"The best way to cheer yourself up is to try to cheer somebody else up."

GERI - 19 ÉV - 5 ÉV - NINCSENEK

story of my life

Mindig is úgy neveltek, hogy amikor csak tudok, és lehetőségem van rá, segítsek másoknak. Ezért is akartam annyira tanítani. Apám és anyám is oktatással foglalkoztak, és bár sosem tagadták, hogy bizony vannak pillanatok, mikor a munkájuk roppant megnehezít perceket, de azt sem rejtették soha véka alá, mennyi örömöt lelhettek abban, amit csináltak. Igen, sajnos most már kellő a múlt idő. Egy autóbalesetben meghaltak évekkel ezelőtt, akkor költöztem Floridába. A húgom is elköltözött, de ah elyzet az, hogy azóta nem igazán beszélünk. A kapcsolat teljesen megszűnt közöttünk. Pedig úgy nőttünk fel, hogy végig szoros kapcsolat volt közöttünk. Igaz, mikor elmentem egyetemre és kollégista lettem mellette, nem nagyon jártam haza, csak hétvégenként ugye. fogalmam sem volt róla, hogy otthon a dolgok ilyen rosszra fordultak. Mint később a húgomtól megtudtam, pontosabban a fejemhez vágta, apánk a piába mélyedt. Valami elromlott közte és anyánk között, aki pedig egyre inkább összetört, mert fogalma sem volt róla, hol siklott félre a házasságuk. Aztán... egy nap már nem érkeztek haza a munkából. Nem tudták megmondani biztosan a rendőrök, de elképzelhető, hogy apám ismét alkohol alatt állt, és a kereszteződésnél ő gurult ki az oldalról érkező kamion elé. A kamionsofőr súlyos sérülésekkel került kórházba, a szüleink nem élték túl, azonnal meghaltak. Én pedig teljesen magamba fordultam. Elvégeztem az egyetemet, de hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Aztán végül úgy döntöttem, azzal tehetek a legtöbbet, ha a hivatásomon keresztül próbálok segíteni a fiataloknak ott, ahol csak tudok. Így aztán jelentkeztem tanári állásra a floridai Hollis Egyetem falai közé. Mostanra már évek óta tanítok itt, és rengeteg szép napot köszönhetek a munkámnak. Művészettörténet professzorként dolgozom, és bizton állíthatom, hogy a munkám segített nekem túljutni a mélypontom. Az, hogy annyi diákot ismerhettem meg, és kétséget kizáróan mindegyikük nagyszerű személyiség. Igen, imádom a munkámat. Főleg, hogy úgy érzem, megbecsülnek itt, és nem csak a tanári kar, de a diákok is. Persze nem vagyok vak, el tudom kapni a lányok bizonyos pillantásait, de nem megyek soha mélyen bele ebbe a dologba. Persze, előfordul, hogy jobb kedvemben (tehát relatív gyakran) egy-egy apróbb kis játékba belemegyek a beszélgetések során, de ennyi. Azt hiszem, jobb is így. Mindkét félnek. Bár mindneki tudja, mit mondanak a bombákról. Mindegyik robban, maximum a gyújtózsinór hosszabb.