Szeresd annyira az álmaidat, hogy bennük élj.

story of my life

Tősgyökeres floridai vagyok. 1988 12.11-én láttam meg a napvilágot Eva és Ronald Florentine egyetlen gyermekeként. Édesanyámat korán elvesztettem. Két éves voltam, amikor meghalt egy autóbalesetben. A lesifotósok elől menekült épp, amikor elérte a halál keze egy éles kanyarban. Sajnos csak videofelvételekről és fényképekről ismerem őt. Csodálatos nő lehetett. Apám csak jót mesélt róla, és amikor mesél, hűha… A mai napig látom a szemében, hogy a végsőkig imádta édesanyámat. Az a tűz még most sem aludt ki benne. Az igazat megvallva titkon arra vágyom, hogy egyszer engem is ilyen szenvedéllyel szeressenek, mint ahogy apám szerette anyámat.
Apám villájában élek, ami hemzseg a testőröktől. Van saját lakásom, de ki kellett adnom. Okkal élek a Florentine Villában. Próbáltak már megölni és elrabolni, hogy velem fenyegessék meg az apámat. Apám nem éppen egy angyal, a szállodaipar mellett belevetette magát a drogkereskedelem, a pénzmosás és ehhez hasonló törvényellenes ínyencségek sötét, vérengző világába. Annyi ellensége van, ahány barátja. Természetesen az ő élete, az ő dolga, hogy mihez kezd a lehetőségeivel. Édesanyám után a pénzt imádja a legjobban másodikként. Állandóan a nagy emberek, az úgynevezett politikai és gazdasági „Hatalmasok” körében mozog. Nincs olyan híresség, akit ne ismerne. Rendszeresen tart partikat, jótékonysági esteket, üzleti vacsorákat egy-egy sikeres üzletkötés alkalmával. most már érthető, miért az a fokozott elővigyázatosság, ami indokolja a testőrség meglétét.
Hogy magamról is ejtsek néhány szót, az anyagi háttér sosem jelentett gondot a családomban, így a legjobb magániskolákban tanulhattam. Apám örült volna, ha a képzőművészeti egyetem helyett az orvosit vagy a jogit választom, de bevallom, és neki is bevallottam, hogy azok sosem érdekeltek. Az én szívem mindig is a művészetek felé húzott.
Tehetséges tanárnak és festőművésznek tartom magam.
Mikor a kezembe kaptam a diplomám, apám megajándékozott egy saját galériával, amit „Seduction Atr Gallery”-nek kereszteltem. Itt állítom ki a festményeimet, amiket van, hogy a hátsó teremben festek meg, vagy otthon. Attól függ mihez van kedvem. Hosszú-hosszú órákra úgy el tudok merülni a festékben, a színek kavalkádjában, hogy észre sem veszem az idő múlását. Apám sokszor rám csodálkozik a mai napig, és ilyenkor azt mondja: „A művészvénát biztosan nem tőlem örökölted.”
Hát nem, az már biztos. Én az ecsettel bánok jól, apám a pénzzel és a befektetésekkel. Kifinomult érzéke van hozzá. Nekem pedig a teremtéshez, a láthatatlan világok kiszínezéséhez és megjelenítéséhez, a fantázia életre keltéséhez.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy apás lány vagyok. Mondjuk melyik lány nem az? Nekem csak ő van. Az apám. Addig, ameddig ki nem nyíratja vagy el nem kapatja magát valamely bűnüldözési hatósággal. bár, a rendőrök közt is sok a korrupt alak. Apámnak meg a bőre alatt is pénz van. Nem tart neki semeddig megvenni a törvényt.
Néha az az érzésem, mintha nem is az ő lánya lennék, annyira különbözünk.