A pillanat tört része alatt döntöttem: Adam és a menő klikkje bánni fogja, hogy ma felkelt.- Te, Chace, mondták már, hogy ennyi olvasástól még vastagabb üveget fognak tenni a pápaszem-keretedbe? - röhögésük bántó volt. Megfeszült a félkör alakba rendeződő társaságban a levegő. A fiú horda olyan hangosan vihorászott a szerencsétlen beszóláson, mintha Adam a spanyolviaszt találta volna fel, s kente volna a homlokukra.
Nem tágítottak. Nem elégedtek meg egy velős beszólással, amely jól láthatóan már önmagában is bántotta Chace-t. Adam a bátyám elé lépett, s erőtlen mozdulattal kiverte a kezéből a vaskos regényt. Nem is értettem miért nem hajolt rögtön utána, s kapta fel, hogy a sáros, vastagbőr kötétes könyvvel rávágjon néhányszor a telipofával vigyorgó üres tökfejére. Ó, de, tudom! Mert soha nem használta volna egyetlen műremeket sem fegyverként. Szerintem eszébe se jutott, hogy a szórengeteget összefogó kötet milyen remek harci eszköz is lehet....
- Vedd fel. El akarom olvasni a címét... na, mozdulj már McNail... vagy mondjam inkább, hogy McRöf-Röf? Azt érti az ír pofád? Heh?
Valahol itt telt be nálam a pohár. Levágtam a homokozólapátot, végigtrappoltam a gondosan épített homokváramon - s nem figyelve arra, hogy Adam három osztállyal jár fölöttem, fizikumát tekintve egy ujjal a földbe döngölhetne - rohantam felé, hogy aprócska öklömmel végzetesen lesújtsak karvaly-orrára.
Az erőltetett nevetések abbamaradtak. Adam lányos sikolya volt az egyetlen, ami hangzavart keltett az udvaron.
Önmagában olyan volt, mintha három macska nyivákolt volna a háztetőn.
- Áúáú-áú-áúúúúú - sikoltotta fájdalmasan, mikor megtapogatta vérző testrészét.
- Ha még egyszer bántod a bátyámat, minden más testrészedet eltöröm. A bátyámmal nem szórakozol! Kérsz még egyet? Úgy sikítasz, mint egy lány! Nesze!
Igen. Ha most látómezőt váltok, s beleképzelem magam a napközis tanárnő helyébe, akkor biztosan tudom, hogy megilletődöttségének szóltak eltátott ajkai, s hogy tehetetlenségét már nem lehetett hová tetőzni. Pedagógiai pályafutásának koronája lehettem. Valljuk be, olyan voltam, mint egy harcos kisegér, aki leterítette a dzsungel királyát, a nála méretesebb és erősebb oroszlánt. Könyörgöm... mégis csak a bátyámról volt szó és a sárba tiport tiszteletéről és a Shelly verseskötetéről!
- Ms McNail! Kérem! Hogy képzeli, hogy verekedést kezdeményez az iskola területén?! - még mindig hápogott a meglepettségtől. Paprikapiros orcái miatt le sem tagadhatta volna, hogy neveletlenségem mennyire dühítette. Pedig ha tudta volna, hogy a szüleim milyen nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne legyek ennyire heves természetű, ne próbáljak meg mindent puszta erőszakkal megoldani, szerintem díjazta volna az igyekezetemet.
- Na, de tanárnő! - emeltem fel kezeimet ártatlanul. Kijózanodva a düh-mámorból ébredtem rá, hogy ez az ütés felülmúlt engem is, s most sajognak a csontjaim. De felháborodásom még mindig magasabb mércét ütött, mint a kézfejembe nyilalló fájdalom.
- Még vissza is beszél? Jöjjön ide hozzám, megyünk az igazgatói irodába!
- Miért én? Bántotta a bátyámat, én csak megvédtem Chace-t. Tessék ránézni, sír! - böktem vékony ujjammal a szemeit törölgető bátyámra, de a tanár, mintha meg sem hallotta volna, mentegetőzésemet, megragadta csuklómat és maga után kezdett vonszolni.
Arra sem volt időm, hogy visszapattintsam kantáros nadrágom pántját, letöröljem arcom két oldaláról a sarat és megigazítsam szana-széjjel álló kócomat, mert már ott ültem az igazgatói iroda gurulós székében. Elvesztem a fekete bőrben.
Annyira kilógtam ebből a helyiségből, és a körülöttem ülők társaságából. Élére vasalt ingek, szövetnadrágok, kilakkozott, gondosan tisztított cipők, szoros kontyok, lezselézett frizura. És Én?
Agyonkoptatott farmeranyagból készült kantárosnadrág, elnyűtt póló, aminek napsárga színe már kifakult, szandálom orra lekoptatva. Arcom maszatos, vörös ajkaimon bánat ül. Senki nem értette meg, hogy csak a bátyámat akartam védeni.
- Lily-kém, tudod, hogy nem szabad ilyet csinálni...
- De anya, bántották Chace-t! Hát nem értitek meg? Én ott hagytam a homokváramat, tönkre tettem a két és fél órás munkámat, csak azért, hogy segítsek a testvéremnek, ti pedig még engem hibáztattok?!
- Kicsikém, elsős kislányok nem verhetnek meg negyedik osztályos fiúkat, főleg úgy nem, hogy eltörik az orrukat.
- Igen, akartam is mondani, hogy fáj a csuklóm - vágtam közbe apám szavaiba, s még mielőtt tovább kellett volna hallgatnom a kioktató beszédüket, előrenyújtottam kezemet a hátsóülésről, hogy valaki adjon rá gyógypuszit, hogy meggyógyuljon. Anyukám rögtön elmosolyodott és a "bibis" kacsómra puha csókot lehelt.
- Máris jobb! - ült ki arcomra széles mosoly és most már elégedetten dőltem hátra az ülésen. - Eszünk kedvenc fagyimat, Feehlyéknél? Lécci apuuuu.....
* * *
tíz évvel később...
Esküszöm, én tényleg mindent megpróbáltam! Legalábbis úgy gondoltam, hogy a maximumot nyújtom az élet minden terén Douglasnek. Két csodás évet mondhattunk magunkének pont azon a szombat estén, mikor egy üveg pezsgővel átugrottam hozzá, hogy ünnepeljünk egy kicsit. Tudtam, hogy a szülei nem lesznek otthon, az enyémek pedig nem fognak tiltakozni, ha azt mondom, hogy egy jótékonysági koncertre megyek a Greenpeace-esekkel. Khm… csúnya voltam, bizony, hazudtam.
De a lényeg, hogy ott kopogtattam Dougék bejárati ajtaján, s Charlotte, a házvezetőnőjük nyitott előttem ajtót.
- Ó, Lilyke! De rég láttalak itt. Kerülj beljebb. Doug a szobájában van – mosolygott rám bájosan, s már útba is igazított.
- Köszönöm, Charlotte.
Mit sem sejtve arról, hogy az estémet keresztbe fogják húzni, magabiztosan léptem be Doug szobájába.
Semmi különöst nem láttam. Figyelmemet elkerülte a gyűrött ágynemű, s a nehéz, fülledt levegő sem volt elég felhívó jellegű, hogy tudjam, nem csak ketten vagyunk a szobában.
- Cicám, de hiányoztál – húzott rögtön magához Doug, hogy aztán kivegye a pezsgőt kezemből, s türelmetlenül az ágyra dönthessen.
- Te tudtad, hogy ma jövök? – néztem fel rá meglepetten, mikor már fölöttem terpeszkedett az ágyon. – Meg akartalak lepni… - biggyesztettem le enyhén ajkaimat, mintha szomorú lennék meghiúsult tervem miatt.
- Reméltem, hogy téged is mardos annyira a hiányom, hogy benézz hozzám… s lám, teljesült a vágyam.
Egész halkan súgta ajkaimba a mámorító szavakat. Észre sem vettem, hogy milyen naiv voltam. Hagytam, hogy ujjai mohón birtokba vegyék testemet, megszabadítsanak a legapróbb textiltől is. Csókjait éhesen viszonoztam, teste érintését úgy vágytam, mint ha nélküle holnap nem ébredhetnék fel.
Tizenhat éves voltam.
Ő lett volna az első.
Akartam.
Úgy éreztem ő is akar.
- Vááárj, mielőtt folytatnánk, igyuk meg a pezsgőt, jó? – toltam el magamtól, hogy nehézkes légvételemet rendbe szedjem. Nehezemre esett akkor őt elengedni, de utólag már tudom, hogy nem tehettem volna jobbat magammal.
Míg Doug kiment a konyhába két pezsgős pohárért megcéloztam a fürdőszobát, hogy kiszedjem hajamból a hullámcsatokat. Az ajtóból azonban lelombozó látvány fogadott. Nem találtam a szavakat abban a pillanatban. Ujjaim még erősebben szorultak rá az ajtókilincsre, s földbe gyökeredzett lábbal vizslattam a modellalkatú szőkét. A kád szélén ült. Nem sejthette, hogy a gyönyörű tincseit pillanatokon belül elveszíti majd. Elpattant az agyam, nem tudtam és nem is akartam leállítani a mozdulatot, amivel belemarkoltam a hajzuhatagába és nekitaszítottam a csempefalnak.
- Mi a francot csinálsz te itt? Egy rohadt kurva vagy! Doug az enyém, csak az enyém!
Persze, hogy nem jöttek ki szavak a száján. Valószínűleg örült, hogy sikítani tudott, olyan erővel téptem a haját, s térdeltem bele alhasába. Nem voltam tudatában a tetteimnek, ezért könnyeim is váratlanul csusszantak végig arcomon.
Már csak azt érzékeltem, mikor két erős kar átfogja a derekamat s kivonszol a fürdőszobából. Bevágta előttünk az ajtót, s nyugtatóan suttogott a fülembe. Mintha csak ezzel segíthetett volna a helyzeten. Ez már nem Doug volt.
Dühtől remegő testemet ő nem tudta volna így megfékezni. Chace állt a hátam mögött.
- Engedj el! Engedj el! Meg akarom ölni! Megölöm!
- Jesszusom McNail, a húgod közveszélyes… - nézett végig rajtam megvetően, miközben azon voltam, hogy kiszabaduljak Chace kezei közül, s neki eshessek annak a férfinek, aki oly sokszor hazudta, hogy szeret.
- Képes lettél volna megfektetni, most meg így beszélsz róla?
- Legalább valaki helyre tette volna. Nem tudja, hol a helye…
- Te rohadék! – szakadt fel belőlem indulatosan ez a két szó, s újult erővel azon voltam, hogy neki menjek Dougnak.
Megelőztek. Chace egy olyan balegyenest mért a másik srác arcára, amit én tanítottam neki. Megvártam, míg Doug felegyenesedik. Nem bírtam annyiban hagyni.
- Gerinctelen féreg! – rúgtam tökön ingerülten, s élvezettel néztem, ahogy összerogy előttem. Kedvem lett volna tovább ütni, de ismét megakadályoztak. Csak az ajtóból láthattam, hogy Doug szenvedve elnyúlik a földön.
- Remélem tönkre tettem azzal a kurvával az estéjét!
- Szerintem az egész életét, hugi…
Először volt rám büszke azért, mert verekedtem. Először voltam rá büszke azért, mert végre megtanult verekedni.
* * *
Számvetés…✔ Túl vagyok négy műtéten. Mind a négyszer a csuklómat műtötték.
✔ Túl vagyok Dougon. És még négy pasin… khm. És itt most helye sincs az érzelmeknek.
✔ Tizenhét éves vagyok. Juppi, egy év és magamnak vehetek cigarettát!
✔ Kaptam a bátyámtól három Shakespeare kötetet, amiket tegnap eladtam és vettem belőlük azt az édi nyuszis sapkát.
✔ A legújabb legjobb haverom Clyde. Azt mondta, ma este elvisz valahová és beavat az ő zűrös életébe. Csak Chace ne tudja meg, mert akkor jaj nekem, meg jaj Daviesnek.
Számvetés II. ✔ Megkaptam életem első pofonját. Nem az élet adta, hanem az apám.
✔ Chace utál.
✔ Drogozok.
✔ Egyre gyakoribbak a dühkitöréseim. Tényleg a pszichológus lenne a megoldás?
✔ Vettem ma egy verses kötetet. Nem is olyan hibbantak ezek a költők.
✔ Tizenkilenc éves vagyok. Egy éve magamnak veszem a cigarettát, az alkoholt, a drogot… Juppi. A testem megviselt. Talán abba kéne hagynom?
