"I'm a survivor! I'm not goin' give up !I'm not goin' stop
I'm goin' work harder!”

USER NEVE - USER KORA - TAPASZTALAT - MULTIK

story of my life

Hogy milyen érzés vaknak lenni, és úgy élni az életed, hogy elvesztetted az egyik legfontosabb érzékszervedet? Nos ez egy nagyon jó kérdés, nem tudom neked pontosan elmondani, és az egészet lehetetlen visszaadni, mert ha valaki lát az nem fogja megérteni min mennek keresztül azok, akik egyik pillanatról a másikra elveszítették a látásuk, vagy úgy születtek már, hogy egyáltalán nem látnak. Hunyd le a szemed egy pillanatra, forogj körbe a szobában, hogy ne emlékezz rá merre is nézel pontosan, majd indulj meg úgy, hogy lehetőleg ne verj le semmit, és magadban se okozz túl nagy kárt. Ugye, hogy nem olyan könnyű? Nagyjából talán ez adja pontosan vissza, hogy mit is élünk át minden nap. Persze sokan mondják, hogy vannak akik rosszabbul jártak, mert süketek, némák, esetleg süketnémák, vagy teljesen megszívták, és mindhárom probléma jelentkezett náluk. Persze ezt is mondhatjuk, de ez is csak félig állja meg a helyét. Mindannyian szeretnénk normális emberként élni az életünket. Ráadásul ez az ami még nagyon idegesítő, mert azt, hogy nem látok, már megszoktam, de az emberek folyamatos gügyögését, és, hogy úgy beszélnek velem, mintha fogyatékos lennék aki semmit se tud egyedül megcsinálni, na azt nem tudom elviselni. Ezt nem tudják megérteni azok akiknek semmi bajuk, hogy mi se szeretnénk kitűnni a tömegből, csak normálisan élni, anélkül, hogy ilyen mértékű figyelmet fordítanának ránk. Amit csak tudunk megoldunk, ha pedig valami végképp nem megy, akkor ahhoz segítséget kérünk, de nem kell minden pillanatban megkérdezni, hogy „segíthetek-e” valamiben, mert idegesítő.
Egy átlagos napom a következőképpen telik: Az ébresztőm idegesítő csipogására kelek fel, hogy egy álmos mozdulattal kiüssem, majd kezem beleakadjon Buckley selymes bundájába, hiszen ő is a szobában, azon belül az ágyon alszik velem minden egyes nap. Kinyitom a szemem, és ugyanaz a látvány fogad, mintha ki se nyitottam volna, így igazság szerint teljesen felesleges a dolog, de szeretek pislogni, valahogy megnyugtat. Ezután jönnek az évek során szinte tökéletesre csiszolt dolgok, melyeket azért minden egyes új helyen gyakorolni kell egy darabig, míg szinte tökéletesen nem megy, és csonttörés nélkül sikerül elsétálnom a mosdóig, hogy elvégezzem a reggeli rituálét, felkészüljek az elkövetkezendő nagy napra. A felvenni kívánt ruhámat, már előző este kivasalom,(általában John segítségét kérem, hogy azért mégse nézzek ki röhelyesen mondjuk egy piros pólóban és egy sárga nadrágban. Mondjuk ez lehetetlen lenne, mert a ruhatáram nagy részében a fekete, fehér, kék szín és ezek árnyalatai dominálnak, így kicsi az esélye a rontásnak) mivel ha reggel kellene ezzel is foglalkoznom, akkor biztos megégetném magam a kapkodásban, vagy valami hasonló. Kitapogatom, majd felcsatolom Buckleyra a nyakörvét, illetve a vakvezető jelzést, majd a botom és egyéb iskolai holmijaim magamhoz véve elindulok órára. Biomérnöknek tanulok egyébként, ezt mondtam már? Az órákat végigülöm, és hallgatom a tanárt, miközben felveszem az előadását. Mivel jegyzetelni nem tudok, ezért az anyagot mindig később kapom meg braille írásra átkonvertálva, illetve elektronikusan, hogy a gépem fel tudja olvasni. Órák után általában a testedzésé a főszerep. Hiszen bár nem látom, azért mindig jó ha jól érzem magam a bőrömben. Este pedig alvás, egy kis sakkozás, vagy éppen olvasás és lefekszem, mert kezdődik elölről az egész következő nap. Egész egyszerűen hangzik mi? Talán az is, persze feleslegesnek érzem, hogy belemenjek az olyan szörnyű harcok leírásába, mint például túlélni az órák közötti szüneteket, használni a közös mosdókat, vagy egyszerűen csak esés nélkül elvinni a tálcámat az ebédlőben. Ezek csak apró dolgok, melyekhez már hozzászoktam, és nem keserítik meg az életem.