A csütörtök esték a kedvenceim. Hogy isten igazából miért, azt most nem nagyon tudnám elmondani. Igazából mindig az a kedvenc estém, ami éppen van. Igen, ilyen hatalmas pozitívummal áldott meg a sors. Hiába nincs sör az asztalon, meg nő az ágyban, meg 6D-s CANON márkájú kamera az asztalon, valami kurva jó tele objektívvel, vagy méregdrága halszemmel, ettől még legyen hétfő, kedd, szerda, vagy bármelyik nap este, nekem az a kedvenc estém. Már csak azért is vagyok így ezzel, mert mindig tartom magamat ahhoz a mondásomhoz, hogy bármi, bármikor megtörténhet. Az más dolog, hogy sokszor találom magamat nyakig a szarban, mert a sors félreértelmezi a "bármi"-t a mondatban, és valami rettentően szar helyzetbe kever, csak hogy elrontsa a legjobb estémet. Az más dolog, nem számít, engem akkor sem lehet kizökkenteni a napi rutinomból: Nekem az este az mindig épp a legjobb. És ez azt hiszem így van rendjén.
Gőzöm nincs róla, hogy Layton merre veri a nyálát az éjszakában csütörtök este, még azt is kinézném belőle, hogy valami közeledő zárthelyire magol - ami egyébként nem közelíthet annyira, hisz akkor tudnom kéne róla. Bár ki tudja. Igazából tök mindegy mennyi időt adnak egy házi megírására, vagy egy zh felkészülésére. Tök mindegy. Ha kapok ötven évet, hogy megtanuljak egy oldalnyi anyagot, akkor is utolsó este próbálnám megjegyezni, felragasztott szemhéjakkal, hogy be ne aludjak. Mert az emberek ilyenek. Szeretik az utolsó pillanatra halogatni a fontos dolgaikat, majd arra fogják, hogy nem volt elég idejük, de közben magukban tudják, hogy ez nem igaz, és azt kívánják bár lenne több idejük felkészülni, miközben magukban egyébként azt is tudnák, hogyha több idő lenne, akkor sem csinálnának semmit. Ez az emberi természet. És én ember vagyok, többnyire emberi természettel.
A mai legjobb estém azzal telik, hogy alsógatyában ücsörgök az íróasztalom előtt, és az objektíveim lencséjét tisztogatom egy arra való puha rongydarabbal. Jól eső érzéssel tölt el a tisztaság... Khm, mármint ha a médiás cuccaimmal kapcsolatosak. Egyébként már mozog valamelyik nemrégiben hátrahagyott alsógatya a földön, és a zoknijaim egy része is a sarokban megállnak, kellemetlen szagot kiadva magukból, de az ráér. A szobatakarítás mindig ráér. Amíg nincs nő, addig nincs ok a tiszta szobára. Maximum, hogy ne költözzenek csótányok az ember szobájába, de a csótányok úgyis megdöglenének itt, és szarok arra a teóriára, miszerint a csótányok még az atomrobbanást is túlélik. Már csak azért is szarok rá, mert Layton és az én közös szobám mindig rosszabb egy atomrobbanásnál. Akkor csak még inkább, ha verekedés után minden széttörik körülöttünk. Ez a szoba a végtelen űr megtestesítője, Lay-el pedig meteorok vagyunk, melyek néha összeütköznek.
A lencsetörölgetésből, meg a sok kütyü gondos elrendezgetéséből telefonom idegesítő pittyegése robbant ki. Gyorsan utána nyúlok, és miután leolvasom a képernyőről a kedves hölgyemény nevét, mosolyogva a fülemhez emelem a készüléket.
Épp beleszólnék, hogy "Halló", de a vékony lányhang megelőz, és olyan gyorsan pörög a nyelve, hogy kell egy fél perc, mire leesik miről beszél. Elvigyorodok, és úgy felelek neki a telefonba.
- Te meg én, csütörtök este, egy üres szobában? - kérdezek vissza. - Erre egy férfi sem mondana nemet te nő. De ha ez még nem győzne meg eléggé, akkor az egészségtelen rágcsa gondolata mindenképpen indulásra késztet. És rosszabb volt - vihogok vissza, majd gyorsan hozzáteszem. - De pont ezzel nyerted meg magadnak azt a remek lehetőséget, hogy velem tölthesd az estét. Mert ugyebár sorban állnak a nők az ajtóm előtt, meg egy szőkeség éppen az ágyamon ücsörög, és a melltartócsatjával küzd, de neked nem kell kiállnod a sort. Úgyhogy nemsokára ott leszek. A nőt meg hagyom, hadd szenvedjen egyedül a csattal. Azokkal nekem úgyis mindig meggyűlt a bajom - mondok egy elég hosszasan kifejtett igent, majd miután lerakja a telefont neki is állok az öltözködésnek.
A szekrényem elé botorkálok, és kiveszem az első ruhadarabot, ami a kezem ügyébe kerül. Ez egy szerencsés sötétkék rövid ujjú ing, amit nyomban magamra húzok, majd miután az ágyamra dobott farmert is felrángatom a boxeremre, meg belelépek egy pár cipőbe, már ott sem vagyok. A szobaajtó felé vezető úton magamhoz veszem a telefonomat, a szobakulcsomat, meg két üveg sört és doboz cigarettát, aztán miután bezárom magam után az ajtót, már-már kisfiús izgatottsággal viharzok le a lépcsőn, ki a házból, hogy kezdetét vegye az esti túrám a Sigma házig. A lámpák a legtöbb helyen fel vannak kapcsolva, ami némileg megnyugtat, mert jó tudni, hogy nem zavarom fel a fél házat az álmából. Nem mintha olyan egetverően késői órák lennének, csak hát... Na, Sigma ház. Sosem volt bajom az itteni lányokkal, sőt, átlagban több normális egyeddel, illetve határozottan jobb nővel találkozok, mint a másikban. Csak hát mit tudjam én, hogy a jobb kislányok mikor térnek nyugovóra.
Jól ismerem már az utat Ivy szobájáig. Elég hármat kopognom, és a házi tündér máris ott ácsorog az ajtóban. Elvigyorodok, és a kezébe nyomom a két sört.
- Je suis très bien ma belle, merci. Et toi? - kérdezek vissza az általam ismert nyelven, miközben beszökkenek mellé a szobába. - Az utolsó pillanatban raktál rendet, igaz? - vigyorgok rá, miközben körülnézek, majd nagyot zuhanok a puha ágyára, és kényelmesen elterülök.

Nem is emlékszem már, hogyan lettünk jóban Ivy-val. Annyira emlékszem, hogy Laytonnal éppen volt egy háború mentes napunk - mert nekünk még olyanunk is szokott lenni, ha éppen mindketten jó formában vagyunk - és együtt mentünk valahová az egyetem területén. Akkor láttuk meg ezt a csodanőt itt előttem, és gyorsan lestoppoltam, mielőtt még Layton észrevenné. Persze ő azt állította, hogy ő már tegnap lestoppolta őt, szóval felejtsem el, hogy valaha is bepróbálkozhatok nála, én pedig mondtam, hogy ennyi erővel én meg tegnapelőtt lestoppoltam. Mindig is ilyen gyerekesek voltunk. Ketten együtt meg aztán kitettünk egy egész oviscsoportot. Persze sosem gondoltuk és gondoljuk komolyan az ilyen vitákat, de néha jó összekapni olyan dolgokon, mint a nők. Néha... hadd ne emlegessek egy balul elsült példát, amelyre még most is emlékeztet az állam alatt lévő sebhely. Az a heg azóta sem akart eltűnni, és ha tizenhat éves korom óta képtelen rá, akkor nem hiszem, hogy huszonegy éves koromban hirtelen ötlettől fogva eltűnne. Valahol büszke vagyok arra a sebre, míg máskor csak eszembe juttatja azt a mérhetetlen haragot, és utálatot, amit egymás iránt éreztünk az ikertestvéremmel. Azt mondják, hogy az ikrek megérzik egymás fájdalmát. Hiszek benne, mert akkor mindkettőnknek kurvára fájt, és ő érezte az enyémet a sajátja mellé, én meg az övét az enyém mellé. Menő.
Visszatekerek gondolatmenetem elejére, és eszembe jut, hogy akkor Ivy csak egy lány volt számunkra, aki különöse kitűnt a tömegből. Nem tudjuk miért. Nem tudom miért. De azóta, hogy egyszer megismerkedtünk csak egyre közelebbi barátok lettünk. Sosem történt köztünk semmi több barátságnál, és azt hiszem ez így van rendjén. Még sosem éreztem így azelőtt egy lány iránt se. Mármint ilyen kimondatlan szeretettel, ami miatt meg tudnám zabálni ezt a csajt. Kár, hogy szar a memóriám. Eleinte a nevét is nehézkesen jegyeztem meg, és nem azért mert bonyolult volna. Én a John Smith nevű emberek nevét is elfelejtem, pedig minden második rohadt embert így hívnak!A névmemóriám rosszabb, mint bármelyik más memóriám, de mégsem emlékszem, hogy pontosan mikor is lettünk jóban. Az viszont rémlik, hogy megismerkedésünknek köze volt egy zh dolgozat megoldásaihoz, egy öngyújtóhoz, és egy fél üveg sörhöz.
- Nyugi, makulátlan munkát végeztél. Csak tudom milyen vagy - vigyorodok el. Tényleg nem látni semmi jelét annak, hogy Ivy az érkezésem előtti pár percben teremtett itt rendet. Mindig is ügyes lánynak tartottam, a sumákolást meg tőlem tanulta.
- Ja, igen, a szőke csaj - jut eszembe telefonon való beszélgetésünk, és felhorkanok. Sosem tudtam értelmesen nevetni. - Igazad volt a melltartójával kapcsolatban. De mondtam neki, hogy ne fáradjon vele, fontosabb dolgom akadt nála. Tudod, én már csak ilyen szíveket törögető Damon Salvatore csávó vagyok - vihogok. - És amúgy meg ki ne bánná, hogy nem töltheti velem az estét?! - vigyorodok el tettetett meglepettséggel.
Ekkor eszembe juttatja a filmnézést is, és mikor megszólal, megint rá kell jönnöm mennyire megismertem ezt a lányt. Így legyen ötösöm a lottón.
- Meg a nagy lópömpölőt nézünk mi klasszikus filmet - nevetek és rázom ellenkezve a fejemet. - Nem médiaórán vagyunk. Ott elviselem a fekete-fehér bohóckodó filmeket, néhányról még meg is állapítom, hogy mestermű, de ezek a szemek nem véletlenül látnak színesben - mutatok a szemüveg mögött rejtőző szempárra. El is felejtettem, hogy rajtam van. Néha már fel sem tűnik, hogy lencsét vagy szemüveget használok éppen. - Valami mait nézünk asszony, vagy előveszünk egy anime pornót, hogy egy életre elmenjen a kedved a filmnézéstől - ugratom, és a mutatóujjammal hason bökdösöm.

Slampossá. Ezen flenevetek.
- Ivy, Ivy, ha te slampossá válsz, az azt jelenti, hogy kihalt az emberiség, és csak te maradtál - csóválom meg a fejemet és elvigyorodok. Ivy sosem volt átlagos. Vagyis ő azt hiszi, hogy az, sőt a legtöbben azt hiszik talán, hogy az, de valójában nagyon is különleges. Ivy nem csak szép, nem csak olyan nő, amilyet a férfiak szeretnének. Ő A nő akit a férfiak szeretnének. Sokan nem tudják, hogy mi igazából csak arra vágyunk, hogy a nő felfogja, hogy ha együtt járunk, akkor az azt jelenti, hogy együtt járunk. Felesleges a féltékenykedés, a fenyegetőzés. Illetve az az utálatos dolog is bezavar néha, amikor a csaj azt a célt tűzi ki maga elé, hogy papucsot farag a párjából. Néha beválik, de néha nem, és olyankor meg megy a sírás-rívás. De Ivy pont az a lány, aki nem süllyedne a féltékenykedés, meg cselszövögetés szintjére, mert olyan mint én, csak női kiadásban. Vagy legalábbis hasonló, mert azért normálisabb.
- Igazán derék legény lehet - vigyorodok el a felismerésre, majd kisfiúsan elmosolyodok. - És továbbra is tanítalak kis padawanom - borzolom össze a haját a feje búbján, mintha vagy ötven évvel felette járnék. Soha nem tudnám megmagyarázni miért tudok ilyen közvetlen lenni vele. Sok mindenkivel jól kijövök, de Ivy annyira más. Mindig megmosolyogtat a lüke.
Összevonom a szemöldökömet, miközben valami Ősöket emleget, meg Salvatoréket, majd felhorkantok és legyintek egyet.
- Oly mindegy. Cullen, Salvatore, vagy ilyen Ős bizbasz... egyre megy. A csillámvámpírok uralják a Földet lassan, minden lány a fényben csillogó mellbimbókra bukik lassan - sóhajtok fel lemondóan. - Kivéve persze az én követőimet. Muhahaha - nevetek fel ördögien, majd az ingemért nyúlok, amit fel is húzok a nyakamig, hogy megvillantsam felsőtestemet, és menőzzek egy sort a kockákkal. - Kár, hogy a lányok igazából komolyan csak az ilyen bájgúnár egyedeket találják be. Kicsit szomorú - mondom valamivel komolyabban, és a hajamba túrok, hogy visszaigazítsam a megszokott égnek állós formájába. - Bahh, de úgyis mindegy. Tudod Ivy arra jöttem rá, hogy valahogyan engem nem találnak be a nők - grimaszolok egyet, és gondterhelten felsóhajtok. - Persze itt vagy nekem te, ma belle - kacsintok. - Meg ott van Jen is. Úgy imádlak titeket. De idegesít, hogy a többi lány olyan sablonos meg pasivadász, hogy csak szívtörőket keresnek maguknak. Furcsák az emberek. Mindig azt szeretjük, aki nem szeret viszont, és az szeret minket, akit mi nem. Lényegében azokat bántjuk akik minket szeretnek, és azokat szeretjük, akik minket is bántanak. Sosem fogom megérteni - vonok vállat és komoran elmosolyodok.
Aztán hamar visszatérek a fontosabb témára. Film. Na igen, sosem voltam teljesen hadilábon a régebbi klasszikusokkal, csak az a baj, hogy annyit tömték már a fejemet kötelező megnézendő filmekkel média szakon, még az internátusban is, hogy mára már feláll a szőr a hátamon tőlük.
- Sosem bántanálak Ivy lányka - nevetek fel. - A hentai együtt küld minket a halálba - fogom meg a kezét, mint aki komolyan gondolja, aztán elnevetem magamat. - De nyugi, csak akkor kell velem halnod, ha nem nézünk valami értelmes filmet - nyugtatom meg biztatóan, csak hogy mindenképpen elmenjen a kedve a klasszikus filmek gondolatától is.
- Nézzünk Bosszúállókat - csillan fel a szemem a hirtelen ötletre. - Scarlett Johansson mindig is előkelő helyet foglalt el a nőkről szóló listámon - ujjongok, és Ivyra sandítok. - Sör, pati, rágcsa, és a legjobb nő a világon. Ejj, azt hiszem ma szerencsenapom van - mosolyodok el kisfiúsan, aztán fekvő állapotomban a mellettem eldőlt Ivy-ra pillantok. - Na nyomasd azt a Scarlettet - dörzsölöm össze a tenyeremet, mint aki mindjárt nekikezd egy jó adag brassóinak.

Ha mi nem lennénk... Ezen gyakran elgondolkozok. Nem azt mondom, hogy Layton és én vagyok a világ messiásai, de sokszor feltűnik, hogy mások számára milyen fontosak is lettünk az évek során. Ez pedig jó érzéssel tölt el. Régebben csak egymásnak voltunk ott. Fura volt életünk elég fontosnak beszámítható éveit abban a tudatban tölteni, hogy senkinek sem kellünk, senki sem érez irántunk szeretetet. Amikor hat-hét éves korunkban internátusba kerültünk, akkor már voltunk elég érettek ahhoz, hogy ezt felfogjuk. Nem voltunk vakok. észrevettük, hogy apa nincs ott mellettünk, hogy soha nem is volt, és azt is észrevettük, hogy drága pénzdetektor anyánk egyszer csak szó nélkül otthagyott minket. Ezek után nyilván kevesebb reménnyel álltunk hozzá az élethez, mint azelőtt, pedig már akkor is gyakran tanakodtunk róla, hogy vajon nekünk miért nincs apukánk, mint a többi gyereknek az oviban, hogy mit rontottunk el, ami miatt elhagyott minket. Voltak akik azt mondták nekünk az oviban, hogy nincs is apukánk, hogy anya csak örökbefogadott minket, vagy az utcán talált... Fura, mit ki nem találnak a kisgyerekek, hogy egymást bántsák. Akkoriban néha azzal mentünk haza anyához, hogy nem-e vagyunk egész véletlenül földönkívüliek, akik csak odacsapódtak egy nőhöz. Anya akkoriban szeretetteljesen nézett ránk... Bár lehet, hogy csak a pénzt szerette annyira, ami miattunk folyt az ölébe ismeretlen apánk jóvoltából. Azt hiszem sosem fogom megtudni. Visszatérve Ivy-ra, jó érzés tudni, hogy valakinek fontos vagyok. Mi lenne vele nélkülem? Butaság ezen gondolkozni, inkább az szokott eszembe jutni, hogy velem mi lenne nélküle. És ez megint az a nyálas szöveg, amit annyiszor elsírnak egymásnak a jó barátok meg a testvérek... De Ivy tényleg baromira fontos nekem. És ha valaki megbántaná, én magam tépném ki a szívét. Ha valaki meg elvenné tőlem, akkor szintén. Ivy olyasvalaki akihez ragaszkodok. Akihez ragaszkodni akarok. Jen is hasonló, de ő máshogy. Ő inkább olyan nekem, mintha a kishúgom lenne, és akarva akaratlanul és aggódok érte. Ivy nem kishúg. Ivy... nos nem is tudom, ő az én Ivy-m.
Őrült módjára felhahotázok, amikor a lány nemtetszését fejezi ki haja összeborzolására. Csak még jobban rákezdek a borzolásra, hogy egészen úgy nézzen ki mint egy oroszlán.
- Jaj de cuki kis oroszlán lettél - simizem meg a buksiját, és puszit küldök, mintha egy pitiző kismacskával ülnék szemben. Azt ne is említsem, hogy Ivy milyen mókás arcokat tud vágni néha.
- Hogyne, meg twitter, meg myscpace, meg anyámtudja milyen retek oldalak vannak még, de ugyebár én mindenhol egy szupersztárként tündökölök - bólogatok, úgy hogy majd belehalnak az agysejtjeim a rázkódásba, miközben felnevetek Ivy mondatán.
- Valld be, hogy csak félsz, hogy beleszeretsz ezekbe a kockákba , meg ezeknek a tulajdonosába - vágok önelégült fejet, miközben visszahúzom az ingemet a hasamra, aztán hozzáteszem. - De nyugi, egyszer majd játszunk rajtuk egy barátságos sakkjátszmát - vigyorodok el, és a pocimat kezdem el simogatni a tenyeremmel, mintha legalábbis elfogyasztottam volna egy tál csirkét, és most egy falat kaja se férne belém többé. E mellé olyan vicsorgós száj párosul, hogyha még nem égettem ki a retináját, akkor 200 wattos vigyorom mindenképpen bepótolja ezt az elmaradást.
- Ivy - felvonom a szemöldökömet, meglepetten pislogok. - Na mesélj csak, mit tudsz amit én nem. Gondolom ez valami csajos dolog, biztos péntekenként összeülnek a sigmás csajok, és kibeszélitek a pasikat, meg hogy kinek ki jön be. Szóvaaaal, lökjed az információt, kiéleztem a füleimet - emelgetem a szemöldökömet, miközben odahajolok, hogy a fülembe súghassa azt.Ez kicsit olyan mint az oviban, de hát vannak dolgok amiket még a nők sem nőnek ki, nem?
- Igazából van igazság abban amit mondasz. De engem hagyjanak is békén, nem szükséges felnőniük. Itt vagy nekem te - mosolyodok el őszintén, és megszakítva a köztünk lévő pár centimétert, érte nyúlok, és jó erősen magamhoz ölelem. - Vigyázz, mert a végén szétroppantalak te nő - motyogom, és tényleg erősen kapaszkodok belé, de azért figyelek, hogy ki ne nyomjam belőle a szuszt. Aztán hamar rájövök, hogy nem vagyok már óvodás, hiába érzem magamat sokszor azon a szinten, és hiába tudom, hogy gyakran tényleg azon a szinten vagyok, úgyhogy elengedem a lányt, aztán ismét hátravetem magamat az ágyon, két tenyeremet lazán a tarkóm alá helyezve.
A keze puha, és kicsi, pont olyan mint amilyen a lányokhoz illik. Miközben beszél felemelem azt, és a két kezemben tartom, aztán játszadozok az ujjaival, meg dobálom egyik kezemből a másikba, mintha valami játékszer volna. Az irodalmi munkáinak említésére felkapom a fejemet, és reménykedően rápillantok.
- Miközben a filmet beindítod beleolvashatok egy-kettőbe? - kérdezem ragyogó arccal, miközben a kezem megáll, és nem babrál tovább az ujjaival, inkább könyörgően megszorítom azokat. - Mindig is érdekelt, hogy milyeneket írsz - teszem hozzá reménykedően.
Szabadjára engedem kezét, mikor felpattan a DVD lejátszóhoz, én pedig inkább a két sör után kezdek kutakodni, melyeket hoztam. Hamar meg is találom őket az ágy egyik lábánál, és odanyúlok mindkettőért, hogy felrakjam magam mellé az ágyra. Az egyiket kibontom, és jókorát kortyolok belőle, majd biccentek Ivy-nak. - Ó, ha nekem egy Scarlett-féle nőm lehetne. De tudod nála te sokkal jobb vagy, és te az enyém vagy pici lány - vigyorgok rá, aztán vállat vonok. - Én meg persze mérföldekkel megelőzöm azt a két kis puhapöcsöt - legyintek büszke fejjel, majd ismét kortyolok egyet az üveg sörből. Aztán felpattanok, és az ölembe rakom a rágcsát is, amit jóízűen elkezdek fogyasztani. - Nyugi asszony, hagyok neked is - vigyorgok, majd ráharapok az első szem popcornra.

Felnevetek újabb bolond megszólalására, és kinyújtom a karomat, miközben becsukom a szememet és összepréselem ajkaimat, mintha felkészülnék a fájdalomra.
- Na gyerünk oroszlán, harapj csak, élezd a fogaid - poénkodok, és az orra alá dugom a karomat, hogy harapjon csak ha szeretne.
Ivy valójában vicces és humoros. Bármennyire is próbál nem annak tűnni, sőt bármennyire is sikerül neki nem annak tűnni, valójában én tudom, hogy vicces. Ő az a lány, aki nem a világ legnagyobb poénjait mondja be, de ha elkezdesz vele hülyéskedni, akkor érteni fogja a poént, és tovább fűzi a hülyeséget. Mindig lecsapja a magas labdákat, ha arra van szükség. Nem is tudom miért hiszi azt, hogy annyira béna poénjai lennének, illetve azt sem értem, hogy mások miért nem veszik észre a benne lakozó Humor Heroldot. Mondjuk lehet, hogy különleges képesség kell hozzá, hogy felfedezzük ezt benne, vagy épp hogy kihozzuk belőle. Mindenesetre, nekem Ivy vicces, és mindenesetre én azok közé tartozom, aki sírásig tudja röhögni magát rajta, a hülyeségein, de még a komoly és elbaltázott dolgain is.
Ez most is beigazolódik. Mikor megemlíti az instagrammot, csak még inkább vihognom kell. Imádom az ironikus vicceket, és szeretek azzal viccelődni, hogy mennyire hidegen hagynak minket ezek a mai divatoldalak, ahová minden kretén korunkbeli, de még a fele ennyi idősek is kiposztolják a szarságaikat. "Mi jár a fejedben?" kérdi a facebook, és a sok gyökér villámsebesen mg is válaszolja, mintha annyira rohadtul érdekelne minket, hogy valaki beszólt nekik az utcán, vagy hogy éppen hol isszák magukat érszegre, és bújnak össze egy ismeretlen állattal, akire másnap már nem is emlékeznek. Ejj, a mai fiatalság, tiétek a jövő! Vicces lesz ha majd lemennek a boltba nagy korukban, és a Követők számával lehet fizetni, meg azzal hogy mennyi Like-ot kapott a profilképük. Az a baj, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, akkor az még nekem szar, mert én érzem, hogy az IQ-m fokozatosan csökken a velük lefolytatott beszélgetések során. Nekik meg már amúgy sincs hova csökkenni. Azzal a tudással amivel ők rendelkeznek már elmehetnek sültkrumplinak a McDonalds-ba. Karrier.
- Ó igen, én uralom a világot - ütögetem a mellkasomat, akárcsak valamiféle gorilla, és próbálok én is olyan komoly arccal nézni, mint ivy, de úgy tűnik ez neki valami speciális képessége, mert én nem csak hogy saját szánalmas próbálkozásomon elnevetem magamat, de azon is besírok, hogy ő milyen halálosan komolyan képes végigmondani ilyen képtelen dolgokat. Sosem voltam a menők menője, és valahogy egyébként nem is hiányzik. Persze mindig megvolt bennem a feltűnési viszketegség, de igazán sosem voltam a legmenőbb pasi a suliban. Mindig megvolt a magam baráti köre... És azt hiszem ez így egészséges.
- Nem véletlenül koronázatlan. Én nem csak sakk-mester vagyok, de még kockáim is vannak. Amikre tudom, hogy gerjedsz nem kell itt a mellébeszélés - vigyorgok, aztán megpöckölöm Ivy orrát.
Igazából valamilyen szinten nem tudom eldönteni, hogy Ivy komolyan beszél, vagy csak viccel. Persze azt sejtem, hogy nem szerveződött a hátam mögött egy rajongói fan-klubb - mondjuk azért el tudnám viselni -, és hogy annak nem ő a fő csapatkapitánya, de az elgondolkoztat, hogy vajon tényleg vannak-e olyan lányok, akik szívük szerint velem szűrnék össze a levet. Pont velem. Persze a gimiben is megtapasztaltam, hogy nem vagyok a legrondább, és a legirritálóbb kölyök a földkerekségen, de mindig volt nálam híresebb, viccesebb, népszerűbb, kedvesebb, helyesebb, izmosabb, aranyosabb, szexibb meg mindenebb pasi. Sosem voltam az az adonisz, aki bárkit meg tudott magának szerezni. És az a durva, hogy soha nem is akartam az lenni. Egyszer voltam talán szerelmes, de még abban sem vagyok biztos, mert túl sok minden folyt közben a háttérben, és túl sok minden fájt ahhoz, hogy felfedezzem benne azokat a dolgokat, amelyek kellemesek voltak. Persze azért nem volt rossz érzés, hogy egy lány csak és kizárólag velem szeretett volna lenni, és én szintúgy. Azóta ha volt három-négy barátnőm, akkor már sokat mondok, de ők sem voltak olyan igaziak. Mindig is az aranyosakat szerettem, és általában ezek az aranyosak szakítottak velem, mert rájöttek, hogy inkább a haverjuk vagyok, mint a pasijuk. Az a baj, hogy én inkább a hűséges kiskutya vagyok, mint a szőke herceg fehér lovon. Vagyis gondolom ez a probléma, de én sosem fogok hajat festeni, meg paripát venni, szóval gondolom akkor örökre egyedül maradok, vagy mi. Nem mintha különösebben izgatna, sosem voltam az a "keresem az igazit" típus. Mindig is az a "mi van, most akkor járnom kéne vele?" típus voltam... Már ha ilyen létezik. Bár az is lehet, hogy csak miattam létezik, és én vagyok az egyetlen aki ehhez így áll hozzá.
- Sosem cserélnélek le, valami buta fruskára - bizonygatom, miközben ölelem, aztán felhorkantok a gyúrós megjegyzésére.
Tényleg mindig is érdekeltek Ivy irományai. Meg persze nem csak az övéi. Hanem akkor már a további írós emberkék novellái, meg sztorijai, akik ide járnak az egyetemre. Bár igen, bevallom, Ivy-é azért jobban érdekel, hisz őt mégis csak ismerem, és szeretem, ilyen ember dolgairól pedig szívesebben tudunk, mint olyanokéról, akiket csak futólag ismerünk, és akiknek amúgy sem tudom megjegyezni a nevét.
- Ivy, baszki, ne is mondj ilyen baromságokat. Nem véletlenül szeretsz írni, és nem is véletlenül írsz. Ha nem tudnál, nem csinálnád. Én sem vagyok balett-táncosnő, mert nem tudok balettezni, meg nő sem vagyok. Te sem vagy sorozatgyilkos elvetemült aki az utcákat járja, mert nem tudsz ölni, meg ha tudsz is, nem akarsz. Ennyi. Ez ilyen egyszerű. A kiskacsa sem próbál meg ugatni, inkább hápog, mert ahhoz ért. Szóval egyet muszáj lesz megmutatnod, legalább akkor a film után, vagy megsértődök egy életre, és tudod milyen gyerekes vagyok - mosolygok gyerekesen, aztán kinyújtom a nyelvemet rá játékosan.
Felnevetek mikor Ivy mellém vetődik az ágyon, és gyorsan lefogom a tálakat, meg a söröket, nehogy valamelyiket sikeresen felborítsa. De ügyes lány ő, még nélkülem is megoldotta volna az érkezést.
- Elnézést hölgyem, igyekszem - motyogom vissza neki a képernyőt bámulva, és olyan hatalmas erővel elkezdek csámcsogni, hogy egy szavát nem értem Ruffalo-nak.

Elvigyorodok, és hagyom hogy Ivy lágyan beleharapjon a kezembe. Mikor megteszi felvinnyogok, mint akinek annyira nagyon fáj, aztán jajjogva visszahúzom a kezemet.
- Nem síroook - teszem hozzá színpadi alakításomhoz, majd elkezdem a szemeimet legyezni, mintha a könnyeimet próbálnám visszatartani. Nem mintha ez amúgy is lehetséges lenne, mert szemüveg van rajtam, de ez most édes mindegy.
- Hogy milyen volt? Őszintén? - ismét 200 wattos fogsort villantok neki, majd hosszan hümmögök és gondolkozom mire féloldalas mosoly költözik ajkaimra. - Elég szexi - kacsintok, és felhorkanok, miközben az apró harapásnyomot vizsgálgatom. Csak azért is szeretek ilyet játszani Ivy-val. Hiába nem volt köztünk soha semmi több barátságnál, és hiába tudom hogy ez igazából amolyan kimondatlan tabu téma nálunk... Nos nem is tudom, ő a legjobb barátom. Vagy barátnőm, vagy mifeném. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha egy olyan lány, aki iránt úgy tudok érezni mint Ivy iránt, és igen, vannak pillanataim amikor azon is eltűnődök, hogy vajon szerelmes vagyok-e belé. Néha Jen említi, néha Layton, néha mások, de nekem eleinte eszembe sem jutott ez az opció. Ezért is könyveltem el faszságnak a feltételezést, mert ha valakibe szerelmes vagy, azt mégis csak észreveszed, nem? Meg érzel is valamit iránta. Ivy-val viszont minden olyan hihetetlenül egyszerű, minden szava érthető, minden kívánsága elérhető, nem várja el hogy csillagokat hozzak le neki az égről, és nem kívánja, hogy vegyem feleségül. Hülyéskedésen kívül soha nem flörtölünk egymással, és nem teszünk félreérthető megjegyzéseket, amitől a másik a falra mászik. Mondom, hülyéskedésen kívül. Az Ivy és köztem lévő kötelék olyannyira egyszerű és könnyed, hogy a cipőkötést is bonyolultabbnak találom. És igen, képes vagyok bekötni a cipőmet. Azonban amennyire egyszerű, annyira lehetne bonyolult is. Lehetnénk zavarodottak, meg mit tudom én hogyan basszák el mások a legjobb barátságaikat... Lényeg, hogy Ivy-val mi sosem bonyolítottuk a dolgokat. Ivy-val mindketten olyan végtelenül egyszerűek voltunk, hogy eszünkbe sem jutott a bonyolítás. De azért hülyéskedésen belül mindig előjön a perverz énem, meg a fantáziálásom. Hiszen ő az én kis Ivy-m.
- Hogy miért pont az én kockáimra? - tettetett sértődöttség és meglepettség közti állapotban pislogok rá ezerrel. - Nos pont ez az - mutatok rá. - A kockákra alapból gerjedsz, pont ahogy értem is alapból odavagy. Most akkor tedd a kettőt össze, és jöhet az orgazmus asszony - rötyögök vigyorogva.
Persze az én színészi tehetségem messze lemarad a lányétól, de mindenesetre nem adom fel, és én is próbálok éppen olyan komolyan beszélni, mint ő. Na nem mintha ez összejönne. Én akkor is vigyorgok, vagy mosolygok a szám sarkában, ha nem színészetből, hanem halál komolyan beszélek. Szóval így meg aztán végképp nem megy, ez benne van a véremben vagy mi. Genetika... Igen, ezt szokták mondani a dagi emberek is.
- Bérgyilkos mi? - vigyorgok rá. - Ha olyan jó lennél, akkor még nekem sem mondanád el most, te hülye - kopogtatom meg a homlokát, mintha megérdeklődném, hogy van-e valaki odabent. - Bár, megértem, ha előlem nem tudsz eltitkolni semmit, mert annyira imádsz - vicsorítok, és mint egy kisfiú hozzábújok, az arcomat a nyakába temetve. - Tényleg szeretném - bizonygatom, miközben hátrébb húzódok, hogy láthassa őszinte arckifejezésemet. - Mi a téma? Hátha tudok segíteni - kérdem és szelíden rámosolygok.
A film elkezdődik, ahogy Ivy is megérkezik mellém az ágyra, és valahogy úgy érzem, hogy mi ketten képtelenek leszünk végignézni együtt egy filmet. Vagy ha végig is nézzük, körülbelül öt mondatot fogunk érteni belőle. Ő ötöt, meg én másik ötöt. Végül is az úgy csapatmunkával már tíz.
Felnevetek Ivy reakciójától, aztán egyszer csak érzékelem, hogy már a levegőt fogom ott, ahol addig egy tál popcornt szorongattam.
- Hé! Ez nem ér, az közös! - háborodok fel, de közben mosoly csücsül a számon. Hogy is ne mosolyoghatnék Ivy mellett. Fogom magam, lerakom a földre a sört, mert azt nem szabad hogy elpazaroljuk, és könnyen kiborulhat, aztán összedörzsölöm a tenyeremet. - Tudod ma belle, szerelemben és háborúban mindent lehet - kacsintok, és amíg eltűnődik ezen a mondaton, máris lendülök, hogy átnyúljak rajta a popcornért. Végül is sikeresen lefogom a nőt, két csuklójára csavarodnak ujjaim, és úgy fogom az ágyhoz, hogy kiszolgáltatottan feküdjön előttem. Kaján vigyor fut át a képemen, és a pillanat egész idilli lehetne, meg cuki, meg talán valami perverz emberke még romantikusnak is betudhatná, de nem sokáig szemezek az alattam fekvő lánnyal, mert meghallom Scarlett Johansson hangját, és gyorsan a tévére szegeződik a pillantásom.
- Na most csöndet asszony - motyogom vigyorogva, és az egyik csuklóját elengedve a kiborult popkornos tál után nyúlok, hogy egy adag kukoricát nyomjak a lány szájába. Mindeközben megcsodálhatom Scarlett formás kis popsiját is.

Na persze, nem elég egyszer mondani, Ivy lánykának rossz a hallása. Belemegyek a játékba, legyen ha ő akarja, de ő fogja a rövidebbet húzni. A magasba szökik a szemöldököm, és ártatlan mosollyal hajolok a füléhez, hogy jobban hallja szavaimat. Vagyis azt az egyetlen szót.
- Szexiiii - nyújtom is el hosszan, hogy biztosan felfogja mit mondok, na nem mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy amúgy is pontosan tudja. Aztán mikor kellően idegesítően hosszúra hagytam már a szó végét, nyelvem hegyével megérintem Ivy fülcimpáját, majd felnevetek miközben nyelvem visszakerül a számba. - Hehe - rötyögök, aztán visszadőlök a hátamra, mint aki jól végezte dolgát.
Úgy döntök magamban, hogy egyszer forgatni fogok egy filmet Ivy-val. Az elmúlt hónapokban nem munkálkodtam semmilyen forgatókönyvön, vagy storyboard-on. Néha-néha magamhoz vettem a 60D-met, és végigjártam vele a folyosót, ismerős és ismeretlen arcokat felvéve. Mármint szó szerint arcokat. Mindenkinek a pofájába toltam a kamerát, mondjuk volt hogy megoldottam annyival, hogy zoom-objektívet használtam, és akkor messziről is könnyen ráközelíthettem az arcokra. De ha meguntam, hogy mindenki belesétált a képbe, akkor tényleg feldugtam az orrukba is az objektív végét. Szóval tök jó, most van pár megvágatlan nyersanyagom az iskola néhány száz arcáról a gépemen, és hogy mi a francomat akarok vele kezdeni, azt nem tudom. De azért jó volt kamerával a kezemben járkálni, olyan rég csináltam kisfilmet. Az utolsó amit készítettem az Alyssa Grey főszereplésével készült, és máig is imádom visszanézni, ahogy az összes munkámat. Nem azért, mert annyira hihetetlenül letaglózóan zseniálisak lennének - bár be kell vallani kurvára azok -, de jó érzéssel tölt el, ha egy kész munkámat megnézhetem, esetleg észreveszem benne a hibáimat, vagy örömmel nyugtázom, hogy tökéletes lett. Sosem voltam az az ember, aki annyira kergetné az álmait. Már csak azért sem, mert sosem voltak álmaim, amiket kergethettem volna. Ha voltak is, hagytam őket elszállni. Kiskoromban űrhajós szerettem volna lenni, később autóversenyző, aztán meg búvár. De mindegyiket csak úgy mondtam, mert mindenki más is ilyesmiket mondott. Tényleg az szerettem volna lenni valamilyen szinten, de sosem volt olyasvalami, amit meg is akartam volna valósítani. Ez tudom, hogy rossz tulajdonságom. De nem zavar különösebben. Van egy-két álmom, ami nem is álomnak nevezhető, hanem munkának, és ezek mind olyanok, melyeket megvalósítok. Ilyenek a filmjeim. Apró álmok, mindegyik megvalósítható volt, és egyikért sem kellett annyit szenvednem. Nyugodtan, békében, kedvem szerint dolgoztam rajtuk, úgy, ahogy nekem tetszett. Nekem valójában ez az egyetlen nagy álmom. Hogy legyen sok kicsi, és azokban örömet leljek. Jó... ez most gecinyálasan hangzott, de nem mindegy, úgysem hallja senki amit gondolok.
- Akkor... Akkor igazából köztünk semmi nincsen? - vágok meglepett fejet. A szívemhez kapok, és jó erősen megmarkolom az ingemet felette. - Tudod... Most összetörted a szívemet Ivy Thornton... - kezdek bele a színészkedésbe, de valami megragadja a figyelmemet. - Thornton... - ismétlem meg a vezetéknevét, és a szemeim összeszűkülnek. - Thor-nton... Thor... b@zdmeg Ivy, te csalod Thort Hulkkal - mutatok rá vádlóan, aztán megcsóválom a fejemet. - Miattad fog szétesni a Bosszúállók csapata te nő - szipogok szomorkásan, majd elmorzsolva egy képzeletbeli könnycseppet rápillantok. - És még az én szívemet is összetöröd. Minden szuperhőssel ezt teszed, igaz?! - fogom a szívemet, mint akinek nagyon fáj odabent, és valójában tényleg fáj odabent, csak kicsivel lejjebb, valahol a rekeszizmom környékén, a kockáimnál, amelyekre Ivy annyira nagyon gerjed. A nevetést viszont magamban tartom, most már csak azért is, akkor is ha felgyülemlik odabent aztán majd egyszerre törik ki, és fakaszt sírásra. Mindig ez van ha Ivy-val összekerülünk. A vége sírás, vergődés, és belehalás a nevetésbe. Ezért szeretem annyira, és ezért nem fogom soha odaadni senkinek. Próbálják meg elvenni, és eltöröm a kezeiket.
- Én is imádlak Ivy lány - nyomok egy puszit az arcára, miközben azon nevetgélek, amit imádási vallomása előtt mondott.
Nem is értem Ivy-t. Hogy utálhatja az irományait, hogyha annyira szeret írni? Vagy ha nem szeret annyira írni, akkor miért ír mégis? Komolyabb dologra terelődik a téma, de nem bánom, ha komolynak kell lennem ahhoz, hogy Ivy-nak legyen legalább annyi önbizalma, mint egy meztelencsigának. Egy döglött példánynak. Aztán amikor kimondja, hogy mi is a téma, megértem mi a probléma. Ivy-val nem szoktunk sokat beszélgetni az ilyen dolgokról. Persze ha van barátnőm, akkor mesélek neki, meg bemutatom őt, igyekszem megoldani, hogy jóban legyenek és sok helyre menjünk együtt, de már vagy fél éve nincs is kiről mesélnem. Ő pedig nem mesél nekem, mert nincs miről. És még ha soha nem is mondaná ki, tudom hogy mennyire utálja ez.t Nem mintha annyira pöcsre vágyna, vagy hasonlók, Ivy nem olyan lány. Egyszerűen csak olyan lány, aki igényli a szeretetet, de soha nem fogja ezt kimondani. Pedig tudom, nagyon is jól tudom. De mit tehetnék, nem fogok neki keríteni barátot, mert ha megtenném, akkor utána szét is verhetném annak a gyereknek a pofáját. Túl jól ismerem a pasikat, lévén hogy én is az vagyok, és tudom, hogy Ivy sokkal jobbat érdemel mindegyikünknél.
- Majd én segítek neked! - döntöm el végül. Nem vágok hülye fejet, mint általában, tök komolyan gondolom. - Ha akarod akkor... - kezdek bele, aztán elharapom a mondatot, és lesütöm a szememet. - Hát nem tudom, ha akarod, akkor... Elmondom milyen, vagy... Vagy nemt'om - vonok vállat, és újra felpillantok rá. - Bármiben kell segítség, csak szólj. De mindenképpen mosolyogj - mondom neki határozottan, mintha valami parancsot adnék ki, és a két kezemmel az arcáért nyúlok, hogy felgörbítsem ajkai két sarkát. Tényleg azt akarom, hogy segíthessek neki. Nem akarom, hogy szomorú legyen az én Ivy-m.
A hangulat hamar visszatér az eredeti formájába.
Scarlett egy jó nő, de tényleg, úgy igazán, gondolom miközben a képernyőre tapadnak szemeim. Éppen csilingelő hangját hallgatom, amikor valami teljesen más csapja meg a fülemet. Ez a valaki pedig Ivy.
- Ne-n-ne-ne-nene-ne-ne-neeee - dadogom, hadarom, és ismételgetem egy és ugyanazt a szót, miközben próbálom nem levenni a szememet a képernyőről, de úgy tűnik ezt most füstbe ment terv marad csupán, mert kénytelen vagyok elszakadni Scarlettől, és az alattam fekvő Ivy-ra pislogni. - Ez nem ér, én nem 1D-vel irtottam az agysejtjeidet, hanem csak hangosan rágtam a popkornt - ellenkezek, és befogom mindkét fülemet, szabadjára engedve Ivy kezeit. - Ivy, ha tovább énekelsz más módszerekhez fogok folyamodni, hogy elhallgattassalak - fenyegetem meg kisfiús vigyorral az arcomon.

Mindig is imádtam a szóvicceket. Ennél már csak a neves vicceket jobban, főleg ha én magam találom ki őket. Nem vagyok valami baráti viszonyban a nevekkel, mert akarva akaratlanul is kicsusszannak az emlékezetemből, és nem tudom megjegyezni az emberek nevét. Ez valami rossz szokásom, vagy valami betegségem, vagy szellemileg visszamaradottságom, vagy fingom nincs micsodám, de mindenesetre egy zavaró tényező, ami eléggé megnehezíti az ismerkedést. Már csak azért is, mert ahhoz hogy megismerj valakit, meg kell tudnod a nevét. Nos igen, valakitől gáz ötször megkérdezni a nevét két órán belül... Igazából már az is gáz, ha elsőre képtelen vagy megjegyezni, de ha negyedszerre is kiszökik az elmédből, akkor a személy kezdheti azt hinni, hogy nem érdekel téged, vagy hogy csak udvariasságból próbál veled kommunikálni. Ami egyébként nálam nem igaz. Ha valakitől negyedszerre is megkérdezem, hogy hogy is hívják, az nem azt jelenti, hogy annyira magasról fosok rá, hogy képtelen vagyok megjegyezni a nevét - sőt, meg sem erőltetem magam nagyon, hogy megtegyem - hanem inkább azt jelenti, hogy megakarom jegyezni a nevét, és érdeklődök iránta. Ez megint olyan Caden-ös dolog, amit nem értenek, akik nem ismernek. Visszatérve Ivy nevéhez, könnyeimet törölgetve kapálózok és fulladozok a nevetésben, mint valami retardált fóka aki félrenyelt egy halat. A különbség csupán annyi, hogy nekem nincsen uszonyom... A fókának van uszonya? Most nem jut eszembe hirtelen, hogy hogy néz ki egy fóka. Basszus.
Megállás nélkül nevetek, nem tudom visszavenni azt a komoly arckifejezést, melyet kitörésem előtt öltöttem. Most hogy megindult a röhögőgörcs egyenes az út előre a fulladás irányába. Ivy-val ezért tökéletes a barátságunk. Mert ha külön-külön vagyunk akkor is kurva jó arcok vagyunk, de együtt meg aztán világváltó képességgel rendelkezünk. Ez teszi a köztünk lévő barátságot a világ legjobbjává.
- Mosd csak nyugodtan. Neked annyi jár amennyit csak akarsz - kacsintok egyet vigyorogva, majd mutatóujjammal megvakarom a fejem búbját, mintha nagyon elgondolkoznék valamin... Vagy mintha tetves lennék, de igazából sokkal inkább az első opció látszatát próbálom kelteni. - Bár ki tudja, lehet bevezetem a cserekereskedelmet... Egy üveg sörért kapsz mondjuk öt vagy tíz puszit. Kezdjünk tízről, aztán majd emelkedik az ár - magyarázom miután ismét kapok levegőt a belőlem kitörő röhögőgörcs elmúltával, és büszkén kihúzom magamat, mintha tényleg annyira sokat érnék.
Aztán kényesebb témára terelődik a szó. Szerelem... Nem is tudom, én mindig analfabéta voltam hozzá. Mármint barátnőm volt, meg persze, értem én, hogy milyen amikor valakit szeretsz, de... Én sosem éreztem semmi különöset egy lány iránt sem. Talán Hana iránt, de valamiért abban is kételkedem. Talán őt is csak azért érzem másnak, mert ő volt az elsők között is az első. Egyébként meg... Mindig is hülye voltam az egészhez. Az, hogy volt barátnőm nem jelenti azt, hogy tudnék bármit is az egészről. Persze estem már bele lányba, persze tetszett már valaki, és persze kezdeményeztem már én, mégis csak férfi vagyok, nem ülhetek folyton a sarokban, várva a szőke tündérkirálylányra fehér vízilovon. Viszont hiába volt már pár barátnőm, mégsem tudom milyen is lehet ez az "örökkön-örökké, házasodjunk össze és tenyésszünk ivadékokat"-szerelem. Én is mindig komolyan gondolom, ha valakivel összejövök, mert nem vagyok olyasvalaki, aki használ egy lányt, aztán eldob, csak valahogy nálam a komolyan gondolás megáll azon a szinten, hogy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, és ennyi. Sosem tudnám elképzelni, hogy én megkérem egy lány kezét, arról ne is beszéljünk hogy gyerekek... Mondjuk gondolom egy pasi sem álmodozik ilyenekről, de én... Nem is tudom valahogy viszolygok az egésztől. Lehet ezért fulladt minden kapcsolatom a barátnőimben kialakuló megalomániába, hogy csak azért is velük foglalkozzak, és adjak fel értük mindent, vagy a folytonos féltékenységi viszketegségbe. Mert ugyebár ha a pasi nem akar a nap 24 órájában melletted szobrozni, akkor az mindjárt azt jelenti, hogy nem szeret vagy megcsal, esetleg egyszerre mindkettő.
- Bármikor ráérek Ivy lány - mosolyodok el öröme látványától, meg a kapott puszitól, aztán vállat vonok. - Mondjuk tényleg nem vagyok az a Rómeó, szóval sokkal én sem tudok szolgálni - grimaszolok, és elgondolkozok rajta, hogy bánom-e én ezt. Laytonnal baromi sokszor rötyögünk azon a szobánkban esténként, mikor mondjuk sörözős, cigizős estét tartunk pepperónis pizzával, hogy a lányok azért érdeklődnek sokszor csak irántunk, mert nincs senkink. És igazából barátnő nélkül kevésbé vagyunk megkötve. Nem mintha meg akarnánk fektetni mindent ami él és mozog, vagy ilyenek, de... A szabadság érzete akkor is fontos. Hiába csinálnám ugyanazt egy börtöncellán kívül, mint egy börtöncellán belül, kívül mégiscsak tágasabb nem?
Ha van amit jobban utálok az 1D kornyikától, akkor az minden bizonnyal Justin Bieber. Szerintem ez a pasiknál valami berögzült utálat, képtelen vagyok kibírni a nyáladzásukat. Mindig azt mondják, hogy csak a féltékenység beszél belőlünk - ami részben igaz, mert én is elviselném a fél világ rajongását ezer örömmel -, pedig valójában csak gáznak tartjuk a zenét. Nem kell nekünk nyáltenger tinglitangli, csak megpuhítaná a kőkemény szívünket, és érzékeny picsogósokká válnánk. A lányok csak hallgassák egész nyugodtan, mert amúgy semmi bajom az egésszel, de én akkor is elmebajt kapok ezektől a földönkívüli pattogó nyálképektől. Brr.
- Ájvíííí - nyújtom el a neve végét jó hosszan, miközben ő alattam énekelget teli torokból. Ivy-nak nincs rossz hangja egyébként... De most nem éppen a szépségre, hanem az idegesítésemre törekszik, ami neki mindig sikerül, mert pontosan tudja, hogy mik hatnak rám rosszul. - Jól van, én figyelmeztettelek - próbálom valamivel túlkiabálni az üvöltözését, aztán elvigyorodok. - Én megmondtam, hogy ha nem maradsz csöndbe más módszert alkalmazok. Hogy hallgattass el egy nőt... - erőltetek magamra komoly arckifejezést, csak hogy ne legyen akkora terebélyes vigyor a pofámon, majd az alattam továbbra is kiáltozó lánykára nézek.
Miközben elkezdek lehajolni hozzá, és már félúton tartok, addig komolyan mondom, hogy átfut az agyamon, hogy megcsókolom. Csak poénból persze, hisz barátok vagyunk. De aztán eszembe jut az a sok letisztázatlan dolog, a sok kényes téma a barátságunkban, és hogy nem lehetek olyan hülye, hogy elrontsam ezt. Ivy a legjobb barátom. Ha valaha is bármi történne közöttünk, akkor az megváltoztatna mindent. Ivy és én... Mi ketten így vagyunk Ivy és Caden. Persze, ha valaha mégis lenne köztünk valami, akkor is mi maradnánk, de nem ugyanúgy. Valami más lenne. Az egész más lenne. Én pedig gyűlölöm a változást. Ivy és köztem olyan tökéletes barátság alakult ki, hogyha a határt túllépném, akkor azzal az egészet kidobnám a szemétbe. Emellett az is eszembe jut, hogy mi nem csak Ivy és Caden vagyunk, akik mindig félreérthető módon szívatják egymást, hanem része vagyunk egy négyes csapatnak. Layton, Jen, Ivy, és én. Egy románc olyan könnyen szétzúzná az egészet... Vagy két románc is akár, bár nem tudom, hogy Layton és Jen egyébként pontosan milyenek is egymás számára. Mindenesetre Ivy a legjobb barátom. És Ivy-nak mindig a legjobb barátomnak kell maradnia. Mindig az enyémnek kell lennie. Ez borzasztó önző felfogás, de nem akarom, hogy bárki másé legyen. ugyanakkor tudom, hogyha egyszer mégis összejönne köztünk valami... Akkor az olyan más lenne. Mármint ő meg én... Sokak szerint összeillünk, és ezzel nem is lenne probléma. De tudom, hogy hiányozna a mostani állapotunk. Ivy és én is olyan remekül érezzük magunkat jelenleg. Neki biztos lesz barátja - akiből kiverem a szart is -, nekem pedig lesz még barátnőm. És ez így van jól, ennek így kell lennie. Szóval úgy istenigazából ezt most csak azért magyaráztam el, hogy tudjam: Ez az ok, amiért nem csókkal hallgattatom el az alattam kornyikáló nőstényoroszlánt.
Persze ettől még a kísérlet folytatódik, egyik kezemmel Ivy arcához nyúlok, miközben addig-addig közeledik az arcom az övéhez, amíg végül már képtelen vagyok közelebb férkőzni hozzá. Még sosem láttam ilyen közelről a szemeit, és sosem éreztem a számon és az arcomon a leheletét. Mert nem is tudom, még sosem voltunk a csók közelében sem, ami azt illeti.
- Gondoltam, hogy erre majd elhallgat a kisasszony - húzom vigyorra a számat, ami körülbelül egy centiméterre lehet az övétől. Aztán egy pár másodperc után úgy döntök nem kísérletezek ezzel inkább tovább. Elhúzódok tőle, és felsóhajtok. - Ivy, asszony, most nézd meg mi történt - mutatok a tv-képernyőre... Scarlett Johansson éppen kifele sétál a képből. Gyászolva pillantok utána.

Ismét gyerekes nevetgélésbe kezdek. Alapvetően nem lenne semmi gyerekes benne, ha nem rötyögnék, pattognék, rázogatnám a fejemet balra-jobbra, meg hasonlók, miközben nevetek. De nekem még a nevetésem is körülbelül olyan mint valami háromévesnek. Mondjuk legalább őszinte... Na nem mintha a pici Ivy mellett tudnék hamisan nevetgélni.
- Kineveznek a fanklubbom élére... - mutatok rá, majd mintha meglepődnék elgondolkozok. - Vajon feljebb tudnak helyezni az amúgy is legmagasabb rangnál? Ez elég paradoxonnak tűnik, nem? - vakargatom meg mutatóujjammal a fejem búbját, miközben azon gondolkozom, hogy feljebb lehet-e valaki emelni az amúgy is legmagasabb helyről. Mármint ha lehetséges feljebb emelni, akkor az azt jelenti, hogy nem az volt a legmagasabb. Ha viszont feljebb emeljük, és utána már nem lehet, akkor hova emelnék? Vagy... Mi vaaaan...? Szilvapálinka. Na igen, az azért lehetne.
Magasba lendülnek kezeim, és megadóan felsóhajtok.
- Na jól van, nem szegülhetek szembe az én khaleesi-m akaratával - hajolok meg előtte, a hangom olyan, akár Ser Lighton Caden Stowe-nak lenne, a Stowe házból, ki első e néven, a hollis-iak, a palm bay-iak, és az Alphák királyának, a Birodalom Védelmezőjének. Bár még csak az első részét olvastam a remekműnek, tudom, hogy Ivy is szereti a Trónok harcát. Mondjuk azt ki nem szereti, ugyebár. - Reklámozd csak a Stowe céget, úgyis szükségünk van támogatókra Lay-el - vigyorgok, aztán újabb gondolatok rohamoznak meg. - Minden egyes évvel közelebb kerülünk a nagybetűs élethez - döbbenek rá ismét, és olyan sóhaj szakad fel a tüdőmből, mintha ezer éve bezárták volna oda az oxigént. - Sokat gondolkoztam már rajta, hogy mi lesz utána. Mármint mi lesz ezután? Úgy értem ezután - kérdezem komolyabbra véve a hangnemet, és körbemutatok. Látszólag csak egy szobában ülünk, egymás mellett, élvezve egy csütörtök esténket, ami valószínűleg magányosan telne egymás nélkül mindkettőnk számára. De valójában része vagyunk valaminek, valami olyasminek, ami pillanatok alatt kifut majd a lábunk alól, miközben mi egyre inkább belebonyolodunk majd a felnőttek életébe. Nem akarok felnőni. Sosem akartam, és most sem akarok. Valahol a lelkem mélyén, Laytonnal az oldalamon, már rég felnőttem. Nálunk sosem lesz meg az az igazi "kirepülés a fészekből" érzés, hisz nincsen fészkünk. Olyanok vagyunk mint a kakukkmadár fiókái, akiket becsempésztek egy másik madár fészkébe, és sorsunkra hagytak. Ami azt illeti... Mi magunk vagyunk a kakukk madár kicsinyei. Vagy legalábbis én így érzem. De ennek ellenére mégis olyan érzés, mintha gyerekek maradtunk volna. Mit ér a gyerek szülő nélkül... Mintha nem is lenne igazi kisgyerek. De mindez már nem számít, mert felnőttünk. Apa pedig az apánk. Anyáról nem nyilatkozom, mert nem akarok olyasvalaki lenni akinek jogosan kurváznák le az anyját. De apa az apánk. Sosem szerettem, sőt, mindig is annyira rühelltem, és üvöltve püföltem volna, mint anyát. Egyikük sem érdemelne szép bánásmódot. De sokkal inkább érzem közelebb magamhoz, mint anyát. Anyáról akkor hallottunk utoljára, amikor hétéves korunkban lelépett tovább tágítani magát odalent. Igazából egyáltalán nem is akarok hallani felőle. Eleinte sírtunk, hiányzott, és ha most jobban belegondolok, semmi hiányolni való nem volt benne. Apa egyetlen hibája az volt, hogy rosszul csinálta a dolgokat... Vagyis hát inkább anyát csinálta túl jól, amiből két ivadéka is született. Ő nem akart minket, és ezt azonnal anyánk tudtára is adta. Semmi becsülendő nincs abban az emberben. Vagy legalábbis nem volna, ha azóta nem küldene minden hónapban pénzt Laytonnak és nekem is. Bőségesen mennyiségben. Apa kétségkívül kurvagazdag, és körülbelül ennyi információm van róla, de ez éppen elég ahhoz, hogy ne akarjam a halálba küldeni. Félreértés ne essék, nem azért nem akarom, mert kell a pénz, bár kell a pénz. Azért nem, mert legalább annyi van benne, hogy amíg el nem tudjuk magunkat rendesen tartani Lay-el, addig küldi a pénzét, mintha gyerektartással tartozna nekünk. És apánál bőkezűbb adakozónk nemigen van. Ha Lay és én kijártuk az egyetemet, apa végleg eltűnik majd ismerőseink sorából. Többé nem küld majd pénzt, többé nem lesz tudomásunk a létezéséről. Ha meghal, nem fogjuk tudni. Félek tőle, hogy tényleg eljön a pillanat, amikor ez az egyetlen egy vékony szál is elszakad, ami még apához köt minket. Sosem szerettem... Csak kevésbé utáltam. De ez a leheletnyi kis ragaszkodásom akkor is ott van. Ő az apám, és bármennyire is utálni akarom, bármennyire is megvetem, félek, hogy elenged minket, és többé nem törődik majd velünk. Amikor elmúltam hét éves, és apa intézte el nekünk, hogy az internátusba kerültünk... Nos, mikor erre rájöttem, volt bennem egy icipici remény. Mintha egy gyertyaláng lenne a végtelen sötétben. Azt gondoltam, ha apa gondoskodott arról, hogy az internátusba kerüljünk, ha gondoskodott évekig arról, hogy legyen pénzünk, akkor talán igazából nem is vagyunk púpok a hátán. Azon gondolkoztam, hogy apát talán nem látjuk, de ő lát minket. Angyalnak képzeltem őt, egy őrangyalnak, aki védelmez minket, és sosem mutatja meg az arcát. Azt képzeltem, hogy valójában csak azért nem lehet mellettünk, mert nincs ideje, és azt képzeltem hogy igazából nagyon szeretne velünk lenni. Néha körbenéztem, és azon tűnődtem, hogy talán a gardróbból figyel engem. Amikor ötös dolgozatot kaptam körbenéztem, hátha figyel valamelyik ablakból. De ahogy teltek múltak az évek, egyre kevésbé hittem ebben. Rá kellett döbbennem, be kellett vallanom, hogy apa végleg eltűnik majd előlünk, amint kijárjuk az egyetemet. Örökké, végérvényesen, nyom nélkül törlődik az életünkből, akárcsak anya. És bármennyire is utálom, még ha kevésbé is mint anyát, bármennyire is rühellem... A tudat, hogy elszakad majd tőlünk, és többé nem lesz őrangyalunk az ember aki leszar minket... Az érzéseim miatt ilyenkor kisfiúnak érzem magamat, mert pont mint hétévesen, a mellkasomnál most is szörnyen fáj. Hasogat.
De csak megrázom a fejemet, enyhén, hogy nehogy könnyek szökjenek a szemembe. A szemem szúr, érzem, hogy a pánikroham kerülget, de Ivy-ra pillantok, és eszembe jut, hogy most vele kell foglalkoznom, nem pedig azzal, hogy mi lesz később. Hogy mi lesz ha egyedül maradok majd. Gondterhelt arckifejezésemet gyorsan eltüntetem egy gyermekded mosollyal.
Ivy az én Ivy-m. És erre minden alkalommal emlékeztetnem kell magamat. Igazából mindig csak egy okot mondok, hogy miért lehetetlen, hogy Ivy és én valaha is... Szóval mindig egy okot hozok fel, pedig valójában számos okom van rá. Az egyik, amelyet mindig mondogatok, hogy Ivy és én nem veszíthetjük el a barátságunkat. Ivy a legjobb barátom, és minduntalan emlékeztetnem kell erre magamat. Túlzottan, túlzottan szeretem őt ahhoz, hogy eldobjam a köztünk lévő barátságot a szerelemért. Ez egy eléggé fő ok indokaim repertoárjában. Talán a legfőbb. Nem tudom, hogy milyen lenne, ha Ivy és én nem csak barátok lennénk. Talán jó lenne, talán nem. De egy biztos: nem lenne ugyanolyan. És ez hiányozna. Gyűlölöm a változást, épp annyira mint a lábszagú sajtospizzát - nem is érzed a finom négy sajt ízét, csak a bűzt - és talán Ivy és én továbbra is olyan barmok lennénk egymás mellett, mint most, de mindenesetre képtelen vagyok elképzelni, hogy milyen lenne, ha összekulcsolt kezekkel járnánk, egymást csókolgatnánk, és ráadásul még romantikus pillanataink is lennének. Ivy, én, és a romantika. Ha ez a három egyszer összekerül, akkor lesújt a Földre a világvége, és a bolygó magja felrobban alattunk. De vannak még okok, indokok, ürügyek, hívja mindenki őket úgy, ahogy csak akarja. Ezek közül a második legfontosabb, amit egyébként sosem mondnanék ki, az az, hogy félek tőle. Nem csak Ivy-tól félek, és nem csak az Ivy-val való kapcsolatomtól, inkább attól, hogy mi lenne a vége. Ismerem magamat. Pontosan tudom, hogy hiába tudok bánni egy nővel, a kapcsolataim mind véget érnek maximum három vagy négy hónap után. Azért, mert nem vagyok párkapcsolatba való. Ennek szintén több oka van: egy, hidegen hagy a dolog, és mind a médiát, a barátaimat, de még a cigizést és a bulizást is előrébb helyezem a nyalifalinál, így soha nincs értelmes párkapcsolatba illő pillanat az életemben, akkor sem, ha van valakim. Kettő, fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy az asszonyka ne gondolja, hogy megcsalom, más nőkkel flörtölgetek, vagy bármi. én szociális típus vagyok, és vannak lány barátaim, és mint már említettem a barátság fontosabb szóval... Ja, sikerül mindig kihoznom a féltékeny hárpiát a nőmből, ami megint nem pozitívum, pedig valójában tényleg semmi rosszat nem takarnak cselekedeteim. Három, szar a memóriám, és minden időpont kiszalad a fejemből, szülinap, hónapforduló, évforduló - már ha addig kibírják mellettem - és névnap is. Egyetlen szülinapot vagyok képes megjegyezni, és az is Layton-é... na és vajon miért épp az övét??? Négy, akaratlanul is túl őszinte vagyok, nem tudok nyáladzani, és képes vagyok cuki dolgokat mondani, mert alapjáraton udvarias és cuki vagyok, de... Fingom nincs, ezek a nők mindig mindenre berágnak! És akkor itt jön a képbe Ivy. Megesküdtem, hogy ha bárki bántja ezt a csodalányt, akkor kitépem az artériáját, és tudom, hogy Layton segít benne. De ha egész véletlenül én bántom Ivy-t, akkor vajon Layton elég lesz ahhoz, hogy kitépje az artériámat? Ez egy igen nagy probléma. Röviden: Ivy a lány, akit meg akarok védeni minden rossztól. És én is egy vagyok azok közül, akiktől meg kell védenem...
Bazdmeg, ez eléggé Edward Kulás, de mindegy. A lényeg, hogy pontosan tudom, hogy Ivy-nak fos lenne velem. Pont. Ponty. Keszeg... Némó.
- Brühühühüüü, ez olyan csúnya volt tőled Caden - vinnyogok magas hangon, mintha legalábbis lány lennék, és a szemem alatt dörzsölgetem a kezemmel, mintha folynának a könnyeim. Aztán elvigyorodok. - Itt nincsenek szabályok, és én amúgy is piszkosan játszok - nyújtom ki a nyelvemet, és gonoszul felnevetek.
Ivy kérdésére felhorkanok.
- Ezt még visszakapod asszony. Egy harcot talán megnyertél, de a háborúban elvérzel - böködöm meg a sörösüvegem szájával, mintha valami karddal szurkálnám a karját, aztán nagyot kortyolok, és jót sóhajtok, mikor a hideg keserű folyadék lefolyik a torkomon. - Stark... - vakarom meg a kobakomat. - Te hallod bazdmeg már nem tudlak követni. Egyszer Thor vagy, aztán Hulk mániás, aztán most meg jössz itt a Starkokkal Deresből. "Közeleg a tél" - ütögetem meg mellkasomat, majd felpattanok az ágyról, és beállok a tévéképernyő elé. Felé tartom a tenyeremet, és elmosolyodok. Majd egyszer csak dalra fakadok.
- Minket vár a viláááááág, bársony egeken riiiingat, téged hívlak, te szép hercegnő, halld a szív szaváááááát - fogom meg a kezét, és felhúzom az ágyról, hogy jól megpörgessem, és rendkívüli éneki tehetségemet fitogtatva botladozzak a táncparketten, valami bécsi és angol keringőt keverve, mert csak homályosan emlékszem a szalagavatómra.

A csúcson kell kezdeni. Ivy néha olyan, mintha a tanítványom lenne. Persze nem olyan értelemben, mintha egy óvodás lenne, akit minden komoly dologba bele kell szoktatnom. Inkább mintha megtanítanám, hogyan engedje szabadjára a gyerekességét. Néhány aranyköpést elcsen tőlem, és én mindig annyira, de annyira örülök, mikor visszahallom, hogy valamelyik tanácsom szerint cselekedett, és sikerrel járt az éppen aktuális ügyben. Ez visszafelé is igaz. Én is mindig tőle kérek tanácsokat, és neki öntöm ki a lelkemet, mert tudom, hogy ő majd pohárba tölti, és nem engedi le a lefolyóba. Ivy kezében biztonságban érzem a titkaimat. Biztonságban érzem magamat. Ivy az én kishercegnőm, és én vagyok a sárkánya, aki egy várban őrzi. Csak annak fogom odaadni, aki megküzd velem, és győzedelmeskedik felettem.
- Ó, én sokkal jobb vagyok nálad Jalan atthirar anni - ejtem ki a dothraki szavakat a számon, majd huncut féloldalas mosoly fut át az arcomon. - Sárkányok nélkül is mindig megpirítalak - pislogok rá ugyanolyan komisz arcot vágva, mintha ötéves volnék, és éppen rossz fát tettem volna a tűzre. A kezemmel gyengéden az arcához nyúlok, és végigsimítok a puha arcbőrön. - Kíváncsi vagyok, legközelebb mikor pirulsz el - nyújtom ki a nyelvemet, és várom, hogy megint pirossá változzon, mintha vörös rózsák nyílnának az arcán, majd gonoszul felvihogok, és hátravetem magamat az ágyon, mint aki most nyert meg egy csatát. Mondjuk Ivy ellen mindig megnyerem a csatákat. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy ő meg épp az ellenkezőjéről van halálosan meggyőződve. De ez már csak így járja nálunk. Csak mert  ő sem veszíthet ellenem, és én sem ellene, ez mindkettőnk szabálykönyvébe hatalmas gyöngy betűkkel van belevésve. Komolyan mondom, ha egyszer nem szívatnánk egymást, hanem egyesítenénk az erőnket, akkor az emberek istenként tisztelnének bennünket, és fejet hajtanának a lábaink előtt. Nem mintha erre vágynék. Istennek lenni biztosan fárasztó, én meg kilenc óra alvás után is hullának érzem magamat. Minimum 10 óra kell, MINIMUM 10!
Ivy inkább tereli a komolyabb témát, én pedig felnevetek reakciójára. Hálás vagyok neki, hogy nem olyan mint én, azaz nem lombozza le a hangulatot egy pillanat alatt. Bár én sem direkt csinálom, csak alkalmakként szökik ki belőlem, de észre sem veszem és a másodperc törtrésze alatt sikerül elvennem az emberek életkedvét. Ami azért fura, mert egyébként életvidám ember vagyok, aki tudja, hogy minden ajándék ezen a rohadt Földön amit csak kap az ember életében. Legyen az fájdalmas, legyen az szép, az ajándék az ajándék, és nem szabad nézni a fogát. Ennek ellenére viszont képes vagyok a világon a leg életkedvelszívóbb, és leg magába fordulóbb srácává válni. Vagy ha nem is a "leg"-é, mert Layton is hasonló, akkor a dobogó második helyét biztosan elfoglalom, szorosan az aranyérem alatt ácsorogva.
- Remélem, hogy így lesz - nevetek jóízűen a fejemet rázva. - Mmm... Nem is. Én és Layton leülünk egy kanapéra, pár üveg sörrel, egy doboz cigarettával, és nézzük, ahogy te meg Jenny rázzátok. Úgy sem táncolsz nekem sohaaaa - húzom el az utolsó szó végét, és lebiggyesztem ajkaimat, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, miközben olyan picire összehúzom magamat, mint egy kisbaba. Egy sértődött kisbaba.
Szép álom. Mármint nem csak az, ha Madagaszkáron egy menő házban táncolna Ivy meg Jenny, nekem és Laytonnak, a Madagaszkárra pár év múlva... Hanem már eleve az szép álom, hogy mi négyen úgy összekovácsolódunk itt és most, hogy mostantól elválaszthatatlanok leszünk. Ivy és Jenny olyan közel állnak már hozzám. Úgy érzem ez a négyes csapat igazi barátságokat rejteget számunkra, és sosem bocsátanám meg magamnak, vagy bármelyikünknek, hogyha lemondanánk erről. Ki tudja, talán évek múlva már csak halvány emlékeim lesznek a két lányról, akiket most annyira imádok, akik most olyan közel állnak hozzám. Illetve, azért ezt kétlem. Szar a memóriám, egy vödör halnak élesebb a rövid és a hosszútávú memóriája egyaránt, mint nekem. De ennek ellenére kétlem, hogy ez a két nőszemély bármiféle módon is törlődhetne az emlékezetemből. Kizárt dolog. Általában nem vagyok biztos a dolgokban, sosem vagyok biztos szinte semmiben, de erre a nyakamat adnám.
Ezek után meg végleg nem fogom őket elfelejteni, mert különben hivatalosan a fejemet vehetik.
Hogyan is tartsuk össze ezt a remek kis csapatot, a fantasztikus négyesünket... Nos, az a helyzet, hogy ki kell lőnünk a szerelmet. Valahol a zsigereimben érzem, hogyha ő olyan lelkileg beteg állat lenne, mint Bella Swan, én meg olyan lelkileg buzeráns mint Edward Cullen, akkor Ivy és én már régen összejöttünk volna. Csak az van, hogy ő nem lelkileg beteg állat, én meg nem vagyok homokos. Se lelkileg, se testileg. Szóval ez a különleges képességük vagy épp hogy defektünk, hogy nem vagyunk olyan marhára egyediek mint minden második bestseller író által megalkotott csaj és pasi karakter, megakadályozza a mi kettőnk szerelmi kapcsolatát. Ebben a világban. Vagyis nem akadályozza meg teljesen... de valahogy sem őt, és sem engemet nem visz rá a lélek, hogy hülyéskedésen kívül is tegyünk valami olyasmit, ami a kettőnk közti fura viszonyra utalgatna.    Úgyhogy eddig a pontig Ivy és én tökéletesek vagyunk együtt. Ő kikészít, én kikészítem őt, halálosan jól szórakozunk egymás kikészítésén, mindig nevetünk, mindig hülyülünk, néha azon gondolkozunk, hogy lehetne-e több vagy nem, majd elkezdünk beszélgetni arról, hogy neki nem lehet az eper a kedvenc gyümölcse, mert az már az enyém. Tudjátok, miért nem írnak rólunk könyvet? Mert sokkal menőbb, ha pár csillámvámpír meg hulahoppkarikázó vérfarkas összejön, és több köteten keresztül ölik egymást, majd ugróiskoláznak kibékülés végett, aztán ahelyett, hogy mind meghalnának, és lenne valami odabaszós vég... Nos ehelyett olyan dolog történik amire senki sem számítana: Az egész kibaszott família halhatatlan lesz, gyerekektől kezdve felnőttekig, és még Oscar, az aranyhal is.
- De igeeeen, vicceees - folytatom tovább női alakításomat herélt hangon vinnyogva. - Na, mert kivel? Az angyalok nem tudnak ártani az ördögöknek, bleee - pöckölöm orron, és kinyújtott nyelvel csóválom a fejemet jobbra-balra.
- Óóóó, hogy már itt tartunk, lehúznád a gatyámat? - vihogok fel, aztán szégyenlősséget játszva elkezdek játszani az ujjaimmal, és ártatlan szemekkel pillantgatok fel rá, mint aki szűz. - De Ájvíííí, én tudod még sosem csináltam olyasmit, úgyhogy ne légy velem olyan vad első alkalommal, jóóó? - vinnyogok magas hangon és forgatom a szememet, mintha kerülném a tekintetét, de nem sokáig bírom eljátszani a nyávogó szűz kismacskát, mert kitör belőlem a vihogás.
Tovább dúdolgatok vele, miközben Ivy-t vezetem. Igazából fingom nincs, hogy kéne vezetnem, mert fingom nincs, hogy kell táncolni. De mindenesetre Ivy megjegyzésénél nagyot horkanok, és rávigyorgok.
- Sose baj, ha nem tudsz táncolni - mondom, és azzal a lendülettel fel is emelem, hogy a két karomban tartsam, és tovább sasszézzak a szoba végébe, meg vissza, miközben Aladdin-t kornyikálok neki. Olyan hangosan üvöltöm, hogy véletlenül se hallja meg a tv-t.
Aztán eszembe jut, hogy Ivy-val körülbelül fél órája vinnyogunk, üvöltünk mint a sakál, és énekelgetünk. Meg az is eszembe jut, hogy amúgy csütörtök este van. Remélem nem zavarunk senkit... Más sem hiányzik, mint hogy lánybunyót kelljen bámulnom, amiért képtelenek aludni vagy tanulni csütörtök este. De nem zavartatom magamat, tovább énekelgetek, Ivy-t táncoltatva, akinek a lába még csak nem is éri a földet.

Felhorkanok és diadalittas nevetés rázza meg a testemet. Hogy hadat üzenni? Még szép. De valójában Ivy-nak sosem kéne hadat üzennem, mert mindig is háborúban álltunk. Néha azon tűnődök el, ha évekkel ezelőtt találkozunk, akár az oviban, akkor biztos mindig egymást fojtogattuk volna bele a homokozóba, és megkergettem volna az udvaron, ahogy a fiúk mindig ráijesztenek a lányokra. Bár... ez Ivy-nál kicsit képlékeny. El tudom képzelni, hogy az oviban kettőt belerúgott a fiúkba, vagy egyszerűen lesújtóan rájuk meredt, és ezzel el is volt intézve, és inkább hagyták a fenébe. Miért játssza ez a lány a világ szürkéjét? Amikor eleinte megismertem a valódi énjét, megdöbbentett. Most már az döbbent meg, ha egyszer messziről látom, és éppen gyönyörű ívben szarik a körülötte lévő világra. Mert neki saját világa van, és én a része vagyok, Laytonnal és Jen-nel együtt... Meg hogy is hívják a szobatársát? G betűvel kezdődök. Gina... Ginny... Fingom nincs. Nevek, az idegeimre mentek. Sokkal egyszerűbb lenne, ha minden pasit John-nak és minden nőt mondjuk... Ivy-nak hívnának. Ja, úgy nem sosem lenne problémám ilyen nemű problémám.
- Hadat hát! Én az Észak Királya lerombolom várad falait! Deresért, a Starkokért, a Stowe-okért, és az én egyetlen khaleesimért - hallatok csatakiáltásokat, miközben gorilla módjára püfölöm kidüllesztett melleimet, aztán felnevetek. Na igen. Ha író lehetnék biztos hasonlóan remek művel szolgálnék, de sajnos nem születtem írói vénával. Forgatókönyvet még csak-csak összedobok, de a forgatás az egészen más. A betűk, melyeket egy lapra írok nem adják vissza mindazt, ami a fejemben lefolyik. A filmkészítés azonban más... Ott megmutathatom, hogy milyen a világ az én szememmel. Ott megmutathatom azokat a dolgokat, érzelmeket, pillanatokat, amelyek az én világomban értéknek számítanak. Egy ikertestvér, egy fekete öngyújtó, amit Laytontól kaptam kiskoromban, és amibe bele van vésve mindkét nevem, vagy éppen az előttem ücsörgő lány, esetleg a másik, aki most nincs itt velünk, de simán itt lehetne. Nekem ők az értékeim, nekem őket kell megóvnom.
- Meeeeeeeg? - nyújtom el a szót, és nem is hiszek a fülemnek. Igazából tényleg soha nem jutott eszembe, hogy kérjem meg Ivy-t, hogy táncoljon nekem. De igazából ennek egyszerű oka volt. Lusta voltam megkérdezni olyasmit, mire úgyis tudtam a választ: nem. Vagy esetleg: pöcsfej vagy Caden. Ezért hát soha életemben... Vagyis hát amióta ismerem Ivy-t, eszembe nem jutott feltételezni, hogy ő valah is szívesen táncolna nekem. Jó, most ez kicsit furán hangzik, mert nem sztriptízbárban vagyok - pedig azért ott is egészen szívesen lennék, na nem mintha nem imádnám Ivy szobáját - és nem is balettszínházban - na igen, ott azért kevésbé szívesen lennék. Lehet hogy azért, mert jobban szeretem a meztelen nőket bámulni miközben táncikálnak, mint mondjuk a tütüben lévőket. Nem mintha bármi bajom lenne egyébként a balettel, de kicsit megijeszt, hogy egészségtelenül állnak a lábukon, mintha mindjárt csípőtől lefelé darabokra törnének.
Ivy tényleg egy angyalka. Olyan kis törékeny meg aranyos, az a nő, akit minden férfi halálra ölelgetni, mert olyan édi. Persze valójában tisztában vagyok vele, hogy ő egyáltalán nem akarja ezt a benyomást kelteni, sőt valójában semmi köszönetet nem kapnék, ha lecukiznám. Bár nem tudom mit kapnék...
- Pedig Ivy, te olyan kis cuki vagy, mint valami kisangyal - pöckölöm meg az orrát, mintha egy kiscica lenne, akivel boldogan eljátszogatok éppen. Igazából tényleg egy kiscica, akivel boldogan eljátszogatok.
- Igazából ez a szemüveg, csak nekem és Laytonnak áll jól... - hümmögök, miközben a szemüvegemben pislogó lánykát bámulom, aztán benedvesítem az ajkaimat, mintha hatalmas gondolkozásban volnék, majd felsóhajtok. - Be-"Stoweultál" Ivy, mert neked is jól áll a szemcsink - állapítom meg, és elvigyorodok. Tényleg, ha belegondolok
Ivy és Jen a mi legnagyobb Stowereink. Ők az elsők, de nem az utolsók. A mi zászlóhordozóink, a mi kincsesládáink. Azt hiszem mi vagyunk a leggazdagabbak Laytonnal.
Az asszony válaszára nem is tudok felelni, mert olyan szinten rám tör a röhögés, hogy képtelen vagyok értelmes mondatot kinyögni a torkomon. A hasfalam már-már sajog a rengeteg röhögéstől, ami megállás nélkül rázogat egyik percről a másikra. Aztán mikor azt hinné az ember, hogy vége van a görcsnek, akkor megint rátör, és még jobban elkezd vinnyogni mint egész addig bármikor.
Miközben ügyelek, hogy ne lépjek rá Ivy lábfejére, ami magától is botladozik, nem kell még az én lábam bénasága is az övé mellé, és próbálom felidézni magamban a szalagavatón lejtett keringőtáncunkat, felvihogok.
- Vasvillával? Menő. Alig várom, hogy szexi, okos, sigmás csajok jöjjenek hálóingben, hogy keresztre feszítsenek - csillan meg a szemem, miközben képzelőerőm szebb helyekre repít, és elvigyorodok, miközben kicsit lassítok a lépéseken. - Tényleg Ivy... Játszunk felelsz vagy merszet! És a játék érvényes az egész Sigma ház területére - szögezem le, megállok a tánci-tánciban, és szigorúan villogó szemekkel bámulok le a nálam alacsonyabb lánykára, aki a nyakamba kapaszkodik. Az arcomon egy kaján vigyor terül el.

Beteges Trónok Harca iránti imádat. Ez is közös Ivyban és bennem, és minden alkalommal, amikor valamilyen témáról beszélgetünk - mondjuk ez esetben inkább gyökérkedünk - újra eszembe jut, hogy ez a lány olyan mint én, csak női kiadásban. Az egyetlen. Persze Jenni meg egy kis tündér, de ő túl tündéri ahhoz, hogy a női változatom legyen. Ezzel szemben ez a kis álszent ördög...
Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, csak a játék kedvéért.
- Legyen. Mindent megteszek egyetlen Khaleesi-mért. De a Bitorló kardjának pengéjét, akkor is a Vastrónomba fogom kovácsoltatni... Érted, Jalan Atthirari Anni - vigyorgok diadalittasan, és Ivy színes tincsét ismét az ujjaim közé veszem, hogy boldogan eljátszogathassak vele.
- Jól van, legyen - egyezek bele, és ujjammal megpöckölöm az orrát.
Úgy ismerem Ivy-t mint a tenyeremet, mint saját magamat, úgyhogy tudom, hogy a tánc gondolatától is hányingere támad. Persze, ha kell akkor ugrabugrál egy keveset, de sosem készült olimpiai bajnoknak, és eleve azt hiszi, hogy "nincs hozzá alakja". Egyszerre kell mosolyognom, és hisztérikusan bőgnöm, amikor újra és újra rádöbbenek, hogy nincs megelégedve magával. Férfi hiányban szenved. Persze, sosem vallaná be, hogy eszeveszettül szüksége van egy pasira, de én pontosan tudom. Néha azt kívánom bár megadhatnám neki azt, amire szüksége van, de akkor megint eszembe jutnak az okok és magyarázatok, amiért nem vagyunk együtt. Csak annyit tehetek, hogy itt vagyok mellette addig, amíg jön egy fiú, ők ketten halálosan szerelmesek lesznek egymásba, és Ivy végre rádöbben, hogy igenis vannak értékei, csak meg kellett várnia a szőke herceget fehér lovon, aki felismerte benne a kincset. Számomra is kincs, persze, de nem lehetek kapzsi. Én majd itt ülök - igen, biztosan pont itt ülök majd, az ágyán, sörrel a kezemben - és végighallgatom Ivy történeteit, hogy milyen felhőtlenül boldog a barátjával, és néha talán együtt is lógok velük, csak hogy idegesítsem őket, amikor kettesben akarnak maradni. Valamiért szörnyen fáj a gondolat, hogy így lesz, de tudom, hogy bele kell törődnöm. Mert bele akarok törődni, és mert Ivy-nak is érdeke, hogy beletörődjek.
- Hö? - ocsúdok fel kérdésére, és hatalmasat bólintok vigyorral a képemen, mikor leesik mondanivalója. - Hát persze tökfej. Ki nem hagynám - mutatok rá, és nagyot kortyolok a sörömből.
- Hogy ÉN nem vagyok tisztában vele? - horkanok fel. - Ezek szerint nem tudod, hogy a Stowe-féle Értelmező Kéziszótárban a cuki szóhoz az van odaírva magyarázatként, hogy: Ivy és Jen - bólogatok, mint aki világai okosságot mondott.
A nyelvemmel ciccegő hangot hallatok, kicsit jobbra-balra döntögetem a fejemet, majd végül vállat vonok.
- Jó-jó, még éppen vagy olyan szex, mint mi. De tudod, azért mi eléggé nagyon a csúcson vagyunk. Főleg én - vicsorítok rá, és a saját arcomat dögönyözöm, mint ahogy a nagymamák szokták a kisgyerekeknek.
Szórakozottan heherészek azon, ahogy csattogtatja a fogait, és magamban biztos vagyok benne, hogy el tudnám viselni ha Ivy harapdálna. Persze, csak ésszel. Na jó, nem kell, mindenhogy elviselem. Hahaha.
Felvetem a játék ötletét. Na nem mintha Ivy-val nem lenne amúgy is minden együtt töltött perc játéknak betudható, de azért ez most mégiscsak más. Mert ez VÉRRE MEGY. Na jó, vérre talán nem, de méltóságra mindenképpen. Csak a példa kedvéért, engem majdnem egyszer egy életre elítéltek gyáva csirkének, amiért nem akartam megcsinálni valami életveszélyes hülyeséget. Végül megcsináltam, és király volt.
- Jóóólvaaaaan - húzom el a szót, minthogyha óvodás lennék, és éppen beleegyeznék abba, hogy vidámpark helyett állatkertbe menjünk. Nem mintha ilyenbe bármilyen gyerek beleegyezne valaha, de akkor is.
- Na szóóóvaaaal.... Felelsz vagy mersz? - 200 wattos vigyorom, és fel-le emelkedő szemöldökeim mellett egészen úgy nézhetek ki, mint egy Colgate reklám arca..