Keith Davis
::say something : 3
::born this way : 2014. May. 01.
Age : 33
::where we belong : Palm Bay (Alpha főhadiszállás)
Alpha
 |  Tárgy: Keith Davis Csüt. Május 01, 2014 8:14 am | |
| Keith Xavier Davis Azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.
Teljes név: Keith Xavier Davis
Becenév: Keith
Születési hely és idő: New York, 1990. szeptember 29.
Play by: Daniel Sharman
Csoport: Alpha
Érdeklődési kör: Sok minden van, ami engem le tud kötni. Szabadidőmben például rendszeresen futok, délutánonként pedig lejárok az edzőterembe pár ismerősömmel az egyetemről. Amikor pedig nem ezeket az elfoglaltságokat űzöm, elmegyek a parkba vagy valamelyik kávézóba, hogy egy kicsit olvassak. Kedvenceim közé tartoznak például az angol klasszikusok, mint Dickens vagy Orwell, de a kortárs írók műveit is gyakran a kezembe veszem. Sokan talán kicsit műnek érzik, de engem lekötnek Stephen King művei.
Kapcsolat a családdal:
Apám, Matthew D. tehetős ember, aki a legkeresettebb ügyvédi iroda tulajdonosa New Yorkban. Világéletében arról álmodozott, hogy ha majd egyszer fia születik, ő is a nyomdokaiba fog lépni, s később, mikor ő majd nyugdíjba vonul, lelkiismeret furdalás nélkül ráhagyhatja az egész vállalkozást.
Önző módon csak az ő elképzeléseinek élt. Belém verte, hogy már pedig belőlem ügyvéd lesz. Arra azonban nem számított, hogy nekem más terveim vannak a jövőmmel kapcsolatban. Tudniillik, nem szeretném úgy leélni az életem, hogy minden egyes lépésemet valakinek az unszolására tegyem meg. A magam ura akarok és akartam lenni mióta az eszemet tudom.
Egészen az egyetemig magamba fojtottam a leghőbb vágyamat; azt, hogy egyszer majd az irodalommal foglalkozzak. Talán azért, mert féltem apám szigorától és mert egy kicsit tényleg azt akartam, hogy büszke legyen rám. Az ő szemében a firkászok senkik. Közel sem keresnek annyit, mint amennyit az ügyvédek. Éppen ezért hallgattam a kis tervemről, és beiratkoztam a Hollis egyetem jogtudományi karára. Volt nagy öröm otthon, mikor a szüleim otthon megtudták, hogy felvettek az iskolába. Én azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy ez olyan nagy öröm lenne.
Telt-múlt az idő és én sehogy sem tudtam megbékélni a joggal. Feleslegesnek tartottam, hogy olyan dolgokat tanuljak, amiket soha nem fogok hasznosítani. Időközben megismerkedtem rengeteg emberrel - főleg olyanokkal, akik az irodalmi karra jártak. Sokan közülük arra biztattak, hogy próbáljak beszélni az apámmal, hátha meglágyul a szíve.
Az első év letelte után tehát átiratkoztam a másik karra, s csak akkor beszéltem erről a szüleimmel, mikor már biztos voltam benne, hogy ide is felvettek. Mondanom sem kell, az apám teljesen kifordult magából. Nem akarta elhinni, hogy így tönkretettem az álmait. A vége persze az lett, hogy elküldött otthonról. Az anyám, Nancy D., próbálta enyhíteni a rám szabott büntetést. Oh, ő egy áldott jó teremtés! Nem olyan jégszívű, mint amilyen Matthew. Ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb, és teljes mértékben elfogadta a döntésemet.
Az idő alatt titokban pénzt küldött nekem az anyám, hogy fizetni tudjam az egyetemet, de ez mellett még munkát is vállaltam a városi állatmenhelyen.
Már három éve járok az egyetemre, és ez idő alatt az apám is rendezte magában a dolgokat. Igaz, még most is felhánytorgatja nekem, mikor hazamegyek, hogy: "Már pedig fiam, jobban tetted volna, ha ügyvédnek mentél volna." Mindegy, legalább azt tanulom, ami érdekel.
Testvéreim nincsenek.
Ez vagyok én: Barátkozó típus vagyok, de csak olyan embereket engedek magamhoz közel, akik számomra szimpatikusak. Velük könnyen el tudok beszélgetni, de sajnos csak kevés ember akad köztük, akikkel ki tudom vesézni a világ gondjait.
Rendkívül őszinte vagyok. Nem szeretek elhallgatni senki elől semmit, még akkor sem, ha ezzel valakit megsértek vagy összetöröm az álmait. Végül is, miért ne lehetnék én az, aki megmondja egy-két pályát tévesztett vagy okoskodó embernek, hogy semmi keresnivalója sincs közöttünk?
Nem vagyok az bulizós, alkoholista típus. Itt-ott persze eljárok házibulikba, de nem szeretem minden estémet ott tölteni. Számomra vannak fontosabb dolgok is, mint a hétvégéken lerészegedni, másnap pedig semmire sem emlékezni. Jobban szeretek józan lenni, hogy kontrollálni tudjam a tetteimet és a döntéseimet, de néhanapján velem is megtörténik, hogy többet iszok a kelleténél.
Határozott és jókedvű fickónak ismernek az emberek.
Próbálom leplezni, de az egyik legrosszabb tulajdonságom az a türelmetlenség. Egyszerűen nem bírom kivárni, például mikor egy fontos eseményre vagyunk hivatalosak, és az én drága barátnőm az utolsó pillanatokban dönti el, hogy melyik ruha passzol jobban a szeme színéhez.
Ha ideges vagyok vagy valami bánt, általában rágyújtok egy szál cigire.
Átlagos küllemű embernek mondanám magam a 186 centiméternyi magasságommal, hullámos, rövidre nyírt, barna hajammal és kék szememmel. A testem izmos, mivel ha több a szabadidőm, akkor edzőterembe járok.
Nincsenek különleges megkülönböztető jegyeim, mint például a fejemre vagy egyéb testrészemre tetovált tetkó. Még csak az öltözékemmel sem tűnök ki. Igyekszem mindig lazán öltözködni, és ha úgy adódik, akkor márkás ruhákat is magamra öltök, de nem igazán szoktam ezzel fitogtatni a hovatartozásomat. Többnyire farmerban, pólóban meg tornacipőben látnak az emberek; amikor pedig hűvösebb van, magamra kapok egy dzsekit vagy pulóvert is.
| [You must be registered and logged in to see this image.] |
ORSI - 19 - 5 ÉV - EGYELŐRE NINCS story of my life
Egyszer volt, hol nem volt… ja, hogy ez nem az a sztori? Lapozzunk. Valójában nem tudom, miért vetem papírra az én történetem. Talán hátrahagyom az utókornak. Bár komolyan kíváncsi lennék, ki az, aki végig tudná olvasni elalvás, vagy éppen nagy sóhajok nélkül. Ha engem kérdeztek, nem éppen izgalmas a történetem.
Kezdjük a legelején. A szüleim története igazán rövid és egyszerű. Egy repülőn ismerkedtek össze, ugyanis egymás mellett ültek. Az út hosszú volt, és le kellett magukat kötni valamivel. Hát elkezdtek beszélgetni. Ebből a beszélgetésből alig egy év múlva már esküvő lett. Ekkor anyám már terhes volt, vagyis alig kilenc hónap elteltével jöttem én.
Üdv mindenkinek, a nevem Keith Xavier Davis, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a két nevet kaptam, nem pedig valami kiejthetetlen, vagy éppen idiótaságot. A Xavier-hez apa ragaszkodott, neki ez volt a kedvenc fiú neve, anya viszont nem tudta elviselni, hogy ne legyek Keith is.
Nancy, az anyám egy jól kereső, mondhatni híres ügyvéd volt, apa szintén. Ettől függetlenül, miután megszülettem, rengeteget törődtek velem. Persze fontos volt a munka is, de örültem, hogy a szüleimnek én vagyok az első. Na, nem mondom, hogy kettejük között nem voltak hullámvölgyek, de szerették egymást, és mindig átvészelték. Néha - néha felfogadtak mellém egy dadát, ha túlságosan elfoglaltak voltak, de tényleg csak ritka esetben történt meg. Mondhatni már - már el voltam kényeztetve. Szerintem a legtöbb gyerek kiskorában mindent szeretne. Nos, én sok mindent megkaptam, de fel lett állítva néhány bizonyos határ.
Az idő pörgött, óvodás lettem. Anya és apa ekkor már végre többet tudott dolgozni. Én pedig igazán örültem annak, hogy óvodába jártam. Hamarosan néhány igen fárasztó tulajdonságom is nyilvánosságra került, mint például, hogy hiperaktív kölyök voltam, és folyton beszélni akartam. Ez tulajdonképpen vegyesen jó és rossz. Az óvónőket rendszerint lefárasztottam, és sokszor a többieket is, mert mindig játszani akartam. Utáltam egyedül lenni, vagy aludni. Hamar lettek barátaim is. Az egyik kedvenc elfoglaltságom a rajzolás volt. Igen, imádtam rajzolni. Persze ekkor még annyira nem látszott meg, hiszen négy év körül lehettem. Ettől függetlenül mindent szerettem papírra vetni. És ahogy teltek az évek, kezdtem ügyesedni.
Ám ekkor jött az iskola, a szüleim pedig azt akarták, hogy kitűnő tanuló legyek, a legjobb. Szerettem tanulni, a kedvencem a matek volt. A rajzolást ekkor hanyagolni kezdtem, csak hogy még jobban tudjak összpontosítani. Sokszor küldtek versenyre, ami sok gyakorlással járt, és kevés pihenéssel. Pedig még csak alsós voltam. Egy idő után kimerült voltam, elaludtam az órákon, és végre anyáék is észbe kaptak, hogy egy kisebb gyereknek ez még túl fárasztó. Tehát kicsit visszavettek a szigorításból, ami nálam felért egy megváltással. Újra nekifogtam a rajzolásnak, a rajzszakkörbe is jelentkeztem. Egy idő után elmúlt a rajz iránti szenvedélyem. Valami mást kerestem, így hát elkezdtem kosárlabdázni. De ahogy jött hozzá a kedv, el is múlt. Mondom én, hogy hiperaktív voltam. De valahogy semmi sem volt az igazi. Egy idő után minden elmúlt, akármit próbáltam ki.
Felsős koromban különböztem a többiektől. Szerettem tanulni, de suli után legszívesebben haza mentem. Voltak barátaim, akikkel néha elmentünk valahová, de néha jobban éreztem magam egy könyv társaságában.
A gimnáziumban megtaláltam a legjobb barátomat. Yas-nek hívják és azóta sülve-főve együtt vagyunk. Ez így kicsit vicces lehet, nem? Elvégre lány és fiú között nem lehet barátság. Az egyik fél ugyanis mindig többet akar a másiktól, és ezt a szerepet tölteném be én. Egy ideig szenvedtem miatt, hisz ő szemmel láthatólag csak a barátjának tart. A lelkem legmélyén én sem szerettem volna elrontani ezt a kapcsolatot, mivel ő volt az egyetlen olyan ismerősöm, akivel tényleg mindent megbeszélhettem, ahogy Yas is elmondta nekem a gondjait.
A gimnázium befejezése után Yas is és én is ugyanarra az egyetemre jelentkeztünk. Én előbb a jogi karra felvételiztem, ám egy év után meggondoltam magam, és inkább átléptem az irodalmi karra. Akkoriban képtelen voltam elképzelni magam olyasvalakiként, aki felnőtt korában naphosszat tárgyalásokra jár, hogy elítélteknek enyhítse a büntetését, s mikor vége van a napnak hullaként támolyogjon haza. Apámnál ez kiverte a biztosítékot. El is zavart otthonról és csak három év múlva nyugodott bele a tudatba, hogy belőlem nem lesz sikeres ügyvéd.
Az első éven ismét elkezdtem kosárlabdázni és be is vettek a csapatba, mert elég jól játszottam, a magasságommal pedig nem voltak gondok. Rá egy esztendőre azonban megint csak beleuntam a dologba, s inkább csak az irodalomnak szenteltem a napjaimat.
A Hollison ismerkedtem meg Marcie-val, a jelenlegi barátnőmmel. Amikor elmeséltem Yas-nek, hogy kivel is járok, azonnal kiborult, mert ő már az elejétől fogva utálta őt és ezt az tudomásomra is adta.
Minél több időt kezdtem eltölteni Marcie-val, annál több kétségem támadt azzal kapcsolatban, hogy talán mégsem ő az igazi. Ezt pedig csak tetézte az az este, mikor az egyik bál után lefeküdtem Yas-szel. Elég részegek voltunk aznap este és egy kicsit még mindig fátyolosak az emlékeim, de arra nagyon is jól emlékszem, hogy milyen jól éreztük magunkat. Legalábbis én biztosan, de az ő érzéseiről nem egészen vagyok bizonyos. Kicsit azért félek, hogy ez az egész hatással lesz ránk, de majd csak megoldjuk valahogy, nem de?
|
|
