Leanna Marsh
::say something : 4 ::born this way : 2014. Apr. 22. Age : 31 ::where we belong : Sigma ::one day : Elcseszett egy világ ez...
Sigma
| Tárgy: Leanna Marsh Kedd Ápr. 22, 2014 5:37 am | |
| Leanna Marsh
"Elcseszett egy világ ez..." Teljes név: Leanna Ashley Marsh Becenév: Lea Születési hely és idő: Winslow, Nevada, USA; 1993. 11. 06. (20) Play by: Cintia Dicker Csoport: Sigma Érdeklődési kör: tánc, zene, alkohol Kapcsolat a családdal: Mindkét fél számára halott a másik.
Ez vagyok én: Középmagas, formás teremtés vagyok, bár inkább a sportos, Artemiszi szépségideált testesítem meg. Mozgásom talán a kecses, fürge gazellát idézi. Dús, vörös hajam és arcom belepő szeplőim feltűnő jelenséggé tesznek. Mély, egészen elveszejtő tekintetem van, kevesen képesek állni ezt a zavarba ejtő pillantást. Lehetetlen olvasni benne. Mimikám sokszor gúnyos, már-már megvető.
Idegen számomra az az érzés, hogy egyszerűen elfogadjam önmagam úgy, ahogy vagyok, állandó bűntudattal küzdök. Gyerekként megéltem, hogy a (túlságosan nagy) elvárásoknak nem tudtam megfelelni, így magyarázható az, hogy miért vonzódom annyira a válsághelyzetekhez, egyáltalán nem vagyok konfliktuskerülő, sőt! Valami azt súgja mindig, hogy harcolnom kell, ki kell érdemelnem az életet, és vezekelnem kell mindazért, amit a sors ad. Legyen akár jó, akár rossz. Gyakran emiatt éppen eltaszítom magamtól a boldogságot, a lehetőségeket, a segítséget. Az értelmem mondhat egyebet, de egy belső hang mindig csak azt suttogja: nem érdemelsz mást. Mivel gyakran kiszolgáltatva érzem magam az élet igazságtalanságainak, és gyámoltalanságom hamar megtapasztaltam, fontos hajtóerő számomra a személyes hatalom, hogy ezzel egyfajta biztonságot teremtsek. Nem félek semmitől, nincs vesztenivalóm. Nem felejtek, a bennem feszülő érzelmek kiélést, megtorlást követelnek. Bizonyos agresszivitás jellemez, melyet nem tudok végtelenségig féken tartani, de látszólagos durvaságom mögött nagyon sérülékeny és finom lélek lakozik. Mélyen. Jó érzékem van a kutatómunkához, a titkok feltárásához, általában érdekelnek az elvont dolgok. Gyakorta játszom az elérhetetlenül vonzó szerepet, de nem bírom elviselni a kiszolgáltatottság érzését, és hiányzik belőlem az "ősbizalom". Miközben szkeptikus vagyok, bizalmatlan, és félek az odaadástól, mélyen vágyom végre egy igaz emberi kapcsolatra.
| [You must be registered and logged in to see this image.] |
M - 23 - 7év - 0 story of my life Körmeim tenyerembe vájtak, kezem remegett. Szemeim lehunytam, arcizmaim megfeszültek az undortól. De újra éreztem. Lábaimból elszállt az erő, le kellett ülnöm az ágyam sarkára. Iszonyodva, két ujjal húztam föl a pulcsim alját. Most már nem csak éreztem, láttam is, ahogy félelmetesen kidudorodott a hasam egy ponton. És még egyszer, belülről húzta végig az a valami. Horrorfilmbe illet a jelenet. Az émely oly hevesen vett rajtam erőt, hogy lehanyatlottam a földre. A gyomorsav végigmarta nyelőcsövem, torkom. Zokogva tekintettem föl a szobába berontó anyámra. - Nem akarom! Nem akarom ezt az izét! El akarom vetetni! Szedjék ki belőlem! Most! – szinte önkívületben tört elő belőlem a hisztéria reszelős hangon és meztelen hasamba vájtam körmeim. Ki akartam tépni onnan azt a lényt, bármi áron. Anyám karon ragadott és nemes egyszerűséggel teljes erejéből pofon vágott. - Térj észhez! Nem gyilkolhatsz meg egy embert! – kiáltott rám fagyosan. – Azzal Isten akarata ellen tennél! Már a gondolataid miatt meg kellene, hogy büntessen! Vállald a felelősséget a vétkeidért! Bemocskoltad magad, ne tetőzd még ezzel is – mondta könyörtelenül és fölemelkedett. Közömbösen mért végig. Nem tudom mikor halt ki belőle irántam a szeretet. - Imádkozz kegyelemért. Én is imádkozom érted, hogy ne juss pokolra.
Pokolra… Ez még nem a pokol? Akaratlanul jelentek meg a képek a fejemben. Láttam, ahogy fölém magasodik. Láttam az arcát. Éreztem az illatát. Éreztem a bénító félelmet, a sokk most is mozdulatlanná dermesztett. Csak az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz. Ez nem történik meg velem. Nem. Lehetetlen. De ez is csak valahol nagyon mélyen, halkan, ismétlődve játszódott le a szalagról. A felszín üres volt, a sokk megölte a tudatot. És aztán jött a fájdalom. Az éles, semmihez sem fogható fájdalom. Kérlelhetetlenül, szívtelenül felrázott a kábulatból. Ellenkeznem kellett, eltoltam magamtól, igyekeztem elhúzódni. Végül már ütöttem a vállát néma sikollyal, hogy „Állj! Elég!” De csak azt mondta: „Ez természetes, nyugalom, mindjárt elmúlik.” Nem múlt el. Talán azóta sem múlt el. Csak hús és vér, semmi több, mégis, odabent összetört. Apró szilánkokra hulltam szét, megsemmisített. Tátongó üresség. Ennyit hagyott maga után. És ezt az idegent idebent.
Csak álltam megdermedve és néztem őt. Nem mozdult, pusztán békésen pihegett. Egészen elveszett az apró teste a hozzá képest hatalmas franciaágy közepén. Nem tudtam megfogalmazni az érzéseim. Hát ő mozgott bennem, belőlem lett, élőlény volt! Létezett. De magatehetetlen volt, ártalmatlan. Teljesen ki volt szolgáltatva nekem. Nélkülem elpusztult volna, rám bízták az életét. Egy idegen kis valaminek. Nem, már neve is volt: Aaron. Közelebb léptem és vigyázva leültem az ágy szélére. Végtelen nyugalma rám is átragadt. Óvatosan lefeküdtem mellé, finoman, félve a mellkasára helyeztem tenyerem.
- Kérlek, könyörgöm, ne sírj! Tudom, hogy éhes vagy, máris hoznak neked papit anyáék, csak addig bírd ki! – csitítgattam kétségbeesetten a hangosan bömbölő apróságot. De bármit tettem, csak zokogott, a szívem pedig majd meghasadt. Semmi, de semmi nem olyan szörnyű, mint a tehetetlenség. Reménytelenségem szülte gondolattól vezetve az ősi módszerhez folyamodtam. De hiába szopizott, a tejem úgy tűnt elapadt. Érthető volt, mégis eluralkodott rajtam a teljes elkeseredés. - Bocsáss meg Aaron, kérlek, bocsáss meg – sírtam most már én is vele. – Még ezt sem tudom megadni neked – potyogtak könnyáztatta arcocskájára az én könnyeim is, ahogy magamhoz szorítottam. De ő ekkor újra megpróbálta. Nem adta fel, és végül sikerült. Sikerült neki! Súlyos sziklák omlottak le a lelkemről. Zokogva nevetgéltem, amíg csillapította éhségét. Életem legboldogabb pillanatát adta nekem. - Ügyes voltál. Nagyon ügyes voltál – simogattam lágyan a buksiját. Talán forró hálát éreztem akkor iránta. De sajnos az idill hamarosan szertefoszlott. - Mégis mit művelsz?! – szólalt meg hirtelen anyám elhűlve és azonnal hozzánk sietett. Szinte kitépte a kezeimből Aaront. – Ha ezt apád megtudja! – kiabálta felháborodva, miközben Aaron is teli torokból rákezdett. – Szépen megkértünk, hogy ne mocskold be őt is! – szavai nem értek el hozzám, csak a kicsit figyeltem, ahogy elveszetten újra ömlöttek a könnyei. Segítséget kért. Tőlem kért segítséget! – Holnap elvisszük megkeresztelni, talán azzal lemossuk róla, megtisztul, nem is szólunk róla apádnak… - Azonnal tedd le a fiam – hangom halk volt, de a benne rejlő mennydörgő erő belé fagyasztotta a szót. – Soha többet ne érj hozzá! – szóltam rá ellentmondást nem tűrve, tőlem sose tapasztalt erővel, mely láttam, sokkolta és megijesztette anyámat. Én magam sem tudtam, hogy ilyesmi rejlik bennem, de ráleltem, és tudtam, hogy Aaron hívta elő. Anyám nem is ellenkezett, mikor elvettem tőle a fiam. Összepakoltam és távoztam. Tudtam, hogy eddig hiába lázadtam olyan dolgokkal, mint titokban cigizgetés, iskolakerülés, féltem szüleimtől. Most viszont valami megváltozott. Értelmet, célt nyert az életem, s máris nem volt annyira szörnyű a világ Aaronnal az oldalamon. Valóban eljött az ideje, hogy soha többet senki se szóljon bele az életembe.
- Boldog születésnapot, Brit! – Nyújtottam át legjobb barátnőmnek a becsomagolt meglepetését. - Egek, Lea, mondtam, hogy szükségtelen! – kiáltott fel meglepetten, de csillogó tekintettel. - Igen, de engedd meg nekem, hogy legalább ennyivel megköszönjem, hogy két hónapja befogadtál minket – őszintén hálás voltam a segítségéért. Igaz barát volt, aki a legnagyobb bajban is végig mellettem állt. - Jajj, tényleg nem kellett volna! Aaron egy tündér, örülök, hogy itt vagytok – mosolygott rám. - Várj, idehozom őt is, úgy az igazi – intettem vidáman türelemre és besiettem a szobába. – Alszol, kicsim? – kérdeztem meg suttogva, mosolygós hangon, miközben behajoltam a kiságyba. Megsimogattam szeretettel, viszont érintésekor nyugtalanító érzés hasított belém. Valami nem volt rendben. Elhűlt bennem a vér, mikor rájöttem, hogy Aaron nem lélegzik. - Nenenenene! Brit! Hívd a mentőket! Azonnal! – sikoltottam ki a konyhába, miközben kikaptam az ágyból. Megpróbáltam lélegeztetni, mozgattam, de semmi nem változott, csak a pánik lepett el egyre inkább. A rettenet átjárta a zsigereim, de nem foglalkoztam vele. Csak próbálkoztam és próbálkoztam, hogy magához térítsem, az időérzékem is megszűnt. Aztán csak tehetetlenül néztem, ahogy a mentős hatalmas tenyere alatt eltűnik a pici mellkasa. A kép lassú volt és rémálomszerű. Minden zavarossá vált, egyre kevésbé fogtam fel mi is zajlik körülöttem. Valami kattant egyet és a mélyben, hosszas visszhangot verve újra elindult a szalag: fel akarok ébredni!
Álltam és bámultam az üres kiságyat. Valójában élettelenül megállt a tekintetem valahol a levegőben. Bölcsőhalál. Milyen szörnyűséges szó. - Lea? – szólított meg félszegen Brit. - Nem foghattam meg többet. Nem engedték, hogy még egyszer megöleljem… - suttogtam a semmibe. - Megint ittál, ugye? – éreztem valamit a hangjában, de nem érdekelt annyira, hogy megfejtsem mi lehetett az. – Megkértelek, hogy ne igyál többet, mert ilyenkor… - Húzz ki innen! Te ezt nem értheted, hagyj békén! – tört rám a semmiből a dühroham. Neki ugrottam és kilöktem a szobából, teljes erőből vágtam rá az ajtót. Pusztítani akartam. Levezetni a gyilkos energiákat. Miért vagyok én még itt?! - Elvetted tőlem! Most boldog vagy?! – ordítottam teli torokból a semmibe. – Ezzel büntetsz, igaz?! Válaszolj roh@dék! – hozzávágtam valamit a falhoz, apró darabokra robbant szét. - Elvetted, mert azelőtt nem akartam, hogy megszülessen! Mert azt kívántam bárcsak ne létezne! Bárcsak meghalna! – nem voltam már ura önmagamnak. Zokogtam, hisztérikusan nevettem, üvöltöztem. Fájt. Elviselhetetlenül fájt. A fizikai fájdalmak eltörpültek emellett. Szidalmazások közepette puszta kézzel estem neki a kiságynak. Majd a szoba berendezését vertem szét, hátha jobb lesz, hátha enyhül. De nem segített semmi. Végül Brit barátja nyitott be a szobába és erőszakkal leállított. - Idefigyelj! – rázott meg. – Brit fél tőled, Szóval van két napod, hogy elköltözz innen. Vagy összeszeded magad és menni fog ez neked egyedül is, vagy segítek benne, de abban nem lesz köszönet! – tisztázta a helyzetet. Persze nem szedtem össze magam, másnap ugyanilyen állapotban gúnyosan szétszedtem a kis árulót. A nagydarab barátja utána szó szerint kidobott az utcára. Hogy sajnálom-e? Talán. De nem érdekel.
Kényszeredetten nyomtam meg a csengő gombját. Kócos hajamba túrtam és beletapostam az olcsó cigim a lábtörlőbe. Két hét elég volt az utcán ahhoz, hogy feladjam a büszkeségem. Beláttam, hogy segítségre van szükségem. És nem volt más, akihez fordulhattam volna, csak a saját szüleim. Anyám nyitott ajtót. Végigmért, és újra kaptam egy pofont. - Miattad a kicsi fiunk a pokolra került! Eretnekként halt meg, mert nem voltál képes megkeresztelni! Milyen anya vagy te?! Legalább menj utána! – zokogására apám is megjelent mögötte. Átölelte anyámat, rám se nézett. - Nem vagy többé a lányunk. Ezt sokkal hamarabb meg kellett volna tennem - mondta teljes nyugalommal sajnálkozva. – Mi voltunk a gyámja a gyereknek, örülj, hogy nem jelentettünk fel – közölte nagylelkűen. - De jó keresztények vagyunk. Nesze, fogd – nyújtott felém egy borítékot. – Egy ideig elég lesz, a lelkiismeretem tiszta – és ezzel becsukta az ajtót. Bár nem ilyesmire gondoltam, végül is kaptam segítséget. Ennél többet ugye senkitől se várjak? Elcseszett egy világ ez...
A hozzászólást Leanna Marsh összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 22, 2014 6:10 pm-kor. |
|