Lázaro Gonzales

Vendég Vendég

Lázaro Gonzales

"Ha vonatra ülök, az nekem olyan ünnep, mintha színházba mennék. Ácsorogni vagy üldögélni sok ember között, oda se figyelni, mit beszélnek, de valahogy mégis hallgatni őket... ez nekem szórakozás a szó szoros értelmében."

21 év;Sigma;Steven R Mcqueen;független;Ar;

Igen, nézz rám, és kezdd el sorolni: "de jóképű, de édes! Milyen kis csendes, sosem beszél senkivel? Kár, pedig biztosan ő lenne a bulik királya!" Szögezzük le. Semmilyen buliba nem megyek el. Nem azért, mert nem hívnak, pedig egyébként nem hívnak már kábé első óta, amikor alighanem mindenki rájött, bennem csak az arcomat lehet szeretni, bő nyállal, fogalmazzunk így valahogy.
Hát ennél azért valamivel többnek érzem magamat. Tény, hogy inkább olvasok és írok, mint beszélek. Mit írok? Dalszövegeket. Nem, nem vagyok a romantikus regényekből kimászott álompasi, mint már mondottam, nem nyitok, sőt! Inkább csukom befele az ajtókat, elég, ha a macskám, Kid bejön. Néha persze a tesóim is a szobámban lábatlankodnak, de azért azt elviselem. Ők mégis csak a rokonaim, akiket ugyebár nem választhat meg az ember, de mégis érdemes jóban lenni velük.
Szóval nem, ne hidd, hogy jóképű, csendes, unalmas édipofa vagyok, mert nem. Valóban nem a gaztetteimről és a hódításaimról ismerszem meg, és ez így is fog maradni, de rendkívül mogorva tudok lenni, ha arról van szó. Ezt a tekintetem mellett a mosolytalan arcom, és a teljesen átlagos ruházatom is mutatja. Bírom a vastagabb talpú edzőcipőket, a laza farmereket és a dzsekiket, a kapucnis felsőket. Az én színem a szürke meg a sötétkék, nem vagyok egy agyonizmolt típus, csak amennyit otthon melózom a ház körül. Szorgalmas vagyok minden téren a tanulást kivéve, a jegyeim csak matekos meg bioszos tárgyakból vannak az egészséges szinten már általános óta. Vannak terveim az életemmel, de nem osztom meg őket senkivel. Tényleg senkivel.

- Húzz a francba innen, töki! - érzem, ahogy hátam a falnak csapódik, két vállam tőből ki akar szakadni. Nem mitnha nem lennének mindennaposak az inzultálások az itteni körökben, de sosem szokom hozzá, hogy a sportmániás úri ficsúrok nem elégednek meg vele, hogy kinézzék maguk közül a művészlelkeket. Én egy cseszett életművész vagyok a szó legkülönösebb értelmében - most is mezítláb mászkáltam a csapott macskaköveken hazafelé, kezemben a táskámmal, benne a pár cipőmmel és a füzetekkel meg tollakkal. Csupa marhaság. De kivágták a kezemből a tását, csak úgy puffant valamelyik kukában, engem meg a falnak nyomtak.
- Most komolyan lekvárt akartok csinálni belőlem? Nem próbáltam meg hozzátok érni egy ujjal sem, szóval még csak a leprát sem terjeszthetem. Mi a nyűves francot akartok?
- Ne balhézz a területünkön, te kis pöcs! Ki vagy innen...
- Rekesztve?- kérdem, mert látom, mennyire nem jön nyelvére a szó. Hát igen, a sport nem feltétlen hozza magával az intelligenciát, a sok pénz meg egyenesen rontja is. Akinek mindig más írja meg a háziját meg a beadandót az általános elsőtől kezdve, annak hamarosan annyi lesz az IQ-szintje, mint a zöld majmoké, akiktől az emberiség nemi úton valami csoda folytán az AIDS-et okozó vírust örökölte el. Inkább nem gondolok bele.
Felemelem balom, hogy ruhám ujjával letöröljem a szám sarkát, na nem mintha feltételezném, hogy vér csorog ott lefelé, mint a filmekben. Nem érzem háborúnak azt, ami történik, szimplán az nem tetszik nekik, hogy olyan helyeken látnak a szokásaim miatt, ahol másokat nem. Mezítláb flangálni a parkban, a fa tetején olvasni és írni. Tehetséges vagyok a zeneszerzésben, de ez csak ahhoz elég, hogy a lányok és a zenészek köreinek szívébe belopjam magam. A gazdagok nem bírják az eredetiséget, ez van, és én zűrös alak vagyok. De mindig akad, aki kiálljon mellettem.
- Hagyjátok a srácot. Szerintem nem vagytok elegen hozzánk- hallom máris a hangot. Ő lenne a megmentőm? Az túlzás. Mindig kihúzzuk egymást a sz@rból, ha más nem, akkor sokkolóval, paprikaspray-vel és késeléses fenyegetéssel. Nem a legszebb eszközök a menekülésre, de futni olykor hasznos, és mi sokkal jobban szeretjük, ha nem nekünk kell.
Hogy most éppen mivel jelenik meg, azt már nem is figyelem, a lényeg, hogy hat. Ő is mezítlábalós, mint én, és kicsit többször gyújt rá, mint ahogy én szoktam, de ettől még mindenben egymás mellett vagyunk, még egy wc fülkében is elférünk, ha arról van szó.
- Anyátokat - hallom, és a rettenthetetlen sportemberek rohannak, mintha négyszázon sprintelnének az utolsó kanyartól. Én meg mehetek haza, áldjon isten. Cameron felsegít, pacsizunk egyet.
- Húzzunk haza, töki- vigyorgok rá, és félig bemászom a redvás kukába a táskámért.
- Ja, menjünk, te pöcs. A nővéred kizsigerel, ha meglátja, milyen rohadt koszos vagy- röhög rám. Mintha tíz évvel ezelőtt lennénk, mert igen, már akkor is ilyen jóban voltunk, és állítom, tíz év múlva is így leszünk.

Á.L.J.;elég;több kettőnél;itt... nincs... még...;