Teljes név: JANUARY POULIOT
Becenév: JAN
Születési hely és idő: LOCAL & 10. 10.
Play by: KIMBERLY MARREN
Csoport: CIVIL
Érdeklődési kör: KÉRDÉSES
Kapcsolat a családdal: NINCS

Ez vagyok én: Oké, most kissé bajban vagyok. Az a helyzet, hogy egyáltalán nincs semmilyen személyiségem sem, egy utolsó, jellegtelen trampli vagyok, szóval fogalmam sincs, hogy a fenébe fogok én neked negyven mondaton át arról beszélni, hogy ki vagyok, milyen vagyok, miért vagyok olyan…
De oké, próbálkozzunk, végül is, ez a harmadik mondatom, már csak harminchét kell, nem olyan nagy cucc, gondolom én. Vagyis hát… remélem.

Szóval, nem kell túl szemfülesnek lenned ahhoz, hogy lásd, kissé máshogy szocializálódtam, mint a városban élő legtöbb lány: nincs hosszú hajam, nincs fülig érő mosolyom, vagy érettséginél nagyobb végzettségem… (Ez utóbbi nem azért, mert hülyébb lennék, mint a többiek – inkább azért, mert elcsesztem az ösztöndíjért való kérvényemet, viszont pénzem az nincs. Szomorú, mi?) Valamivel fiúsabb vagyok az átlagnál; sosem érdekelt, hogy áll a hajam, hogy milyen ruha van rajtam, imádok cigizni, nem iszom magam olyan rohadtul részegre, hogy aztán bárki kedve szerint megdughasson, amúgy is nemet mondok az egyéjszakás kalandokra… Mármint, nekem a szexhez kapcsolat kell. Mit tegyek? Kissé régimódi vagyok. Néha szívesebben lennék pasi az ötvenes években. Vagy nem. Vagy mégis. Nem tudom.
Ha azt mondom, szívesebben élnék a múltban férfiként az olyan… hím sovinisztán, vagy inkább leszbikus-harcos-szüfrazsettesen hangzana. Vagy csak én gondolom így? Úgy értem, nekem semmi bajom a női nemmel, nem vonzódok hozzájuk (bármit is állítanak rólam a hátam mögött), de nem tipornám el őket, meg semmi. Van ennek értelme? Nem, igazad van, szerintem sincs, felejtsd csak el.

Figyeld csak, milyen izgalmas, félidőnél járunk, vagyis ez itt a huszonegyedik mondatom; sose gondoltam volna, hogy eljutunk idáig. - Kurva jó vagyok, nem? Ne, ne, nagyon kérlek, ne nézz így. Bármilyennek is gondolsz te most engem, azt tudnod kell, hogy az átlagnál nagyobb az egóm, vagy, ha úgy tetszik, az önbizalmam – imádom isteníteni magamat. Ami azt illeti, kissé istenkomplexusom is van. Hülye szokás. Próbálok leszokni róla. Kevés sikerrel…
Oké, ez még mindig csak a huszonkilencedik mondatom, valami sürgősen ki kéne találnom, hogy minél előbb befejezhessem ezt a szövegelést; gondoltam arra, hogy átváltok egyszavas mondatokra, de az biztos rém hülyén hangzana. A mondatokba kell alany és állítmány, ezt mindenki tudja, nem? Vagy csak én lovagolok ilyen nagyon ezen a témán? Nem tudom, igazából rossz nyelvtani szerkezetekkel, helyesírási hibákkal és egyéb sületlenségekkel ki lehet kergetni a világból, ahogy azzal is, ha valaki csak a Windows operációs rendszert ismeri, vagy… nos, további fura, informatikai bigyóval, amihez úgysem értesz, szóval inkább nem untatlak ezzel.

Mi az amiről még tényleg nem beszéltem, hm? Ruházat? Pólók, nadrágok, szoknyák, néha még kiöltözni is szoktam, persze csak ha az alkalom megköveteli (temetések, vagy mit tudom én), de amúgy az a fajta ember vagyok, akinek nem rángatod le a lábáról feszítővassal sem a magas szárú tornacipőt.

Ó, figyelj, csak, figyelj! Négy mondat van hátra. Szóval ezt elbliccelem úgy, hogy ilyen semmiségeket osztok meg veled ezen leírás végén, mert szerintem valahol vicces, és imádom a vicces dolgokat. Meg lusta is vagyok, nagyon lusta, szóval… ah. Mindegy is, ez itt ennek a vége, örvendj szépen.