Akiről álmodom, nem létezhet, és ha nem létezik, nem hasadhat meg a szívem.

R. - 19 - 4 év - Van

story of my life

– Félsz? – kérdeztem halkan Sophie-tól, látva mennyire összekuporodott a kanapén a Légió című film nézése közben. Mondjuk nekem nem volt bajom vele, de amikor az öreg nénike azzal a sok léggyel megjelent az én hajam is égek állt. Nem arról van szó, hogy féltem, hanem éppen ellenkezőleg undorodtam az egésztől. Sophie azonban erősködött, hogy nézzük meg, mert a barátai azt mondták érdemes megnézni, de mivel egyedül nem akarta választott egy olyan időszakot amikor a szülei nincsenek otthon és nyugodtan tehet azt amit csak akar. Én ilyenkor biztos valamilyen bulit rendeznék a haverokkal, ő mégis a Légió körül forgott. Azt mondta imádja a film borítóját és meg akarja nézni, mert angyalok vannak benne és biztos jó lesz. Hát itt az eredménye, a film jó csak túl sok benne a furcsa viselkedésű angyal.
– Én? Én nem félek! – suttogta bár az ember fia, ha nagyon okos és egy kicsikét használja a fejét akkor tudja, hogy a nők harmincöt százaléka ilyenkor azt várja, hogy a férfiak azt mondják:
– Biztos, hogy nem félsz Sophie? – sejtelmesen megbámultam, igen az ilyen percekben mindig mindenkit sikerül a kelleténél jobban megnéznem és észrevennem, hogy mennyire aranyos. Ja aranyos és azt várja, hogy valaki legalább egy éjszakára törődjön vele. Mondjuk azon, hogy elérjem a célomat még dolgoznom kéne, a kérdés az hogyan és hol kezdjem. Sophie nehéz eset, elégé nehezen vallja be magának, hogy gyenge és igenis szüksége van valaki védőkarjaira. Gondterhelten felsóhajtott majd egy picivel közelebb ült hozzám. Természetesen félt, ez most már nem kétséges. Én legbelül a lelkem legsötétebb részében már a terveket készítgettem, hogy a nap elkövetkező részében mit fogok mondani és tenni.
– Na jó. Egy kicsikét talán megráz az amit látok. – a szemeimbe nézett és úgy folytatta tovább
–Ugye van elég hely a karjaidban?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket egy lány szájából mindig előszeretettel hallgattam meg, most szintén. Bár Sophie igazán okos volt, tudta mit mikor és hogyan kell tennie. Egyszerű nemességgel fogott egy párnát és az ölembe helyezte azt a fejét meg arra a párnára hajtotta. Persze, hogy meglepett az amit tett, én ölelésre gondoltam nem pedig nyugodtan-alhatsz-az-ölemben-re, de ugyebár ez is jobb volt mint a semmi.
– Most már jobb? – érdeklődtem, csak azért mert átvágta a számításaimat, most agyalhatok valami máson. Az elcsábításban talán verhetetlen lennék, de a tanulásban száz százalék, hogy nem. Egy dolog az, hogy csak az órákon figyelek oda – ha odafigyelek - és abból élek meg, a nem tanulásom meg egy másik téma. Nekem most az is elég, ha mindenből nehézkesen, de átmegyek. A matematikával sajnos más a helyzet, azzal mindig szenvednem kellett, mert ugyebár ott van az a sok képlet amit tudni kell kívülről és használni is a gyakorlatban. No nálam a gyakorlat megvan, csak a tudás, az elméleti rész hiányzik. Mondjuk én nem szándékszom matematika tanárrá válni, így azt hiszem számomra pont elegendő ha meg tudom számolni a zsebpénzem. Ezen a gondolaton el tudtam volna nevetgélni ha egyedül vagyok, de sajna nem voltam egyedül, amit azt hiszem nem bántam. Elvégre mindenkinek szüksége van egy kis társaságra vagy nem? Sophie-nak szintén, én meg pont kéznél voltam, esetleg ő nekem, ez most már én sem tudom eldönteni, a lényeg, hogy itt voltunk egymásnak.
– Egy picivel jobb. – amikor a választ adta felnézett rám, de ahogy észre vette, hogy a film helyett őt figyelem azonnal elfordult és bámulni kezdte azt a… azt az angyalos izét.
– Mondd miért vagy te ilyen… ilyen idegesítően aranyos a lányokkal? – határozottan jó kérdés volt, rengeteg válaszom lett volna rá, de én inkább csak hallgattam és hagytam, hogy azt higgye semmit sem hallottam a kérdéséből, mert én vele ellentétben a filmet néztem. Ez azonban nem volt így, lehet a legvégén sikerül az elejétől a végéig megnézni, de untam és kész. Már a The End feliratot vártam, hogy végre valami mást tehessünk vagy éppenséggel egyből haza mehessek és unatkozhassak.
– Föld hívja Ambrose-t! Ugye élsz még és hallod amit mondok? – annyira vicces volt észlelni, hogy igenis figyel rám és azt szeretné ha én szintén így tennék. Akarva akaratlanul, de sikerült lenézném rá, egyszóval arról meggyőzni: itt vagyok, csak most kivételesen nem beszélek.
– Ugye nincs semmi bajod Ambrose ? – felült és nézni kezdett azokkal a nagy barna szemeivel. Egy pillanatig valóban jól esett a túlzott közelsége, de amikor fészkelődni kezdett és a szó minden jelentésében nem érezte jól magát a helyén valamit muszáj volt tennem. A párnát nem vághattam a földhöz csak úgy, valami nagyon nyomos okkal kellett volna ilyesmit tennem, de nem voltam ideges és az erőmet sem szerettem volna fitogtatni. Egyszerű nemességgel az ölembe ültettem Sophie-t, ha ellenezte volna ezt akkor már biztosan felpofozott volna, de semmi ilyet sem tett még szerencsémre.
– Öhm szerinted, ha nem lennék egészséges hagynák, hogy kosarazzak? – egyszerre kezdtünk el nevetni, bár én hamarabb elhallgattam mint kellett volna és csak azt néztem ahogyan önfeledt nevetgél. Szerintem ilyenkor mindig mindenkit ki lehetne használni, hiszen ha nevetünk nem figyelünk semmire és annyira védtelenek vagyunk, az ellenségeink könnyen foglyul ejthetnek minket. Mondjuk az, hogy megengedtem a karjaimnak az önálló életet az teljesen más tál tészta, nem én tehetek arról ha ‘véletlenül’ közelebb húzták Sophie-t hozzám. Tudtam mit akartam tenni, bár neki fogalma sem volt arról, hogy mit enged meg nekem és ez… ez határozottan tetszett. Lehet, ő is ugyanúgy rajongott értem mint bárki más. Az ujjaim köré csavartam a hajtincseit és néztem ahogyan engem bámul semmit sem értve abból amit teszek. De egy szimpla hajcsavarásból mit nem lehet megérteni? Annyira fáradt lenne? Hm bárcsak tudnám vagy legalább sejthetném mi jár most a fejében. A sajátomban tudom mi lakozik, már a megvalósítását tervezem és az akarat kellőképpen megvan bennem.
– Ezzel szoktad lenyugtatni a lányokat horrorfilm nézés után? – kérdezte újfent a szemeimbe nézve.
– Á nem. Kíváncsi vagy, hogy valójában mivel nyugtatok le valakit? – kíváncsian még közelebb ült hozzám és várt. Mit ne mondjak? Annyira mókás volt látni őt ilyen helyzetben is, eddig tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy nehéz eset lesz, de úgy látszik hatásos volt a tegnapi ‘szép beszédem’ amivel őt dicsértem.
– Hunyd le a szemed! – utasítottam őt, bár csak nem akart engedelmeskedni és még azért is visszakérdezett, hogy fokozza az én boldog hangulatom.
– Miért? – összeborzolta a hajamat, amit igazából sosem szerettem, de neki ezt most kivételesen elnéztem. Amúgy amit majd tenni fogok nekem már úgy sem lehet elnézni, szóval… ezt most igazán megtehetem.
– Mert csak úgy működik, ha meg nem csukod le a szemed nem mutatom meg. – hihetetlen mód engedelmeskedett, ami egyet jelentett számomra azzal, hogy igenis kíváncsi teremtés, ha rólam van szó és a cselekedeteimről. Kapva kaptam az alkalmon tehát, nem vártam meg míg kíváncsian felnyitja az egyik szemét és úgy várja a következményeket. Én, mint aki sosem lenne ilyenkor észnél felsóhajtva közelebb hajoltam az ajkaihoz. Őszintén Ambrose Holbrook megcsókolta volna őt, ha a lány húga be nem szalad és el nem rontsa az egészet. Persze nekem még időben sikerült elhajolnom tőle, hogy semmit se vegyen észre abból mit tettem volna, ha a kis húga nem jön be.