"Hmm.. Um."

USER NEVE - USER KORA – TAPASZTALAT – MULTIK

story of my life

Gyermekkorom első pár évét egy otthonban töltöttem. Annak ellenére, hogy egészséges csecsemő voltam, egy ideig senkinek se kellettem. Nem akartak ferde szemű kölyköt a házukba a híres-neves amerikai szülők. (Ami azt illeti a nagyszüleim se.) Aztán megérkezett Lena. Anya szerint már első látásra tudta, hogy én vagyok az igazi. Ethannak... Ethannak semmi problémája se volt azzal, ha a fián látszani fog, hogy nem a sajátja. Így kezdődött.
Sose titkolták előlem, hogy nem vagyok a sajátjuk, de úgy neveltek, olyan szeretetben, mintha az lennék. Engem kölyök koromban amúgy se az érdekelt, hogy felhajtsam az igazi szüleimet, hanem a hétköznapi dolgok: futkározni a parkban, labdázni a pályán, nyomni az x-box-ot. Később már könyveket is olvastam, és lassan elkezdett foglalkoztatni a világ. Meg kell vallanom őszintén, hogy a kiskamaszkor rám is úgy köszöntött, mint minden más gyerekre. Ingerlékenyebb lettem, csetlettem-botlottam, nem találtam sehol se a helyem. Ciki lett a szüleimmel lógni, elmenni az apa-fia mérkőzésre, puszit kapni anyutól és azt a ruhát felvenni, amit ő akar.
Mégsem az tört meg, ami a legtöbb gyermeket, és nem is az történt, amit először képzeltek. Nem jelent meg a gonosz bácsi/néni, hogy megrontson.

Charley úgy toppant be az életembe, mint napfényes nyári délutánon a zivatar. Én nem kerestem őt, de ő megkeresett engem... a lelki békéjét akarta visszaszerezni. Hiába, mindig is önző volt, hát éppen most miért ne lett volna az? Az elvesztegetett időnket akarta visszaszerezni, ami eleinte legnagyobb sajnálatomra jogilag sikerült is.
A nagyszüleim első pillanattól kezdve gyűlöltek, annak ellenére, hogy addigra az igazi apám sikeres lett. Richard sose vette feleségül Charley-t. És tartok tőle, hogy inkább a saját neméhez vonzódik. Részéről pedig én egy fiatalkori eltévelyedés voltam.
Új iskola, új barátok, új környezet. Minden megváltozott. A csendes, békés, családias kertvárosból a rideg belvárosba kerültem, egy hatalmas penthause egyik félreeső szobájába. Életemben nem kívánt gazdagság lett a sajátom – és magányom is. Bezárkóztam. Gyűlöltem az igazi szüleimet, mert elhagytak, és gyűlöltem az örökbefogadó szüleimet, mert hagyták, hogy elvegyenek tőlük.
A highschool évei törékeny papírszárnyakon repültek. Charley próbált az anyám lenni, de egyáltalán nem volt az a típus. Olykor elvitt helyekre, megvásárolt mindent, a legjobb ruhákat, és néha veszekedett. Ijesztően keményen nyomta a sódert, lehetetlen volt vele szembe menni. Csapkodhattam az ajtót, ha felbosszantott, de végül úgyis az volt, amit ő-kegyetlensége akart: Partik, napfény, csillogás. Már akkor is utáltam ezt a világot.
Richard... Richard sosem volt otthon. Egyszer-egyszer megjelent, olyankor elrángatott magával „férfiasan” szórakozni. Falat másztunk a közeli klubban, súlyzóztunk a konditeremben. De azért jó arc, látszott rajta a kezdetektől fogva, hogy ő nem akar az apám lenni, de szívesen lenne egy barát, aki segít ebben az új, szokatlan életben, melybe szülőanyám belekényszerített. Hamarabb megkedveltem, mint Charley-t. Idővel vett nekem egy gitárt, mely egyetlen menekülőösvényem lett az új anyám elől.
Nagyjából két hetente a régi szüleimé voltam, de már az se volt az igazi. Hiányoztak, hiányoltak, de érezték, hogy nem az vagyok, aki voltam. Én is éreztem. Nem találtam a helyem. Nem találtam a helyem sehol. Ám az ő türelmük kiállta az idő próbáját, valahol sejtették, hogy nem veszítettek el örökre. Olykor még most is találkozok velük. Ethannal úsznunk, footballozunk, mint régen. Lenanak felolvasok, miközben a méz, lekvár, fahéj és kardamom jellegzetes illat lengi körül a konyhát.

Az érettségit szakmával együtt szereztem, akkoriban új anyám hatására a divattal kezdtem foglalkozni, úgy gondolva, hogy ezzel talán némi örömöt okozhatok neki. Az nem biztos, hogy tévedtem, de abban se vagyok biztos, hogy az volt élete álma, hogy egyetlen fia ilyesmivel foglalkozzon. Nem nyilvánította ki egyértelműen nemtetszését, de azért éreztem a hanghordozásában megjelenő jelzéseket. Az új apám ezzel szemben büszke volt rám. Megveregette a vállamat, azt mondta jó döntés volt, hogy ezzel lehet karriert építeni, csak... Hát, kicsit nehéz. De mégis minek nekem karrier? Mikor gondol egy annyi idős kölyök, mint én a karrierre? Némely tiszta pillanatban, mikor éppen nem azon jár az agya, hogy az előtte szambázó hosszú combok...

Mint a legtöbb amerikai tini, nekem is jutott abból az egy év szabadságból. A spórolt pénzemet kiegészítette az összes szülőm. Az új apám meglepett egy új motorral, és azt javasolta, utazgassak egy kicsit, mielőtt kitalálom, hogy melyik egyetemen szeretnék tovább tanulni. Hiszen annyi előttem a lehetőség!

Ez az egy év meghatározó volt az életemben. Tapasztaltam hideget, és meleget. Kerültem bajba, kötöttem ki fogdában, ittam magam talaj részegre, és egyszer még ki is raboltak. Megtanultam eligazodni az országutakon. Mégis mi célja az emberi létnek? Tettem fel a kérdést magamban, mikor az egyik másnapon a saját hányásomban ébredtem a motel padlóján. Megmosakodtam. Ismét az a különös érzés kerített a hatalmába, hogy valahogy nem találom a helyem, mint mikor el kellett költöznöm a régi szüleimtől a régi-új szüleimhez. Leültem az ágy szélére, és vártam, hátha történik valami csoda, de nem történt semmi. A testem remegett a toxikus anyagok, a másnaposság és a fáradtság egyvelegétől. És akkor felcsaptam a Bibliát, és olvasni kezdtem. ”Az ember dolga a béketűrés, a szenvedések és sérelmek alázatos elviselése, a szeretet, az önfeláldozás, az önzetlenség, a nyugalom, a béke, a szegénység, az alázatosság...” állt egy kézzel firkantott széljegyzet az egyik lap szélén, mely elgondolkodtatott. Még abban az évben beiratkoztam teológiát hallgatni az egyetemen. Persze ettől nem lettem szent életű, igazából nem változott semmi. Csak a helyszín lett stabil, de a bulik,... az éjszakák folytatódtak ugyan úgy.

A diplomaosztóm napján már tudtam, hogy Charley nem fog eljönni, de nem azért, mert nem akart. Vagy legalábbis úgy sejtem, hogy ha megtehette volna, akkor... kétszer is meggondolja, hogy kihagyja-e egyetlen fia első diplomaosztóját. Ám Charley addigra már járni is alig tudott. Míg én az egyetemen az élet élvezetével voltam elfoglalva, addig szülőanyámra nem csak a halál árnyéka vetült, hanem csontos kezét a vállára helyezve szögezte ágynak. A rák... ez a borzasztó kor, gyorsan végzett vele.
A temetésén döbbentem rá, hogy nem ismerem. Egyáltalán nem tudtam, hogy ki volt ő, és nem is érdekelt ez előtt. Akkor viszont, ott állva a sírjánál, tudva, hogy ez a test egyszer az én testemet táplálta, és látva holtan,...
- Ki voltál Te?- tettem fel a kérdést, de már nem válaszolt. Ezzel szemben Richard megállt mellettem, és elmesélte, hogy hogyan találkoztak az egyetemen, a Hollison, ahová mindketten jártak, hogy miféle erős szövetség kötődött ott közöttük, és hogy... szerinte az anyám, akit egy törtető mindenre elszánt szajhának ismertem meg, valamikor régen, még az egyetem idején egy jó lelkű lány volt. Elképzeltem Richardot, mint a focicsapat egyik leggyorsabban futó emberét, aki hosszú lábaival ezredmásodperceket nyer csapatának minden egyes pillanatban, mikor a közelébe kerül a labda; és Charley-t, mint a szurkolótábor vezetőjét, aki nyaktörő mutatványaival lenyűgözi a teljes zsűrit. A művészet történet szakos tehetős családból származó Charley-t, és a gazdaságtant hallgató feltörekvő Richardot. Nem illettek össze, de mégis... történnie kellett valaminek, ha megszülettem... valamiért elég fontos lettem ahhoz anyámnak, hogy ne vetessen el... A bűntudat, melyet a koporsója leeresztése közben éreztem, mind a mai napig kísért... ezért jöttem az egyetemre, hogy lerójam tartozásomat.

Magamból kikelve üvöltöttem a Tanulmányi Osztály ajtajában állva a kollégiumi elhelyezésért felelős idióta libával. Mi az, hogy egy adminisztrációs hiba miatt a lányokhoz kerültem? Egyértelműen megjelöltem a jelentkezési lapon, hogy férfi vagyok. Persze minden hiábavaló. A nőcske rezignált arccal ül a székében, mintha ez lenne a lehető legnormálisabb dolog egy diák életében: hogy férfi létére a lányok házába kerül. Beletúrtam fekete üstökömbe, majd sóhajtva kieresztettem dühöm. Rendben, rendben. Akkor most térjünk rá arra részre, hogy mit lehet ez ellen tenni. Hogy ne legyen egyszerű, be kell nyújtanom egy kérelmet, amit aztán elbírálnak, és hát... bürokrácia, meg miegymás, majd egy-két hónapon belül felülvizsgálják a helyzetet. Ő pedig nagyon sajnálja... és mossa kezeit. Legszívesebben ráborítanám az asztalt, de végül elhagyom a termet, és amekkora erővel csak bírom, becsapom a hátam mögött az ajtót, majd tüntetőleg leülök a legközelebbi padra. Az emberek úgy járnak-kelnek mellettem, mintha ott se lennék. Szellem vagyok. Egy bosszankodó szellem, aki legszívesebben kihajítaná az ablakon azt a félregépelő adminisztrátort, aki merő véletlenségből beírt a lányok közé. Elhatározom, hogy ott fogok éjszakázni a padon, egészen addig, míg valaki rendbe nem teszi a helyzetet. Az emberek szállingóznak hazafelé, egyre kevesebben vannak az irodában. Csupán egyetlen asztalnál ég még a villany, én pedig egyre fáradtabb vagyok, a szemem le-lecsukódik, kezdem úgy érezni, hogy ülősztrájkom lassan fekvősztrájkba bukik át, mikor egy feltűnően jó megjelenésű hullámos vörös hajú csinos arcú nő lép ki az ajtón. Éppen csak el nem füttyentem magam, mikor a bokáiról levéve a tekintetemet megpróbálok a szemeire találni... a szemeire, amik valahol a válla felett (és nem alatt) találhatóak.
- Sasha? - kérdezi. Kellemes hangja van, az a búgó fajta, amivel akár suttoghatna a fülembe egész éjszaka ~ jegyzem meg magamban, és egyértelműen elvigyorodok. Kevés kell hozzá, hogy meg ne kérdezzem tőle, hogy: Mi kell, édes?
- Um – bólintok.
- Richard McCain fia? - fürkészi az arcom, bár gyanítom, hogy képtelen megkülönböztetni a keletieket egymástól, így valószínűleg ezzel a félvérrel (velem) se lehet egyszerű dolga. Bár hasonlítok az apámra, de azért... na...
- Talált – biccentek oda. Mindig ilyen szoktam lenni, és általában a csajok bírják, hogy szűkszavú vagyok, ezt pedig szeretem kihasználni. Bár nem az idősebb nők a zsánereim, de ez alkalommal szívesen kivételt teszek.
- Richard évfolyamtársa voltam, együtt szurkoltam édesanyáddal – mondta mosolyogva, mire majdnem lefagyott az arcomról a mosoly. WATTAFÁK?
- Valóban? - vonom fel a szemöldökömet kérdően...
Az nap esete nála aludtam,... a kanapéján,... és még pár éjszakán át, míg végre meg nem kaptam az engedélyt arra, hogy beköltözzek az Alpha házba.