fejjel és a bunkó, aki a keresztapja a bátyám gyerekének itt ácsorog előttem teljes nagyításban.
-Pár hete, csak épp nem volt kedvem kiadni érte egy vagyont.- vonok vállat, miközben figyelem, ahogy a kocsit kezdi vizsgálgatni. Ez valami ócska vicc kell legyen, de tényleg. Körbe is nézek lassan, nem-e vesznek valahonnan kamerával és derül ki mindjárt, hogy ez a kész átverés, de nem. Azon is elgondolkodok, nem-e lesz szülinapom és akar a bátyám így meglepni, de ez is bukta. Amos tényleg itt lébecol a városomban.
-Nem tudtam, hogy ennyire értesz a kocsikhoz.- jegyzem meg végül, miközben olajos kezeimet -mert idő közben kiderült, hogy azok voltak-, megtörölgetem pár, a táskámból elő halászott zsebkendőben. Nem is csináltam semmit a kocsival és tiszta kosz lettem. Szuper vagyok, nem vitás.
-Egyébként, hogy a fenébe kerülsz te pont ide? Nem a nagy világot kellene járnod épp?- hangomból tisztán érezhető, hogy nem örülök neki. Bár, azt még magam sem tudnám megmondani, miért nem. Talán, mert az ember nem szokott örülni annak a pasinak, akibe 20 évesen, fiatal fejjel bele volt zúgva? Talán, mert most ez olyan, mintha egy eltemetett ismerős elém ugrana az autópályán? Igen. Szerintem ez lehet a háttérben. Nem szeretem az ilyen múlt idéző jeleneteket az életemben. Amikor összefutsz a régi tanároddal, régi osztálytársaddal, az exeddel vagy azzal, aki épp udvarol és ide tartozik az is, aki után epekedtél.