Deznee Hoylt
::say something : 3
::born this way : 2014. May. 09.
Age : 32
::one day : Az igazi élet első szabálya... tedd meg azt, amitől a legjobban félsz.
::wayfaring stranger : Miss Independent
Sigma
 |  Tárgy: Deznee Hoylt Pént. Május 09, 2014 11:39 am | |
| Deznee Hoylt
Az igazi élet első szabálya... tedd meg azt, amitől a legjobban félsz.
Teljes név: Deznee Violet Hoylt
Becenév: Dez; máshogy ne is próbálj.
Születési hely és idő: 14. June 1992. - Chicago, Illinois.
Play by: Zoey Deutch
Csoport: Sigma
Érdeklődési kör: Hogy is mondjam? Elég tág az érdeklődési köröm. Sok minden kapcsolódik ide, kezdve a pasikkal, a bulikon át, elveszve az irodalom, a művészet világában... egész, a küzdősportokig és a zenéig. De komolyra fordítva a szót, én inkább az izgalmas, kihívásokkal teli dolgokért vagyok oda igazán. Az, hogy ez mit szeretne takarni, már döntse el mindenki maga...
Kapcsolat a családdal: Mondhatnám, hogy remek, hogy nincs is jobb ennél és, hogy fergeteges. De nem mondom. A vicc az egészben, hogy bár mindenki rühell, aki csak a családomban él és virul, én mégis fantasztikusnak gondolom a viszonyunkat. Élvezem, hogy anyám a haját tépi a viselkedésemtől, hogy apám szíve szerint a legszívesebben kitagadna és, hogy a bátyám már attól a ténytől is rosszul van, hogy én előbb vesztettem el a szüzességemet, mint ő. Ó igen, ez rendesen betett szegénynek és azóta nem is nagyon beszélgettünk. Lehet nem hiszitek el, de űdítő tudni, látni, tapasztalni, hogy a családban még akkor is én vagyok a téma, mikor épp nem csináltam semmi rosszat.
Ez vagyok én: Sok ember azt hiszi, hogy én csak egy egoista, önző, önelégült, „ribizligizi” vagyok. Mind ezt, csak azért, mert szép vagyok, és ezt nagyon jól tudom magamról, illetve azért, mert néha előrébb helyezem a saját igényeimet másokénál. Könyörgöm, ettől már egoista vagyok, vagy önző? Az itteni emberek javarészt csak a külső alapján ítélik meg az embert. Nem tagadom, bennem is születnek súlyos előítéletek, mikor két, rózsaszín, pláza pudlit meglátok karöltve viháncolni, vagy amikor az alpha ház szépfiúi éppen egy újabb „trófeát” gyűjtenek be maguknak egy buli közepén. Olyakor sokszor eszembe jut, hogy ha rólam ilyen véleménnyel vannak az emberek, akkor róluk? Oké, azt elismerem, hogy szeretem a tükröket, és azok is szeretnek engem. Végtére is, hosszú, fényes, barna hajzuhataggal lettem megáldva, sötét szín szemeimben meg csak úgy lobog az életem tüze. Sokatmondó tekintettel vizslatom a külvilágot, érzéseim, a bennem kavargó gondolatok mindig ott csücsülnek szemeim ablakában. A rossz napjaimon talán még villámokat is szór a pillantásom. Bár ez utóbbit nem tudom, hogy valóban így van-e, mert nem igazán vannak rossz napjaim. Persze, idegességemben, mikor nagyon dühös vagyok, még előfordulhat. Sajnos nem látom magam kívülről ilyen állapotban, szóval… ezt sem igazán tudom megmondani. Szerencsémre, ebben is segítségemre vannak a tükrök, csak abban a pillanatban, ahogy tükröt látok, megszűnik minden haragom és már az a jól ismert, elbűvölő, s mégis pimasz mosolyú, karcsú, izmos felépítésű lány köszön vissza belőle. Még mielőtt a tükreim miatt is elítélnétek, szeretném leszögezni, hogy nem nézegetem benne magamat a nap huszonnégy órájában, és még csak kompakt tükröt sem hordok magamnál. Ne keverjetek össze engem a Kappa ház, tökéletességeivel, mert én abszolúte nem vagyok tökéletes. Habár… Nem dehogy! Nem vagyok az, nekem is vannak hibáim. Sőt! A kappás szépségkirálynőknek is van, csak ők nem igen veszik észre magukon, mert kitakarja a felfújt mellük és az egójuk. De visszakanyarodva hozzám, mint mondtam, nem vagyok tökéletes, tele vagyok hibával. Kezdve az életfelfogásommal, ami lássuk be, majdnem minden velem egykorúnak, ugyan olyan. Az életet élvezni kell, addig, amíg megtehetjük. Ha ebbe pedig beletartoznak a balhék is, akkor is állok elébe. Hé, végtére is, csak egyszer élünk! Egyszer mindent ki kell próbálni, nem? Oké… azért nem mindent. Következő nagy hibám, „ami a szívemen, a számon” felállás. Vagyis, heves vérmérsékletemnek köszönhetően, mindig kimondom, amit gondolok, kiadok magamból minden kavargó érzést. Nem félek kimutatni, ha valami fáj, ha valami dühít, vagy akár örömet okoz. Vad és zabolázatlan természetemnek köszönhetően, előszeretettel keresem a bajt, a rossz társaságot. Hogy ezt miért? Egyszerű... mert élvezem. Pimasz vagyok, nagyon is. Szeretek csipkelődni, szórakozni másokkal, ugyanakkor a gúny és a cinizmus is megy nekem. Alapjáraton jó fej, bulis csajnak tartom magam, azonban nem vagyok rest kimutatni a fogam fehérét. Hogy is mondjam? Olyan vagyok, mint egy érem. Annak is két oldala van. Azonban egyik oldal sem létezik a másik nélkül. S míg uralom a kettő közötti egyensúlyt, addig szerethető vagyok, azt hiszem.
| [You must be registered and logged in to see this image.] |
Secret - 16 - bő 3 év - nincs story of my life
Életem története? Ez most komoly? Nem is értem minek kezdtem ebbe bele... Mesélni az életemről, nem megy ám olyan könnyen. Végül is, ki az, aki megnyílik egy vadidegennek és beavatja a magánéletébe? Még szerencse, hogy nem a bugyi méretem felől érdeklődtök, mert az aztán mindennek a teteje lenne! Na jó, nem húznám tovább az időt, essünk neki.
A történetem úgy kezdődik, mint mindenki másé ezen a világon. Tudjátok hogy megy ez… anyuci és apuci, romantikus környezet és a dolog egyszer csak megtörtént. Meg volt a kémia, a tűzijáték is nagyot szólt, minden tökéletes lehetett volna, ha az óvszer nem szakadt volna ki. Erre a eseményre rá, kilenc hónap elteltével megszülettem én, akinek az égvilágon senki sem örült. Oké, talán ez így durván hangzik, de ennyi év után visszagondolni mindennek a legelejére… csak ezzel tudnám magyarázni, hogy a szüleim miért nem szerettek sosem annyira, mint a bátyámat, és miért néznek rám úgy, mint valami undorító bőrbetegségre. Mert, hogy ezt a nézésüket nem mostanában láttam először, most, hogy csak néhány alkalommal látogatok haza suli közben. De nem ám. Ez a fajta nézésük végigkísérte egész életemet. Bár, meg kell, hogy mondjam, anyámnál a „tünetek” jóval később jelentkeztek, mint apámnál. Nem is tudom. Úgy érzem, hogy apa azóta gyűlöl engem, mióta megfogantam. Anya viszont csak később, olyan tizenegy éves korom óta utálhat. Na igen, sosem volt erősségem a jó magaviselet, vagy a tisztelet megadása. Szerettem szájalni és borsot törni a tanárok orra alá, valamint előszeretettel táncoltam az idegeiken, míg azok úgy nem döntöttek, hogy a könyveiket a földre söpörve kiviharzanak a teremből. Gondolom mindenki számára egyértelművé vált, hogy nem voltam valami jó gyerek, és ha lenne annyi kezem, talán az ujjaimon is meg tudnám mutatni hányszor kellett behívni a szüleimet egy kis elbeszélgetésre. Talán ez indította meg a lavinát az egész családban, és emiatt éreznek úgy irántam, ahogy. Ez pedig évről évre rosszabb lett. Igaz, az iskolában visszafogtam magam, és engedelmes diákként viselkedtem és tanultam, de a suli után… Őrült bulik, vandálkodás, kuka gyújtogatás, pár rendőri figyelmeztetés és kész a katasztrófa. Már nem tudom megmondani, hogy ezeket akkoriban miért csináltam. Talán csak figyelemre vártam, egy kis törődésre, megértésre és szeretetre. De semmit sem kaptam. A szüleim tizenhat éves koromban elkönyveltek a legnagyobb csalódásnak a világon. Anyám belém vetett bizalma, ekkora már régen elszállt és többé már nem szerepeltem a családi fotók egyikén sem. A bátyám, ugyan ott volt nekem, ő próbált nekem segíteni, de őt is hamar elüldöztem magam mellől. Volt egy vitánk a felelősségről, a tettek következményeiről és azoknak felvállalásáról. Minek hatására én felelőtlenül cselekedtem és az első pasival összefeküdtem a focicsapatból, akinek volt egy csöppnyi agya is és azt nem odalent, a „kicsi én”-jében hordta. Ez után következett be, hogy az egyetlen testvéremet, aki talán valaha szeretett, végleg elvesztettem. Csalódott bennem, megpróbált kioktatni, de én mondtam neki valamit, ami miatt végleg megnémult és többet egy szót sem szólt hozzám. A családom szemében végleg egy szégyenfolt lettem és erre, ha hiszitek, ha nem, de én büszke vagyok. Bár, kiharcoltam, hogy mindegyikőjük utáljon, elértem, hogy legalább odafigyeljenek rám. Merthogy azt teszik. A mai napig nyomon követik minden egyes megmozdulásomat és gyakran hamarabb tudják, hogy mit fogok enni vacsorára, mint én magam. Leveleket küldenek nekem, általában mindegyikben valami kioktató jellegű üzenet szokott állni, de legalább képeslap formájában kapom őket, ami lássuk be, haladás…
Az életem szépen csordogál tovább, semmi olyan nem történt eddig benne, ami miatt egy sikeres könyvet lehetne belőle íri. De én azért várok! Hátha majd történik valami, ami új irányt ad a létezésemnek és nem csak azért kell a földön járnom, hogy a rokonságot kergessem őrületbe.
Szóval kérve kérlek, téged ott, odafönt! Ha csak egy kicsit is kedvelsz engem, és érdekel téged egy bestseller az életemről, akkor fűszerezd meg nekem az életet. Előre is kösz, Nagyfőnök!
|
|
