Ewan Parrish
::say something : 4 ::born this way : 2014. Apr. 27.
Theta
| Tárgy: Ewan Parrish Kedd Ápr. 29, 2014 6:29 am | |
| Ewan Parrish
"I'm a survivor! I'm not goin' give up !I'm not goin' stop I'm goin' work harder!” Teljes név: Ewan Edward Parrish Becenév: Nem nagyon szoktak becézni Születési hely és idő: 1994.01.04. Kelowna/British Columbia/Canada Play by: Drew van Acker Csoport: Theta Érdeklődési kör: Buckley, sakk, braille könyvek olvasása. Ezen kívül nem tudok olyan sok dolgot csinálni. Kapcsolat a családdal: igazság szerint nincs családom
Ez vagyok én: Ha már évek óta vakságban tengeted a napjaid, akkor nem igazán tudod a külsődet pontosan jellemezni. Persze el tudsz mondani olyan apróságokat, hogy milyen érzés mikor végigtapogatod az arcod, milyen hosszú a hajad, de hogy milyen a színe, vagy éppen a szemed színe arra hiába próbálsz visszaemlékezni, már évekkel ezelőtt elfelejtetted. Őszintén szólva, már nem is igazán foglalkoztat a dolog, van egy fodrászom, aki mindig megigazítja a hajam, hogy megfelelően álljon, de ennél többre nincs szükség, hiszen nem tudom követni a trendeket, de még ha bele is vágatnám az éppen aktuális formát látni akkor se látnám. Arra azonban megpróbálok ügyelni, hogy milyen ruhát veszek fel, még így is. Megtanultam vasalni, nem mondom, hogy könnyű volt, de sikerült. Buckley miatt így se engednek be mindenhova, nem nézhetek ki mellé úgy mint egy csavargó. Amire viszont nagyon büszke vagyok az a estem. Vak emberként nem igazán tudok mit csinálni, ráadásul ki se mozdulok túl gyakran, így mivel valamit tennem kellett, hogy ne hízzak el, elkezdtem otthon végezhető gyakorlatokat csinálni, amik még egy hozzám hasonlónak is mennek. Fekvőtámaszok, felülések, egy ideje már kijárok futni, ez abból áll, hogy kifeszítenek nekem egy gumikötelet két állvány közé egy nagyjából 100 méteres területen, én pedig a kötélbe kapaszkodva futok oda-vissza, így elkerülhetőek a balesetek. Vakságom miatt tekintve a jellemem sem éppen egy megszokott korombelié. Félénk vagyok, nehezen barátkozom, nehezen, ritkán megyek emberek közé, hiszen nem tudom mennyire fogadnák el a helyzetem. Barátaim sincsenek, csak Buckley és John, akik mindig mellettem álltak és támogatnak mindenben amiben csak tudnak. Néha hármasban szoktunk sétálni egyet, de a szociális életem ennyiben ki is merül. Amellett, hogy visszahúzódó vagyok, talán egy kicsit stréber is, hiszen ha az embernek nincs más lehetősége, akkor tanul, hogy meg tudja állni a helyét a való világban. Szeretek sakkozni, bár nem vagyok jó benne, de a bábuk legalább felismerhetőek tapintás alapján, ez volt az ami megfogott benne kiskoromban, és végigkísérte az egész életem. A testem mellett az elmém is művelem, rengeteget olvasok.
| [You must be registered and logged in to see this image.] |
USER NEVE - USER KORA - TAPASZTALAT - MULTIK story of my life Hogy milyen érzés vaknak lenni, és úgy élni az életed, hogy elvesztetted az egyik legfontosabb érzékszervedet? Nos ez egy nagyon jó kérdés, nem tudom neked pontosan elmondani, és az egészet lehetetlen visszaadni, mert ha valaki lát az nem fogja megérteni min mennek keresztül azok, akik egyik pillanatról a másikra elveszítették a látásuk, vagy úgy születtek már, hogy egyáltalán nem látnak. Hunyd le a szemed egy pillanatra, forogj körbe a szobában, hogy ne emlékezz rá merre is nézel pontosan, majd indulj meg úgy, hogy lehetőleg ne verj le semmit, és magadban se okozz túl nagy kárt. Ugye, hogy nem olyan könnyű? Nagyjából talán ez adja pontosan vissza, hogy mit is élünk át minden nap. Persze sokan mondják, hogy vannak akik rosszabbul jártak, mert süketek, némák, esetleg süketnémák, vagy teljesen megszívták, és mindhárom probléma jelentkezett náluk. Persze ezt is mondhatjuk, de ez is csak félig állja meg a helyét. Mindannyian szeretnénk normális emberként élni az életünket. Ráadásul ez az ami még nagyon idegesítő, mert azt, hogy nem látok, már megszoktam, de az emberek folyamatos gügyögését, és, hogy úgy beszélnek velem, mintha fogyatékos lennék aki semmit se tud egyedül megcsinálni, na azt nem tudom elviselni. Ezt nem tudják megérteni azok akiknek semmi bajuk, hogy mi se szeretnénk kitűnni a tömegből, csak normálisan élni, anélkül, hogy ilyen mértékű figyelmet fordítanának ránk. Amit csak tudunk megoldunk, ha pedig valami végképp nem megy, akkor ahhoz segítséget kérünk, de nem kell minden pillanatban megkérdezni, hogy „segíthetek-e” valamiben, mert idegesítő. Egy átlagos napom a következőképpen telik: Az ébresztőm idegesítő csipogására kelek fel, hogy egy álmos mozdulattal kiüssem, majd kezem beleakadjon Buckley selymes bundájába, hiszen ő is a szobában, azon belül az ágyon alszik velem minden egyes nap. Kinyitom a szemem, és ugyanaz a látvány fogad, mintha ki se nyitottam volna, így igazság szerint teljesen felesleges a dolog, de szeretek pislogni, valahogy megnyugtat. Ezután jönnek az évek során szinte tökéletesre csiszolt dolgok, melyeket azért minden egyes új helyen gyakorolni kell egy darabig, míg szinte tökéletesen nem megy, és csonttörés nélkül sikerül elsétálnom a mosdóig, hogy elvégezzem a reggeli rituálét, felkészüljek az elkövetkezendő nagy napra. A felvenni kívánt ruhámat, már előző este kivasalom,(általában John segítségét kérem, hogy azért mégse nézzek ki röhelyesen mondjuk egy piros pólóban és egy sárga nadrágban. Mondjuk ez lehetetlen lenne, mert a ruhatáram nagy részében a fekete, fehér, kék szín és ezek árnyalatai dominálnak, így kicsi az esélye a rontásnak) mivel ha reggel kellene ezzel is foglalkoznom, akkor biztos megégetném magam a kapkodásban, vagy valami hasonló. Kitapogatom, majd felcsatolom Buckleyra a nyakörvét, illetve a vakvezető jelzést, majd a botom és egyéb iskolai holmijaim magamhoz véve elindulok órára. Biomérnöknek tanulok egyébként, ezt mondtam már? Az órákat végigülöm, és hallgatom a tanárt, miközben felveszem az előadását. Mivel jegyzetelni nem tudok, ezért az anyagot mindig később kapom meg braille írásra átkonvertálva, illetve elektronikusan, hogy a gépem fel tudja olvasni. Órák után általában a testedzésé a főszerep. Hiszen bár nem látom, azért mindig jó ha jól érzem magam a bőrömben. Este pedig alvás, egy kis sakkozás, vagy éppen olvasás és lefekszem, mert kezdődik elölről az egész következő nap. Egész egyszerűen hangzik mi? Talán az is, persze feleslegesnek érzem, hogy belemenjek az olyan szörnyű harcok leírásába, mint például túlélni az órák közötti szüneteket, használni a közös mosdókat, vagy egyszerűen csak esés nélkül elvinni a tálcámat az ebédlőben. Ezek csak apró dolgok, melyekhez már hozzászoktam, és nem keserítik meg az életem.
|
|
Sosie Morgenstern
::say something : 87 ::born this way : 2013. May. 02. Age : 32 ::where we belong : palm bay ::one day : 'cause i don't wanna lose you now,i'm lookin' right at the other half of me
Kappa
| Tárgy: Re: Ewan Parrish Kedd Ápr. 29, 2014 7:35 am | |
| Elfogadva! Nem is találhattam volna jobb usert Ewan megalkotására...kicsit elfogult vagyok azt hiszem. (: Kerek volt, tetszett is, alig vártam, hogy elkészülj. Már csak annyi a dolgod, hogy lefoglald amit kell és írj nekem egy csodaszép kezdőt valahova. (: ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] |
|