life is hard. that's why i ran away

CAT - 17 - 4-5 ÉV - -

story of my life

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor meghallottam Samantha szavait. Lehetetlen, hogy igaz legyen amit mondott, biztos, csak félrehallottam valamit, nem lehet terhes. Vagy ha igen, akkor nem tőlem, hiszen mi mindig védekeztünk, legalább is azt hiszem. De ha nem tőlem van, akkor az azt jelenti, hogy megcsalt engem, amiben biztos vagyok, hogy lehetetlen. Ő nem az a fajta lány, aki csak úgy megcsal valakit, Ő inkább elmondja, hogy mi a baja, és nem valaki máshoz fordul, ahogy azt szerintem én tenném. Igen én egy csalfa dög vagyok, mindenki így ismer, de Sam-et sosem csaltam meg, és nem is állt szándékomban, hogy valaha is megteszem, mert Őt tényleg szerettem. Ő más volt nekem, mint a többi lány, akikkel csak ki-be ugráltunk az ágyba, majd mikor meguntuk egymást, tovább álltunk. Samantha sok minden volt számomra, de sosem volt játékszer, Ő volt a fény az életemben, a jóság, tudom milyen nyálasan hangzik ez, de mégis így volt. Ő volt a mindenem, bármit megtettem volna érte, hiszen meg is változtam érte. Jó ember lettem, vagy legalább is neki azt az énem mutattam, még ha eredetileg nagyon is nem olyan voltam. Vagy az is lehet, hogy mindig is az igazi énem rejtettem el és az, az igazi amit neki mutattam? Annyi éven át hazudtam volna magamnak is mindenki másnak is, hogy én egy nagyon rossz ember vagyok, amikor nem is? Nem ez biztos nem így van, hiszen akkor nem gondolkoznék ezen.
-Jake nem is mondasz semmit? Terhes vagyok érted?-mintha egy apró mosoly játszott volna az arcán miközben mondta. Szóval Ő örült ennek, nem úgy, mint én, mert engem ez megrémisztett, hisz' tudtam, hogy az a gyerek biztos az enyém. De akkor miért nem emlékszem arra, hogyan is jött ez össze nekünk? Pont nem ezen kéne agyalnom, hanem azon, hogy mit válaszoljak Sam-nek. Nem tudom, hogy az arcomon látszott-e a félelem, de féltem ettől az egésztől. Attól, hogy ennyi idősen akkora felelősséget kell vállalnom, amekkorát képtelen vagyok elviselni.
-Értem, de...de én... Mióta? És, hogy? Ez annyira hihetetlen!-a fejemet fogva ültem le. Muszáj volt leülnöm, mert éreztem, hogyha tovább ácsorgom össze esem. A fejem zsongott, elgyötört arckifejezésem volt, még mindig nem tudtam feldolgozni, pedig nagyon próbálkozom. pár perce tudom ezt az egészet, de már most úgy érzem, hogy éveket öregedtem. Hosszú távon erre képtelen lennék..
-Nem régóta tudom. Na szerinted, hogy lesz egy gyerek?-cinikus volt a hangja, amit meg is értek, hiszen tudom, hogy van a gyerek, de én nem is így értettem. Igazából én magam sem tudom, hogy értettem, csak össze-vissza beszéltem zavaromban. Hirtelen felálltam és járkálni kezdtem, de egy pillanatig sem néztem Samantha felé, nem tudtam a szemébe nézve erőt gyűjteni ahhoz amit mondani akartam neki. Végül megálltam és felé fordultam, de tekintetét kerültem, csak egy pontot néztem az arcán, ami messze volt a szemétől.
-Én...nekem...nekem ez nem fog menni. Sajnálom Sam.-ennyit mondtam neki, mielőtt kiléptem volna az életéből. Szemét tett volt elismerem, de féltem, ahogy most is. De muszáj vele megbeszélnem, ezt, tudatnom kell vele, hogy miért tettem, amit tettem, hisz ezzel még segítettem is nekik. Kimaradtam a balhéimból, nem keveredtek bele semmi, ezzel védtem őket is, és magamat is, de itt az ideje, hogy pontot tegyek az úgy végére.