- Mi? - döbbenek meg, pedig teljesen logikus, hogy az idősebb nő ilyen frankó tanácsokkal nyomja tele a kis unokahugica fejét, hogy még csak véletlenül se forduljon utána senkihez segítségért, ha bajba kerül, inkább saját maga oldjon meg mindent. Magam is sejtettem, hogy történt valami ilyesmi, de ez így az arcomba... Szemből hátba, hat basszus. - Ezt mondta? - meredek Maxime-ra, de aztán hamar leesik, hogy nem rá kellene haragudni. - Ezt mondtad? - meredek Miára is.
- Sasha, Te maradj ki ebből - pillant rám szigorúan, majd a rokonra kapja tekintetét. - Más? - majdnem gúnyosan felnevet. Hát ennyire elcsavarta a fejét ez a kölyök?
- Már, hogy maradhatnék ki ebből, mikor itt vagyok? - háborodok fel. Eszemben sincs kimaradni semmiből sem, pláne, ha hülyeségekkel akarja Maxime fejét teletömni. Mia összepréseli az ajkait, amitől olyan hatást kelt, mintha kitörni készülő vulkán lenne, de lehunyja a szemeit, és kifújja a levegőt. Maga is rájön, hogy kicsit túlreagálta a dolgot. Ahogy korábban Maxime anyja fogalmazott: Már minden államban felnőtt, azt tesz az életével, amit akar.
- Rendben, akkor csak maradj kicsit csöndben, kérlek - vesz egy mély levegőt, és újra a lányra néz, miközben én hallgatni próbálok. Megfogja Mia kezét, és a tenyerébe ejti a pirulákat, hogy rázárja az ujjait.
- Ne forduljon ez elő túl sűrűn, mert meddőséget okozhat - próbál ráijeszreni a lányra, hogy a jövőben jobban vigyázzon. Újra ugyan az a kedves nő, aki általában Maxime-mal szokott lenni. Csak vigyázni akar rá, csak neki is éppen annyira fontos, mintha a sajátja lenne. Hiszen csak ő maradt a húga után. Homlokon csókolja a lányt, majd elkezd felkelni az ágy széléről.
- Ne tedd tönkre az életét, Sasha - néz rám, mire elképedek. Már miért tenném tönkre az életét? Nem csináltam semmi rosszat! Összeszorítom a fogaimat. Telebeszéli a csaj fejét hülyeségekkel, és még rá is akar tenni egy lapáttal. Egyébként is, mit szól bele a dolgainkba? Nem kellett volna este feljönnünk... de már mindegy. Az ágytól hozzám sétált.
- Még soha nem volt olyan, hogy változtatni akartál később egy döntéseden? - kérdezi, velem szemben állva. Egy pillanatra Maxime-ra fut a tekintetem. Vajon mire is célozhat? Miért gondolnám meg magamat? Mit bánhatnék meg? Közelebb lép, és a fülemhez hajol, még a kezével is elzárva a hangok útját. A szemeim elkerekednek attól, amit hallok:
- Mert én megbántam, hogy visszautasítottalak - súgja olyan halkan, hogy még nekem is fülelnem kell. Ahogy elhúzódik tőlem, rámeredek. Ezt nem mondhatja komolyan! De a tekintete pont olyan szigorú, mintha azt akarná mondani, hogy nagyon is komolyan gondolja. Hát hűha! Megpróbálom a torkomon keresztül eltüntetni a nyálamat, miután ellép, hogy kimenjen a szobából. Basszus! A kísértések kísértése... Próbálom összeszedni magamat, de közben a szavai visszhangot vernek a fejemben. Lassan pedig átalakulnak: "Engem is megdughatsz Sasha." Visszasétálok az ágyhoz, leülök a puha szőnyegre. "Ha akarsz engem, tudod mi a dolgod." Aztakurva... Csak a képzeletem játszik velem.
- Bocsánat,... csak összefutottam vele a konyhában - megfogom a kezét. - Meg se várta, hogy elmondjam, mi a helyzet - mentegetőzök. - Csak berohant - felemelem rá a tekintetem. Érett felnőtt férfi vagyok, megkísértve.

- Sejtem - bólintok, bár még a hatása alatt vagyok a hallottaknak. Hirtelen eszembe jut egy idézet. Ott, ahol egy ajtó bezáródik, kinyílik egy másik. És ha ez igaz, a fordítottja is igaz kell, hogy legyen: ahol egy ajtó kinyílik, ott bezáródik egy másik.
- Döntés - terelődik vissza a tekintetem a bogyókra. Ki vagyok én, hogy döntsek egy ilyen helyzetben? Sóhajtok, majd visszanézek az arcára. Kezd megfogalmazódni bennem egy kérdés, illetve egy ajánlat.
- Elmehetünk enni valahová - bólintok, próbálok mosolyt varázsolni az arcomra, ami nem esik nehezemre, mert egy pillanatra kiesik a fejemből, hogy mi is történt korábban. Ott görcsöltem az íróasztalnál. Alig aludtam egy órát.
- Azt... - nézem a kezeinket. - Azt... - nézek az arcára. Egyszer majd elmondom, mikor már nem lesz jelentősége. Amikor nem változtathat a jelenen. Maxime így is elég dühös a nagynénjére... Bár... - Ezt inkább nem most mondanám el - ha lehet. Megszorítom a kezét, majd felállok, hogy mellé üljek az ágyban.
- Tiszteletben kell tartanom, hogy te már egyszer döntöttél. Átgondoltál mindent, és ezt érezted helyesnek - megfogom a pirulát és a poharat, hogy odaadjam neki, majd mikor elvette, folytatom. - De tuddnod kell, hogy ez a döntés a tiéd, teljesen a tiéd, mert én, mikor kockáztatot vállaltam, tudtam, hogy mit vállalok - ez volt az igazság. Nem csak megdugni akartam, annál sokkal többet. - Ahogy valószínűleg te már akkor is tudtad, hogy lesz lehetőséged erre - intek a bogyó felé, majd az ablak irányába nézek.
- Nem vagy rossz, ha nem vagy felkészülve egy gyerekre, de én elítélném magamat, bármit kellene is döntenem - sóhajtok, majd egy kis mosoly jelenik meg az arcomon. Megkönnyebbülök attól, hogy visszaadtam neki azt, ami az övé. A döntés legyen a sajátja.

- Grill reggelire? - vonom fel a szemöldökömet. - Szerintem még ki sem nyitott - jegyzem meg. Jó gyomra lehet, ha ezt bírja. Reggelire grill? Az a sok felesleges fűszer, a gyomorégés. Rossz még belegondolni is.
- Mm - rázom a fejem, miközben beszél. Nincs visszaút, már lenyelte a második tablettát is. Szinte lehetetlen, hogy ezek után gyerekünk legyen, már ha egyáltalán meg volt rá az esély. Vajon meg volt? - Nem - mondom, nem annyira határozottan, mint amennyire szeretném. - Miának igaza van, nem tehetem tönkre a jövődet - megingatom a fejem. Már az is hülyeség volt, hogy egyáltalán eszembe jutott. - Kár is erről beszélni. Szedd nyugodtan a fogamzásgátlót - a jövőről majd a jövő dönt, nem mi. Lassan lélegzem, mert elnehezítik a gondolatok a mellkasomat is. Úgy érzem, valami... Hogy nem az enyém a lány... de nem tehetem erőszakkal magamévá, nem igaz? Még nem elég felnőtt, még csak huszonkét éves.
- Nem lesz emiatt probléma közöttünk - az ablakra pillantok. Miának igaza van, túl idős vagyok hozzá, túl másmilyen, nem eléggé zseni. Istennek mégis tervei voltak ezzel a találkozással. Bár megértenéd atyám bölcsességét! Miért sodortál minket egymás felé, Uram?
- Hé? - pillantok az arcára. Halvány mosoly jelenik meg az ajkaim körül, régi ismerősöm, akiről azt hittem, már csalfán itthagyott. Ha ennyit nem bírna ki a kapcsolatunk, akkor mi értelme lenne gyereket vállalni? Elnézem az arcát, miközben közelebb hajol, majd lehunyom a szemen, hogy csak az érintés élményét tegyem magamévá. Most túl merev vagyok ahhoz, hogy átöleljem, de az érintése a megnyugvás szelét hozza magával. - Űzzük - suttogom, de nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy...
- Vizagára kell mennem - válaszolok a javaslatra, majd elkezdek kimászni az ágyból. Futás után még nem sikerült zuhanyozni, ennek lassan itt lenne az ideje. Elkezdek kikelni az ágyból, ha nem marasztal tovább. Próbálok az előttem álló feladatra gondolni, de... Lelkiismeret furdalásom lenne itthagyni.
- Jössz? - nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem az ágyról, majd, ha felkelt, az ajkaihoz hajolok. Még mindig lenyűgöz az illata, még mindig finom a szája, a teste karcsú vonala...

- Hát... Ha tényleg van frissen facsart narancslevük - vonom meg a vállamat beleegyezően. Nehezen állok ellen annak a kísértésnek, hogy a kedvére tegyek. - De van egy feltételem - emelem fel a mutató ujjamat. - Utána eljössz velem kocsit nézni - öntöm szavakba a gondolataimat. Már tegnap el akartam hívni, de nem jutott rá időm, mert győztek a hormonok.
- Hétköznapi értelemben - bólintok. - Mert hátráltat a karrier építésében, - mondom még, bár úgy sejtem, ezt ő is össze tudná rakni magában.
- Persze valójában a gyermekeinkben van a jövőnk, így az állítás valójában helytelen - összevonom a szemöldökömet. - Pillanatnyilag hátráltató tényező lenne, hiszen Te mondtad, hogy még nem vagy felkészülve egy gyerekre - sóhajtok. Jó eséllyel majd harmincöt évesen újra felmerül nála ez a téma, de akkor már lehet, késő lesz. Vagy már nem kis Sashákat fog akarni, hanem... Egy pillanatra szomorúvá válik a tekintetem.
- Nekem sose tűnt magányosnak - gondolok vissza az együtt töltött időre. Bár az merőben másmilyen volt. Mindig éreztem, hogy lehetne közöttünk több is, de rendre visszautasított... Végül pedig feladtam. Minek menjen az ember olyan szekér után, ami nem akarja felvenni?
- Hátráltatnád az egyetemi előmenetelemet? - vigyorodok el szórakozottan. - Igen? - cukkolom.
- Egy nagyon gyors - ingok meg szándékomban, mely szerint el akarok menni... fürdeni? Figyelem az arcát, ahogy kipirosodik, a pupilláit, ahogy kitágulnak, az ajkát, ami vöröslik. Ilyen nincs... Egyszer akarok jó fiú lenni, erre nem hagynak. Visszalököm az ágyra. Engem nem kell kétszer kérni. Egyébként is! Mikor hagyott ki Sasha bármikor is egy jó dugást? Lerúgom a nadrágom, majd fölé térdelek.
- Maxime... Maxime... Az őrületbe kergetsz! - A mai vizsga érdeklődés hiányában elmarad. Ezzel szemben valószínűleg fél órán belül úgy fogok aludni, mint egy jól lakott csecsemő...

A lift ugyan kimaradt, ám az éjszaka csillagos volt... legalábbis egy bizonyos pontig, mikor a felhők másodpercek leforgása alatt összegyűltek a tető felett, mintha csak pikniket kívánnának ülni, sóhajainkból lakmározva, és végül hideg esővel megmosdassák izzadságban úszó forró testünket. Csurom vizesen menekültünk le Miához, még a törölközőlből is csavarni lehetett az égi áldást, és éppen hogy csak összeszedtük a ruháinkat. Legalábbis a jelentős részét, mert szinte biztos vagyok abban, hogy legalább egy valami fenn maradt. De miért lenne ez baj? Fiatalok vagyunk, szórakozottak, és... és... szeszélyesek.
Nem mentem futni, Mia sem hívott. Azt hiszem, megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lennénk itt. Mintha mi nem lennénk a szobában, ő pedig nem vette volna észre a ruhacsomót a mosógép előtt, vagy a cipőket lerúgva a lábtörlőre. Arra már nem volt lélekjelenlétem, hogy begyűrjem a szárítóba azt, ami elázott rajtunk, alattunk, körülöttünk.

Maxime kezét nézem, a kezén pedig a majd' tízezer dolláros gyűrűjét. Nem emlékszem pontosan, hogy hány karáttal bírhat az a csepp alakú kövecske, bár biztos, hogy nem olyan értékes, mintha hagyományos "gyémánt csiszolású" gyémántos jegygyűrűt választott volna. Vajon volt-e zárvány abban a darabban, amiből ez a pici lett, vagy eleve ilyen kis tiszta csöppség volt. Fénylik a fehér arany indamintás karika és csillog benne az apró ékkő, mint egy kis víz csepp a napfényes levélágyán.

Az enyém. Nekem adta magát. Nem érdekből, mint a többi tette volna. Nem azért, mert gazdag vagyok. Nem azért, mert a keresztnevéhez illene a vezetéknevem. Mert volt ilyen, még a középiskolában, hogy egy kiscsaj felajánlotta, hogy lesz a feleségem, mert jól csengene együtt a nevünk. De ő... Nem azért, mert ruhákat és ékszereket vásárolok neki kedvtelésből. Mint ahogy ezen az egyetemen a Kappásoktól jelentős része csupán ezért akart volna bármiféle kapcsolatot velem.
Azért akart az enyém lenni, mert érez. Mert vonz. Mert vonzom.

- Maxime - suttogom úgy nyolcvan centinyi távolságból, az ágy szélén feküdve, mivel ő kényelmesen elnyúlt középen. Könyökölve tartom meg könnyű fejemet, miközben az álla alatt nyugvó kezéről az arcára pillantok. Azt hiszem itt lenne az ideje felkelni. Már csak azért is, mert nekem dél után lesz egy vizsgám, amire nem ártana bemenni. Ahhoz pedig reggeliznem kellene, zuhanyoznom, kédzülődnöm. És kivételesen átfutnám a jegyzeteket is.
- Maxime - megköszörülöm a torkom, hogy nyomatékot adjak a hangomnak.
- Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen ébresztésre vágysz, de... - megcirógatom az ujjait, hátha, már figyel.
- Hogy is mondjam... - egy kicsit zavarban vagyok, hiszen nem sokszor esett meg velem ilyesmi életemben, és még kevesebbszer reagáltam rá ilyen finoman.
- Véres a lepedő - ami azt illeti, nem csak a lepedő, hanem a takaró is, amit gyanítom, hogy a lába köré csavart az éjszakai átfordulásánál. Nem tudom, hogy mondta-e, hogy neki mikor aktuális legközelebb, de bezavarhatott az a tabletta is, amit annyira be akart venni. Minden esetre, remélem, nincs baj.
- Gondoltam, nem megyek el addig zuhanyozni míg... - megvonom a vállam. Csak nem érezheti magát konfortosan így.

- Nem lesz rá szükség - válaszolok, hátra pillantva a vállam felett, majd megütögetem az ujjaimmal a mosógép elejét, jelezve, hogy már mindent bepakoltam. Az orromat megcsapja a tusfürdője illata, amitől mosoly jelenik meg sz eddig koncentrálástól ráncolt arcomon.
- Kávé - tolom elé a nemrég elkészített csodát. Csoda az, hogy sikerült elkészítenem. Kettőt már kiöntöttem, mivel nem sikerült. Nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult rétegezni a tejet, a tejhabot, és a kávét, de végül úgy-ahogy sikerült. Mondhatni, büszke vagyok magamra.
- Jól vagy? - nézek rá aggódó tekintettel, hiszen nem láttam még ilyet ezelőtt. A Kappás csajok kínosan ügyelnek az ilyen véres ügyekre, nehogy elborzadjunk tőlük. Ami engem illet, most leginkább a vér mennyisége rettentett meg. Ebbe biztos nem lehet belehalni? - Akkor ez így most normális? - Vagy én csináltam valamit este? Ugyan nem voltam durva, sőt próbáltam a helyzethez képest a legromantikusabb formámat hozni, és olyan kedves lenni, amennyire képes vagyok.
- Azt hiszem jól - húzom magamhoz a puszit követően, hogy megcsókolhassam. Borzalmas belegondolni abba, hogy az elmúlt napok aktivitása után most talán egy hétre is takarékra kell vennünk magunkat.
- És te? - kérdezek vissza, közben hagyom, hogy olyan távol kerüljön tőlem, hogy kényelmesen nekikezdhessen a kávéjának.
- Sokáig...? Tudod... - vonom meg a vállamat félszegen. Olyan nehéz ezt kimondani. Eddig egyik csajomnál se került ilyesmi szóba, legalábbis nem ilyen előzményekkel, és inkább csak úgy, mint hogy most öt napig nincs szex, vagy hasonló. Szóval még sose kellett nevén nevezni a dolgot.
- Leszel a feleségem, Maxime? - emelem fel a kezét, hogy megcsókolhassam az ujjait, megcirógathassam a kézfejét, miközben a szemébe nézek. Tudom a választ, tudom, hogy nem fogja visszaszívni, hiszen még mindig rajta a gyűrű. Tudom és mégis olyan jó újra hallani. Az enyém, csak az enyém.
- Mia dolgozik - szóval nem kell attól tartanunk, hogy megzavar minket. Ilyenkor általában sokáig benn van, szóval hacsak nem az egyetemen, akkor nem fogunk vele összefutni.
- Akarsz hazamenni a szükeidhez nyaralás előtt? - kérdezem készen arra, hogy igent mond.
- Ma elmegyünk kocsit nézni? - vonom fel a szemöldököm.

- Nem, egyik anyukámmal se beszélgettem erről – válaszolom meglepett arcot vágva. Mégis minek kellett volna nekem erről beszélgetnem velük, hiszen férfi vagyok? Az erekció és a szex egyébként is érdekesebb téma volt, de a felvilágosítást az anyák előszeretettel bízzák az apákra, és ez így történt nálam is. A többi kérdésben pedig magunkra voltunk utalva, de Dave, Mike és én elég hamar rájöttünk a dolgok csíziójára.
- Az jó – mosolygok a válaszán, és nagyon örülök, hogy alaposan sikerült… álomba ringatni ahhoz, hogy könnyű álmot hozzon az éj.
- Hát, tudod… - ismételem meg, és már nem csak a vállamat vonogatom hozzá, hanem a szememmel a megfelelő irányba nézek, mintha csak azzal akarnám mutogatni a témát, mert az ujjamat nem merném hozzá használni. A szemem egy pillanatra visszasiklik a tejhabos kávé, vagy ha úgy tetszik latte meggyilkolásának eseményére, majd egy elfogadó sóhaj kíséretében újra Maxime gyönyörű szemeire nézek ártatlan tekintettel. Hát baj az, ha nekem ez a téma kellemetlen?
- Azt végül is ki lehet bírni – motyogom az orrom alatt. Hát nem lehetne ezt gyorsabban csinálni, hogy kevesebbet kelljen szenvednem? Négy-öt nap? Talán több is szex nélkül? Ezt hogy fogom kibírni? Valószínűleg elég rémült arcot vághatok, legalábbis ezt veszem le abból, amilyen témának utat nyit a kedves menyasszonyom. Rázam a fejemet. Nem, nem.
- Éppen elméletben van akadálya – és persze emiatt gyakorlatban is. Nekem senki se mondja, hogy teljesen normális ilyenkor szexelni, mert nem fogom neki elhinni. Az a helyzet, hogy a Bibliában éppen elégszer leírják azt, hogy ez tiltott dolog, és mint ilyen nem egyszerűen kerülendő, hanem egyenesen tilos. nem szabad.
- Hát, ez a ti problémátok – húzom el a számat. Ezt még óvszerrel se vállalnám be, bármekkora kínszenvedést jelentsen is ez számomra.
Hát, így biztos nem lesz egyszerű ezt az öt napot kibírni, ha minden alkalmat kihasznál, hogy felhúzzon azokkal a kívánatos ajkaival.
- Biztos nem szeretnéd inkább személyesen? – fürkészem az arcát kíváncsian. A személyes találkozók mindig eredményesebbek, az üzleti életben is. – Akár elmehetnénk ma is – próbálkozok, és egyáltalán nem azért, mert ki szeretném hagyni a vizsgámat, hiszen szeretnék rajta túl lenni mihamarabb. Az óra irányába lesek, hogy tudjam, mennyi időnk van.
- Nem sok – ingatom a fejemet. – És szeretném átnézni a tételeket – a kidolgozott tételeket, hogy felidézzem a tanultakat. Mihamarabb túl akarok esni az egészen.
- Csak találunk kompromisszumos megoldást – mosolygok rá. Például itt van ezaz új BMW, ami elég jól néz ki, bár még csak képen láttam. Most nem engedhetek meg magamnak drága autót, de tömegközlekedéssel mégse szeretnék járni.
- Maxime – ölelem magamhoz – el sem tudod képzelni, hogy milyen boldoggá tettél – mondom, majd megcsókolom. Vajon tudja, hogy nem fogok visszalépni? Hogy ilyen döntésekben milyen határozott vagyok? És ő? Ha elmúlna az érzés elhagyna? A tincsei tengerében megmerítem ujjaim.
- Ezt még nem is mutattam – húzódok el tőle, hogy a bárpultról leemeljek egy divatlapot. – A teljes kollekcióm – lapozom fel a tizenkettedik oldalt, ahol a képsorozat kezdőik. – Apám előnyt kovácsolt a hátrányból – azt is mondhatnám, hogy hamarosan minden meleg férfi Floridában azért fog áhítozni, hogy egy ilyen öltönyt viselhessen. Ha pedig ők viselik, viselni fogják a normális férfiak is, és pár éven belül jöhet a tömeggyártás. Természetesen nem az enyém a teljes érdem, de azért egy jelentős része a zsebemben fog landolni. Érdekesség pedig, hogy nem egy képen én magam szerepelek. Az első modellkedésem, ugyan akaratom ellenére, de mégis örömmel tölt el.

- Hmph - nyelek egyet. Micsoda mocskos húzás! Még, hogy a Szigmások szendék! Valójában kis nőstény ördögök lakoznak a távolságtartó álca mögött, akik csak arra vágynak, hogy leteperjék őket. Még hogy a lányok angyalok! Hah! - Az orális szexhez? - sandítok rá. Kicsit meglepett ez a költői kérdés, eddig azt hittem, hogy ez tabu téma ennél a lánynál, hiszen soha semmilyen jelét nem adta annak, hogy élnek még benne a bébi reflexek. - Azt hittem, ez nálad tabu - nézem még mindig kicsit meglepetten.
- Ami azt illeti... - vonom meg a vállamat. Ezen most mit lehet szépíteni? Nem tudom, hogy mit várt tőlem, mert semmilyen válasz sincs a homlokomra tetoválva. - Én nem vagyok híve a franciázásnak - mert nevezzük szépirodalmi nevén a gyereket. Férfi és nő előtt ne térdelj úgy, ahogy Isten előtt térdelnél. Mindig ezzel poénkodtunk az egyetemen. Persze átvitt értelemben, mert az eredeti szöveg is másként szól, de mi jól megértelmeztük azt, hogy ez hogyan működik igazából, pláne, mikor éppen vizsgákkal szopatnak minket.
- Hm? - Pár új trükk, vagy pár ujj-trükk? Elmosolyodok. - Ismered azt a szót, hogy böjt? - vonom fel a szemöldökömet. - Olyan telhetetlen vagy, mióta felszabadultál a szüzesség fogságából - vigyorodok el. Persze nehéz bilincs lehetett, hogy csirka 8-10 éve alkalmas lenne a teste a gyönyörre, illetve a gyönyör igazi veteljesülésére, és ennyi ideig hagyta magát parlagon heverni. Aminek én csak örülhetek.
- Rendben - bólintok. Pedig úgy lettünk volna korrektek, ha a családdal személyesen beszélünk... Mia ki fog akarni, ha megtudja. Mind a kettőnkre, és jogosnak fogja érezni, még ha nem is lesz az.
- A teljesítmény igényemről akkor mondtam le, mikor mem sugárjajtású repülőgépet akartam venni - vigyorodok el. Vagy űrhajót? Mert ki ne vágyott volna arra, hogy űrhajó pilóta, asztronauta legyen? Vajon ha fiam lesz, mi akar majd lenni, ha felnő? Cowboy, mint a nagyapja? Ethan nagyon örülne egy unokának, és Léna is szívesen venné, ha tovább bővülne a család. Hm...
- Nem, egyáltalán nem gond - ölelem át hátulról, miközben az újságot lapozgatja, és a kezemet becsúsztatom a törölköző alá, hogy puha bőrén ez érjek. - De ezek jó szerével egy kaptafára készültek, apró változtatásokkal. - Ezek itt a Texasból hozott stílusjegyek, ezekkel pedig a fiatalok számára válik kényelmesebbé az öltöny viselése. Sok fiatal kényelmetlenül érzi magát öltönyben, mert nem érzi a sajátjának, itt a cél az volt, hogy megfogjuk a fiatalabb korosztályt is. Ehhez persze kellet egy neves divattervező - mutatok rá apám barátjának nevére. - Eredetileg az volt a terv, hogy az ő neve alatt fog futni az egész, de Richard - mondom ki az apám nevét - végül a botrányos cikk miatt másként egyezett meg - vonom vállat. Ez tiszta üzlet, és a faterom ért hozzá. Kő kemény, ha üzletről van szó, és nem mellékesen tudja, hogy egy-két szívességért "kit kell leszopni", ahogy ő fogalmazott annak idején. - Ő tervezte a ruhát, amit kaptál tőlem - bravúros alkotás. Mi is a neve? - Azt hiszem, hogy az a neve a ruhának, hogy Ariel álma - a kis hableány után szabadon, a Tündér mese kollekcióból. És még csupán alig három darab van belőle.
- Az iskola újságba is bekerültem - mondom, csak úgy mellékesen. Ehhez viszont nincs papír alapú újságom, ezért elő kell, hogy vegyem a tabletet. Persze az is az asztalon áll kikészítve, mert már használtam. Ettől függetlenül nem megyek oda, hogy idehozzam, megvárom, míg Maxime jelzi, hogy szeretné látni.
- A fotóssal együtt szakmáztam - az extra egy év, amit eltöltöttünk együtt érettségi után-közben, sokat segített abban, hogy megtanuljak pár trükköt. Meg aztán... Melyik Alpha nem pózol a tükör előtt, hogy magabiztosabban álljon oda a csajok elé?
- A modellkedéshez már öreg lennék - jegyzem meg. Persze még pár alkalom beleférne, de nem tudnék karriert csinálni. A telefonom a pulton csörögni kezd, egy orosz gyerekdal dallamával, a kijelzőn pedig cirill betűk jelennek meg. - Bocsánat - kérek elnézést, és nyúlok a telefonért, hogy felvegyem. Mire pedig a fülemhez emelem a kagylót, oroszul szólok bele. Nem mintha titkolni akarnék bármit is, csak így szoktam meg. Váltok pár szót, majd visszateszem az asztalra.
- Elmegyek zuhanyozni - adok egy csókot a szájára. - Aztán elmegyünk a BMW szalonba - indulok el, megfeledkezve arról, hogy szereztem neki egy kis ajándékot, ami szintén a pulton fekszik egy vörös masnival átkötve. A fehér doboz egyáltalán nem kérledik arról, hogy a lakóját iPad-nak hívják, csak rá van írva, egy kis cetlire pedig a tulajdonosa neve is. "A dobozban megtalálhatod az egész könyvtáramat."
Eltűnök a zuhanyzóban.

- Igazad van. Egy szóval se hoztad szóba - bólintok. Ebből meg mi másra következtet az ember, mint arra, hogy... Még csak nem is próbált célozni arra, hogy benne lenne, egyetlen mozdulattal se. Ebből senki se gondolná azt, hogy a másiknak csak nem jutott eszébe. Pláne, hogy előttem még szűz volt.
- Te mondtad, hogy még csak csókig se jutottál el senkivel - vonom meg a vállamat. - Az aktív szexuális élet, feltételezi azt is, hogy az embernek van egy partnere - az, hogy fallabdázol, még nem teniszezés. A kettő teljesen más dolog, még ha hasonló is az eredmény.
- Az, hogy felfigyelnek a nevemre, még nem biztos, hogy sikert hoz magával. Még szükségem lesz egy divatházra, ami lát bennem fantáziát - akkor talán dolgozhatnék tervezőként. De vajon megéri-e? Ennyi kihagyás után visszaülni a tervező asztal mögé egyáltalán nem sétagalopp. Sőt!
- Igen - bólintok. - Azt hiszem tudom - nézek egy darabig magam elé. Hogy mi lenne, ami felvillanyoz, amibe teljesen beletudnám élni magam? Ahogy gondolkodok, egyre szélesedik a mosolyom.
- Elsősorban férj és apa szeretnék lenni - pillantok felé, kíváncsian várva acreakcióját, majd közelebb húzom, és megcsókolom. Itt van ez a nő, és én egész életemben azt vártam, hogy találkozzunk. - Varázslatos vagy, Maxime - suttogom a nyakába.
- Nem hiszem, hogy herceg lennék... inkább testőr... mint a három testőrből sz egyik, - mosolyodok el, majd megcirógatom az arcát. - Biztos vagyok benne, hogy jól fog állni a ruha. Mert az ilyeneket a Maxime tipusú lányokra tervezik, az ő alkatára, az ő magasságára, hogy magasabbnak tűnjön, hogy a combjai kívánatosabbak legyenek, hogy a kisúgárzása erotikusabb. Persze meg kell tanulni benne járni is.
- Nem kapták fel a cikket. Apámról és anyámról írnak benne, és megemlítenek engem is - megmutatom neki, ha már ilyen közel merészkedett a tabletemhez. Megmutatom neki a képeket még a szüleim fiatal korából. - Nem ez az első cikk róluk - teszem hozzá csak úgy mellékesen.
- Azt mondtam neki, hogy később visszahívom - mindezt nagyon kedvesen és úgy, hogy közben látszott rajtam, hogy örülök a hívásnak. A vonal másik végén pedig egy kellemes hangú hölgy volt.
- Az nem olyan drága, mint egy Ferrari - vonom meg a vállam vigyorogva. Szeretem a sportos járgányokat, de persze gondolok arra, hogy családot akarok alapítani. Más különben mit akarnék magamnak egy kocsit?

- Szörnyű? - nézek rá értetlenül a törölköző alól, amivel éppen a fejemről próbálom leitatni a vízcseppeket. A derekamat is körbe öleli egy fehér törölköző. Ha törölköző, akkor fehér. Szeretem a higiéniában a tisztaságot jelképező színeket.
- Talán nem tetszik? - vonom fel a szemöldökömet, és olyan arcot vágok hozzá, mint aki nagyon sajnálja, hogy olyasmit adott ajándékba, ami a másiknak nem tetszik eléggé.
- Úgy költöm rád, mint aki szeretné rád költeni a pénzét - megvonom a vállam. Eddig nem szórtam ilyen mértékben a pénzemet, hiszen nem volt rá szükségem, nem is akartam ennyire villogni vele, de most ez így alakult. Azt hiszem, így akarom neki megmutatni, hogy jó potenciállal rendelkezem. - De egyszer el fog fogyni az anyai örökségem - egyszer, nagyon sokára, mert anyámnak komoly biztosításai voltak, amik nagyon jól fizettek daganatos megbetegedés esetére, sőt az abból eredő halálra is. Anyám ugyan a nyugdíjjára tett félre, de már nem élte meg azt a kort. A nyakamba teszem a törölközőt, és odasétálok Maximehoz, hogy két kezembe véve az arcát megcsókoljam.
- Gyereket szeretnék - suttogom, átölelve a derekát és magamhoz húzva. - Az egyik részem azt mondja, hogy korai, hogy ki kellene élveznünk, hogy együtt vagyunk, ám egy másik részem, amióta találkoztunk, azóta szüntelen könyörög... - megcsókolom a nyakát.
- Ha... Ha mostanában hoznánk össze, akkor tavaszi gyerek lenne, éppen ket vizsgaidőszak között. A nyarat még kiélvezhetnénk egy-két rosszulléttől eltekintve, és csak egy-másfél hónappal az új szemeszter kezdete után válna feltűnővé - mondom. Hogy miért? Mert ez jár a fejemben, hogy...
- Miután a gyerek elérné a három-három és fél éves kort, összeházasodhatnánk, úgy neki is lehetnének emlékei az esküvőről - na ki szalad itt igazából előre? Úgy érzem, hogy én, nagyon is...

- Negatív - ingatom a fejemet a kijelentésre. - Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy akkor lehet azt mondani valakire, hogy aktív szexuális életet él, ha van benn partnere, különben a szexuális élete passzívnak minősül - az már más kérdés, hogy a szex terén milyen szerepet tölt be, mert egy aktív is lehet éppen passzív, ha nincs senkije.
- Baj van? - nézek rá aggódva, hiszen nem tudom, hogy mi megy végbe benne. Óvatosan megsimogatom a karját, arra gondolva, hogy mennyire örülök, hogy nem születtem nőnek... vagyis inkább arra próbálok gondolni, hogy mennyire sajnálom, hogy nem vagyok képes rajta segíteni. - Nagyon fáj? - kérdezem meg óvatosan, mintha nem látnám rajta, hogy így van.
- Nem volt elragadtatva? - vonom fel a szemöldökömet. Nem igazán értem, hogy mire gondol ez alatt. - Úgy tudom, hogy hárman legjobb barátok voltak - mondom, azt, amiről én eddig tudtam, hiszen nekem fogalmam sincs a múltról. Nekem senki se mesélt arról, hogy valamikor régen ezt a két családot össze akarták hozni.
- Hm? Ilyet mondott? - elhúzom a számat. Rendben, az apám nem a hűség mintapéldánya, de ennek nem azaz oka, hogy nem bír megmaradni egy nő mellett. De nagyon is meg bír maradni egy nő mellett, csak szüksége van néha egy kis kikapcsolódásra. Legalábbis úgy hírlik, én pedig sose feszegettem a témát nála.
- És úgy gondolod, hogy tényleg hasonlítok az apámra az elmondások és a saját tapasztalatod alapján? - azért mégis kíváncsivá tett. Egészen más neveltetésben részesültem az életem egy jelentős szakaszában, és még a férfi-mintát se apámról vettem. Pedig...


- De az egész könyvesboltot csak így tudod magaddal vinni - mosolyodok el. - Egyébként van az egyik programban egy házhoz-rendelős funkció, és már betápláltam a lehetséges címek mindegyikét - magyarázom neki, és még mondanék valamit, de megakad a tekintetem az arcán. Most döbbenek rá, hogy teljesen megőrültem. Lényegében bármit képes vagyok megtenni, ha úgy gondolom, hogy az Maxime-nek jót tehet.
- Évek óta csak vigyázok rá - lényegében. Sose költöttem annyit, mint mostanában, de úgy gondolom, hogy megéri. Ezek mind apróságok. És még ott van a lakás üresen, amit jó lenne lassan eladni, ha nem akarunk beköltözni. Vagy legalább kiadni valakinek. Vagy legalább összeszedni, és eldobozolni anyám cuccait. Igen,... itt lenne már az ideje.
- Ezt kell eldöntenünk.? - nézek rá hosszan, figyelem, ahogy bólint. Gondolkodni vagy sem? Mi lenne a helyes? Mit kellene tenni? Egyszerűen legyünk őrültek, és ugorjunk fejest valamibe, amiről fogalmunk sincs?
- Én csak azt, hogy egészséges legyen - súgom vissza, belecsókolva a hajába. Belélegzem az illatát, egészen megrészegülök tőle, de legalábbis mámoros állapotba kerülök.
- Nem akarod, hogy beleszóljanak ebbe a döntésre? - húzódok távolabb, hogy rá nézhessek, majd lassan még távolabb, hogy elinduljak a szoba irányába, elvégre ideje lenne felöltöznöm. Ha utána jön a szobába, akkor mielőtt neki esnék a szekrénynek, odalépek hozzá és megcsókolom.
- Hálás vagyok a szerencsés véletlennek, hogy találkozhattunk - mondhatnám azt is, hogy Istennek vagyok érte hálás, de nem akarom ezzel kiakasztani. De lehet-e ez más, mint a sors keze? Mintha az égiek is egymásnak szántak volna minket, hogy helyre tegyenek egy generációval ezelőtt elkövetett hibát, hogy összehozzák a családjainkat, ahogy azt dédapáink is már vágyták.
- Amióta találkoztunk, rá se bírok nézni más nőre - suttogom a füléhez hajolva. Mert ez az igazság. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a kis mosolyt, ott a gyengélkedőben. A tekintetét. Most már úgy látom a helyzetet, hogy csak féltem attól, hogy ha újra találkoznánk, akkor lenne közöttünk valami. És én hosszú ideje irtóztam már attól, hogy az érzéseimnek irányítást engedjek. Inkább jártam olyan csajokkal, akik csak tetszettek. Ha bárkinek is igazi esélye lett volna nálam, at amennyire csak lehetett távol tartottam. És az exem... hogy vissza akartam neki vágni? Az csak ürügy volt, hogy kicselezhessem saját magamat.