”The End”

LADY TANDA – BEMEHETEK A DOHÁNYBOLTBA – 3 ÉV - NONE

story of my life

„Rosie, bébi, csak egy pillanat” A csaj megőrjít. Kiakaszt. Az agyamra megy. Gondolom minden ép elméjű, és hormonálisan stabil hímnemű ölne egy könnyűvérű mostohatestvérről, akinek minden bizonnyal életcélja, hogy minden ujjára hat férfit számolhasson meg. Nos, én biztosan nem vagyok akkor beszámítható/kiszámítható/őrült eléggé, hogy befogadjam a hugit az ágyamba.
„Bash!” Csipog. Teljesen őszintén… Persze nem várom el, hogy mély hangja legyen, nem várom, hogy teljesen nőietlen legyen (pedig a süly essen belé, mennyivel jobban örültem volna, ha egy mostoha öcsit terhelnek rám), de a csipogás csak és kizárólag a madarak kiváltsága. Vagy egye fene, lehet a nőké is, csak ne azoké, akikkel egy családba vert a sors. Mondjuk az is valóban kérdéses mennyi időre. Apámat ismerve úgy szereti váltogatni a barátnőit (bocsánat, jegyeseit!), mint más, normális ember a zoknijait.
Bár azt hiszem, ezt örököltem, csak nem éppen az apucinak tetsző módon. Mert legyünk őszinték, nem túl klasszikus, ha az alkoholtól félig ájult fiad az aktuális csókpartnerével áldoz a férfiszerelem oltárán a karácsonyi parti kellős közepén.
„Bash! Bash! Baaaash!” nyávogom a hugicám tökéletesen festett, műszempillákkal nehezített szemébe. „Annyira unom, drága testvérem, hogy képtelen vagy fél pillanatra is meglenni nélkülem! Mi lenne, ha te elindulnál én pedig majd követlek.” csapok a hátsójára bíztatásképpen. Persze eszem ágában sincs követni a lotyót, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
„Borzasztó vagy, ugye tudod? Ha anya megtudja, hogy egyedül hagytál egy buli közepén, ami tele van részeg, perverz egyetemistákkal…”
„…Akkor anyád összeteszi a két kezét és megköszöni nekem, hogy eljuttattam az édes kicsi lányát éppen oda, ahová vágyott. Rosie játszhatjuk még a hülyét, de mindketten tudjuk, hogy te mész, keresel magadnak valami közepesen jól szociált és nem túl csúnya elsőst, akinek a nevére sem fogsz emlékezni reggel, még én veled ellentétben szórakozni fogok.” Rávillantom egy egyik gonosz, féloldalas mosolyaim egyikét, amit kifejezetten csak neki tartogatok.
Duzzog, toporzékol és mindennek elmond… talán egy fél másodperig, majd lejjebb húzza a ruháját, hogy minél több szabad bőrfelületet mutasson a melleiből, hátracsapja a haját és faképnél hagy. Ő ezt teljesen lealacsonyító gesztusnak szánja és voltaképpen az is, kár, hogy nem a célszeméllyel szemben.
* * *
Mit keres itt? Hívta valaki, vagy eltévedt? Egyébként is, miért nem tudtam előre, hogy egy kedves idegen – kedves alatt értsd, formás hátsójú – betéved a saját bulimba. Nem mintha bánnám, ne érts félre…
„Hé, Darius!” intek fél kézzel a legjobb barátomnak, aki éppen valami szőke, egyértelműen szilikonozott cicát próbál megfűzni egy éjszakára. A szemem nem veszem le a fiúról, de anélkül is tudom, hogy Darius figyelme az enyém. Mindig így van, ha szólok neki…
„Az ki?” mutatok egyenesen a fiúra. Annyira nem illik ide, hogy szinte villogó neonfelirat hirdeti a feje fölött. Darius vet egy futó pillantást rá, majd a vállát vonogatja.
„Nem tudom. De Bash én nem hiszem, hogy…” Ismételem egy ideges kézmozdulattal elhallgattatom. Tudom, mit akar mondani és nem érdekel. Apám feltételek elé állított a szemeszter elején: ha még egy saját nememből származót megkörnyékezek, fizethetem a tandíjamat, ahogy akarom. De kit érdekel, amikor a fiúnak olyan formás szája van…
Felkapok egy pohár pezsgőt az asztalról és kicsusszanok a helyemről. Tudom, hogy úgy mozgok, mint a prédájára vadászó nagymacska, de nem érdekel. Odasasszézok a fiú elé, kiemelem a pohárból a tökéletesen kerek eperszemet és aprót harapok belé.
„Szia! Sebastian vagyok…” És akkor kezdjük.