2012. április 30.

Még mindig nincs itthon. Még mindig azon kattog az agyam, hogy hol lehet. Már rég itthon szokott lenni, ilyenkor már összebújva nézzük az esti filmet, mellkasán az alig 2 hónapos fiunkkal. Már nem tudom, mivel tereljem el a figyelmemet. Benjamin az ágyában szuszog, alig tudtam elaltatni. Ő is érzi az apja hiányát, nem csak én.
Kezemben a mobilommal, a kanapén ültem, felhúzott térdekkel és a bejárati ajtót szuggeráltam. Jönnie kell, nem teheti ezt velünk, nem hagyhat cserben. Amióta megszületett a baba, felelősségteljes felnőttként élt, boldogan tett-vett a gyerek körül, szívesen besegített a háztartásba és én naiv elhittem, hogy a múlt homályba veszett. A múlt, ami megkeserítette az életünket. A drog, az alkohol és egyéb tudatmódosító szerek végleg eltűntek mindennapjainkból. Tévedtem és ez a gondolat búskomorrá tesz.
Nem emlékszem, mikor aludtam el, már csak arra keltem, hogy halk szitkozódások közepette beesik az ajtón és tenyere nagyot csattan a járólapon. Nem szarozott azzal, hogy talpra álljon és becsukja az ajtót – tekintettel a mellette lévő szobában alvó fiára – hanem kinyújtotta lábát és berúgta. Lemondó sóhaj szakadt fel a torkomból és tudtam, hogy a zökkenő-és vitamentes életünknek befellegzett. Esélyét sem láttam annak, hogy a segítségére siessek. Ahhoz túlságosan is dühös voltam rá. Ott kuporogtam az ágyon, amíg észre nem vett és kaján vigyorral állásba nem lökte magát. Beletúrt napszítta tincseibe és lassú, döcögős léptekkel közeledett felém. A kanapé szélére húzódtam, de onnan is éreztem az olcsó szesz szagát. Felkavarodott a gyomrom, a szemem könnybe lábadt és olyan elgyötörtnek éreztem magam. Mintha ólmos súly nehezedne a végtagjaimra, mintha tonnányi kő szakadt volna a szívemre.
Irdatlan erővel rántott tarkómnál fogva magához, felsikkantottam a hirtelen jött gesztustól és ajkamba harapva tompítottam fájdalmamat. Hajamat csomóba gyűrte a tarkómnál és annál fogva húzott közelebb magához. Ajkai durván falták az enyémeket, tenyerem kemény mellkasának feszítettem, de mind hiába volt, mintha egy több tonnás kamiont próbáltam volna meg eltolni magamtól. Megijedtem, az adrenalin tombolt az ereimben, a vérem a fülemben dobolt. Nem tudom, mi vitt rá arra, hogy megüssem, de megtettem. Néma csönd fogadta próbálkozásomat észhez térítésére, de a gondolat, hogy ezzel talán végre észbe kap, a visszájára fordult.
Kézfeje az ajkamat találta, fémes, sós íz öntötte el a számat, fejemet bevertem a falba, akkora lendülettel kaptam vissza azt, amit én adtam neki. Szám sírásra görbült és meg sem próbáltam visszatartani könnyeimet. Leestem a kanapéról, a földön csúszva hátráltam egészen addig, amíg hátam a hideg falnak nem ütközött.
Hajam kócosan, véresem lógott a szemembe és kényszerítenem kellett magam arra, hogy felnézzek rá, de meglepődtem reakciójától. Mire észbe kaptam, már előttem térdelt, arcán megbánás és félelem tükröződött. Törékeny testemet zokogás rázta, Ő pedig pulcsija ujjával törölte felrepedt ajkamról a vért. Az agyam kikapcsolt, nem tudtam gondolkodni, el akartam lökni magamtól, még sem tudtam. Távolról hallottam csak Ben sírását, de megmozdulni vagy akár a fejemet magamtól felemeli képtelen voltam. Ott gubbasztottunk a padlón, egymástól néhány méter távolságra. Nagy sokára tudtam csak összeszedni magam és magamhoz vettem a síró fiunkat. De nem mertem a közelébe menni. A gyerekszoba ajtajából néztem, ahogy táskába hajigálja a holmijait és fojtott hangon beszél valakivel telefonon.
Állam megremegett, ahogy láttam a ruháit abban a bőröndben, gyűrötten. Az ajkam lüktetett, égett és szédültem is az ütéstől, de végre belátta, ha nem hagy fel ezzel az önpusztító életvitellel, lassan elveszíti azt, ami fontos számára. A családját…
Nem szólt hozzám, rám sem nézett, lehajolt és óvatos puszit nyomott a karomban mocorgó fiunk fejére, aztán magamra hagyott. Az elkövetkezendő órák és napok egybefolytak. Csak a fiam tartotta bennem a lelket és a tudat, hogy Luke jó helyen van egy rehabon, ahol végre megszabadulhat a démonaitól. Csak hogy amilyen könnyen jött a segítség, olyan gyorsan el is röppent. Luke néhány héttel a „szabadulása” előtt elszökött és azóta se látta senki.
Értelmetlen remények tartottak életben és kezdenek elkopni belőlem. Vajon látom még valaha? Megkeres bennünket? Szeret még? Ezer kérdés kavarog bennem, amikre csak Ő tudja a választ.
Gyere haza… hiányzol!