21;alpha; andrew garfield; vőlegény;Tris;

Mindig is hálás voltam a szüleimnek azért, amiért hajlandóak voltak nekem adni a Palm Bay-i nyaralónkat, hogy az egyetemi kollégium helyett ott lakhassak. Minden egyes reggel, amikor felkelek és kisétálok a teraszra, majd megcsap a tenger illata nyugtázom, hogy nekem vannak a legrendesebb szüleim a világon. Megnyugtató, hogy már tizennyolc évesen megbíztak bennem annyira, hogy hagyták, hogy önálló felnőttként éljem az életemet. Azonban amikor a hűtő ajtaját kinyitom és szembesülök a kegyetlen valósággal, hogy egy sörön és egy chilisbab konzerven kívül másom nagyon nincs, akkor egy pillanat erejéig visszavágyok a jó kis családi házba, anyuci főztjeihez.
Így történik ez ma is, amikor felébredek és a hasam akkorát kordul, hogy szerintem még a belvárosban is meghallották az emberek. A hűtőm azonban annyira üresen áll, hogy már maga a látvány is fájdalmas. Huszonegy évesen az embernek talán nem ártana annyira talpraesettnek lennie, hogy mindig legyen valami a hűtőjében? Lehet.
- Ó szia anya – szólok bele a telefonba, amikor megcsörren, ezzel körülbelül szívrohamot okozva nekem – nem tökéletesen jól vagyok. Habár elég valószínű, hogy kedves fiad éhen fog halni az elkövetkezendő három napban, hacsak nem kap egy-két esetleg három adagnyi életmentő házi kosztot.
Bekapcsolom a kávéfőzőt, hogy legalább valamit a gyomromba juttassak. A kávé elengedhetetlen az életemből. Nélküle nem indulhat el egy reggel sem. Függő vagyok, olyan mint egy drog és tényleg az.
- Kettőig óráim vannak, utána szabad vagyok – fél kézzel csodálatos mozdulattal elintézek mindent, ami ahhoz kell, hogy a kávéfőző beinduljon és elkezdje nekem gyártani az isteni nedűt. Még jó, hogy remek egyensúlyérzékem van – Rendben, akkor négykor várlak itthon. Én is téged.
Elborzadva nézek szét a pult mögül. Tény, hogy az előző éjszaka megszenvedtem rendesen a beadandó írásával, de nem rémlik, hogy valóban ekkora kupit csináltam volna. Legalábbis nem értem, hogy a jegyzetek mit keresnek a nappali másik sarkában, amikor tudtommal az asztalra és a kanapéra hánytam minden egyes papírlapot, hogy egy helyen legyenek.
- BORISZ - üvöltöm el magam és várom, hogy a Borisznak nevezett élőlény megjelenjen. Nem hiszem el, hogy három óra elég volt neki arra – hiszen többet nem aludhattam – hogy szétszedje az egész lakást. Pedig az elmúlt egy hónapban nem volt semmilyen rossz húzása, a világ legédesebb kutyája volt. De most… Nagyon remélem, hogy egyik fontos jegyzetem sem végezte darabokban.
Hatalmas léptekkel átszelem a nappalit és feltépem az erkélyre vezető ajtót, majd még egyszer elkiáltom magam. Egyetlen vakkantás hallatszik valahonnan a kert végéből. Elfüttyentem magam, nehogy azt higgye már, hogy azok után, hogy ő alakította át háborús övezetté a nappalit még én fogom keresgélni. És lám, a bűnös már jön is, lehajtott fejjel, lassú tempóban. Ilyenkor mindig megesik rajta a szívem és ő ezzel teljesen tisztában van. Néha úgy érzem, hogy igazából én vagyok a háziállat és ő a gazda. Mert tudja, hogy mivel mit érhet el. Pedig nem is nőből van. Egy igazi tökös férfi.
- Sajnálom Borisz, nem jössz be a házba. Ezennel száműzlek Büszkeföldéről. Tied a kert – azzal, hogy még csak esélye se legyen arra, hogy odadörgölőzzön hozzám, visszamegyek a házba, gondosan becsukva az ajtót magam mögött. Sóhajtva indulok meg a kávéért, ami időközben már készen is lett és a tudat, hogy amint megiszom kezdődhet a romeltakarítás, olyan súlyosan nehezedik rám, hogy azt elmondani is nehéz. Még a kávé se indul be annyira a szervezetemben, ezen teher miatt. Nincs sok dolog, amit jobban utálok a takarításnál. Ezért is tartom Nadját. Na meg persze a két szép szeméért. Jó, igazából ezek csak kellemes extra juttatások az amúgy lehengerlően csodálatos személyétől.
Nekiállok hát összepakolni a néhol nyáltól összeragadt papírokat, miközben odakinn az ajtóban, felcsendül Borisz szívszaggató vonyítása .