”Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csend, amit meg akarsz törni.“

V. E. - 18 – egy kevés - nincs

story of my life

Egy nem is annyira szép októberi napon érkeztem erre a világra, és nem igazán mondhatnám, hogy vártak. Tulajdonképpen, hogy a köznapi kifejezéssel éljek „becsúsztam”. Édesanyám ekkor mindössze 19 éves volt és kénytelen volt hozzámenni miattam apámhoz, aki alig két évvel volt nála idősebb. Azt hiszem, ezt máig nem bocsátották meg nekem.
Ez rá is nyomta a bélyegét az egész gyerekkoromra. Nem mondhatnám, hogy el lettem volna halmozva szeretettel vagy odafigyeléssel és a legpozitívabb, amit a szüleimmel való kapcsolatomról elmondhatok, hogy az öcsémet, aki utánam egy évvel és hat hónappal érkezett, még nálam is jobban utálták. Néha eltűnődöm azon, hogy még akkor is szeretetteljesebb környezetben nőttem volna fel, ha állami otthonba adnak.
Szóval, a gyerekkorom nagy része úgy telt, hogy egyre jobban kezdtem megutálni a szüleimet, megszeretni az öcsémet és elkezdett az is érdekelni, hogy mitől olyan más a többi család és másoknál ez vajon hogyan működik. Mindig is éreztem, hogy ami nálunk megy az nem valami szokványos, és hogy ezt jól kifogtam.
Mindig is jó tanuló voltam, de mikor utolért a felismerés, hogy barátkozni sem ártana (sokáig tartott mire leesett, ugyanis mindig jól megvoltam egyedül és Les társaságában) egyre több iskolán kívüli programon is részt vettem.
Nem sokkal később azon kaptam magamat, hogy az iskola egyik legszorosabb baráti társaságának oszlopos tagja vagyok és kifejezetten közkedvelt lettem. Mondhatjuk, hogy a „menők” közé tartoztam. Hogy ez hiba volt-e, vagy inkább a jellemfejlődésem része, azt mindenki maga eldöntheti, az alábbi példa azonban tökéletesen be fogja mutatni, hogyan működtek ott és akkor a dolgok:

„A cipőm már tele volt homokkal, de nem tudott érdekelni. Csak az izgatott, hogy minél hamarabb a partra érjek és végre jól a fenekére nézhessek pár üveg „akármi, amitől azt is elfelejtem ki vagyok”-nak.
Már megint felcseszett ez az idióta család. Úgy volt, hogy ma egész este velük leszek és a mai bulit kihagyom, de mégis itt kötöttem ki, a parton. Már csak pár lépés, már láttam őket a távolból. Húsz perc. Ennyit adok, utána már biztosan matt részeg leszek.
Előtte azonban meg akartam keresni Lolát. Egyébként is nehezteltem rá egy kicsit, amiért nem velem töltötte az estét, bár meg tudtam érteni, hogy a felmenőimhez nem volt kedve. De miatta legalább megérte volna ott lenni, ha legalább a barátnőmet ott tudhattam volna, legalább egy normális emberbe kapaszkodhattam volna, a sok bolond között… Mindegy, itt biztosan megtalálom.
Egy pillanatig éles hang hasított a levegőbe, én pedig annak irányába kaptam a fejemet, ha jól éreztem, vagy húsz másik emberrel egyszerre. Csak egy részeg ember nevetett, hát ez igazán nem izgat senkit, tele van vele a padlás…
- Helló! – köszöntem a többiekhez érve, kíváncsi tekintetemmel körbepásztáztam a környéket, hátha Lolára bukkanok, de semmi.
- Hát te? Azt hittük az ősökkel vagy ma.
- Lennék, ha el lehetne őket viselni… Loláról tudtok valamit? – közben szépen sorban lepacsiztam a fiúkkal, a lányokkal puszit váltottam.
- Asszem Jake-kel ment el, talán a kocsija irányába. – kaptam meg a kurta felvilágosítást. Köszönetképpen biccentettem egyet, majd zsebre vágtam a kezeimet és a barátom autója felé vettem az irányt. Nagyon éreztem már a szükségét egy fél üveg vodkának, de előbb gondoltam köszönök Lolának. Hiába, ha egyszer körülötte forog a világ…
De ami Jake kocsijához érve a szemem elé tárult, az azt hiszem kihatott az egész további életemre és viselkedésemre.  Nem is tudnám megfogalmazni, hogy mit éreztem, akkorát lökött rajtam az adrenalin, hogy fel tudtam volna kiáltani.
Jake a volán mögött ült, Lola pedig az anyósülésen, a feje Jake ölében és Lola fejének mozgásából ki lehetett találni, hogy éppen mi történik. Egyszerűen nem akartam elhinni. Egyetlen rövid pillanatig majdnem elhitettem magammal, hogy ez egy másik lány… Aztán megismertem Lola ruháját és a hajviseletét is. Pont úgy, ahogy reggel elváltam tőle. Ma reggel, amikor még azt mondta nekem, hogy szeret.
- Utolsó ribanc! – dörömböltem be a kocsi ablakán, készen arra, hogy mindkettejüket addig üssem, amíg csak mozognak. Legnagyobb meglepetésemre Jake vigyorogva bámult az arcomba.
- Helló haver! Nyugi, ez csak egy kis móka… Az igaz barátok megosztják egymással, nem igaz? – a döbbenetes az volt, hogy teljesen józan volt. Nem úgy mint Lola, aki abban a pillanatban emelkedett fel, és elsötétült az arca, amikor megpillantott engem. Láttam, hogy alig volt magánál. Valószínűleg nem csak a sárga földig itatták, de valamit még be is adtak neki, mert láttam a szemén, hogy egy teljesen másik világot lát rajta keresztül.
- Mit csináltál vele? – most már ordítottam, kirángattam Jaket az autóból, még azt sem hagytam, hogy a nadrágját felhúzza. Elkezdtem ütni, ahol csak értem. Abban a szent pillanatban azt sem bántam volna, ha ott helyben felfordul.
A következő percben, valaki megfogott hátulról és arrébb ráncigált. A többiek valószínűleg meghallották a kiabálást, mert hozzánk szaladtak és igyekeztek lefogni. Én akkor már a földön fekvő Jaket rugdostam.
Mikor kicsit megnyugodott a helyzet és Jake feltápászkodott, nem hogy elkullogott volna, odalépett hozzám és köpött egyet a földre.
- Önző kis senki! – kiabálta és mielőtt még bármit tehettem volna, elkezdett rángatni. A többieket rám uszította, és egy röpke perc múlva már én voltam a földön. A társait hergelve ütött engem, és hiába próbáltam feltápászkodni, legalább öten nyomtak vissza. Éreztem, hogy bűzlenek az alkoholtól.
Még én voltam a hibás. Én, amiért önző vagyok.
Aztán már nem láttam semmit.”
Ezután másfél hétig feküdtem kórházban, miután majdnem félholtra vertek puszta szórakozásból a „barátaim”.
Azóta óvatos vagyok az emberekkel. Sokáig nem értettem, hogyan ismerhettem őket ennyire félre, de ennek köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Ezt adták nekem, a makacs akaratot, hogy megértsem az embereket.