Ann Mclorry

Vendég Vendég

Ann Mclorry

szeretek az esőben sétálni,mert akkor senki sem látja hogy sírok

19;Sigma;Cintia Dicker;szingli;Ann;

Nem értem a világot!A világ sem ért engem. Ködben járok ,pedig melegíti a hátam a langyos napfény. Vajon mások érzik a hűvöset, ami elválaszt a külvilágtól?Ez vagyok én ,aki próbál eltűnni a népszerű, tehetős lányok rózsaszín világában. Nem vagyok fontos magamnak,lemondok magamról. Olyan vagyok aki inkább átadja a helyét bárkinek,képes vagyok mindent feladni még akkor is ha már csak centik választanak el a céltól. Félek másoknak fájdalmat okozni,inkább a háttérbe vonulok és mosolygok,mintha én nem éreznék. Vágyam a változás,hogy észrevegyenek. Szeretnék tudni megbízni valakiben és szeretném ha bennem is bíznának. Ez vagyok én ,a kitaszítottság és az örök fagy szimbóluma. Várom a napfényt ami megtör és felmelegít. Külsőm mind ezeknek ellentmond erőteljes természetes vörös hajszínem magabiztosságot sugároz. Szeplőim a bennem bujkáló játékosságot őrzik. Szemem színe egészen mély kék ,talán az összes titkom mögöttük rejtőzik. Stílusom nem figyelem felkeltő, inkább mint a kaméleon elbújok a környezetemben.

Szeretek reggel arra ébredni, hogy a madarak csicseregnek a fákon. Ilyenkor tudom, hogy közel állok a természethez és csak pár lépés választ el a friss hűvös fűtől. Felkelek és kisétálok az ajtón behunyt szemmel, mezítláb végig lépkedek az udvaron. Érzem a talpamon a fűszálak puhaságát. Kicsit fázom, nem melegedett még fel az idő.
Igen ez amire minden reggel vágyom. Szeretnék úgy felébredni mint gyerekkoromban. Szeretném újra és újra hallani anyukám aggódó hangját, hogy megfázok. Később felszaladok a verandán és a karjaiba esek. Ő gyengéden felemel és betakar puha köntösével.
Hát igen, a köntöse az az egyetlen dolog ami a mostani reggeleimre is igaz, az az egyetlen dolog ami megmaradt tőle.
Nem olyan lány vagyok aki már alig várja a nyári szünetet, hogy csodás szállodákban,vagy elhagyatott szigeteken töltse a melegebb évszakot. Én ezekben az időkben inkább még jobban elbújok az emberek elől.
12 éve a szüleimet kikísértem a Michigeni nagymamámmal a reptérre. Izgatott voltam, ez volt az első olyan nyár amit nélkülük töltöttem. A nagyinál töltött hetek utolsó napjaiban járva tudtam hogy soha nem jönnek vissza. A nagyi azt mondta kicsit tovább kell maradniuk. A valóság az volt, hogy a gépük lezuhant az óceán fölött. Én idővel nevelőotthonba kerültem, majd családokról családra jártam. Míg nem elmúltam 18 és a saját lábamra állhattam. Ez idő alatt sokat utaztam és sokat láttam a világból. Sosem voltam az a népszerű, keresett figura a gimiben. Mindig csak magamnak írtam történeteket boldog, hibátlan életekről, abban reménykedve, hogy talán beszippant az egyik és végre eltűnhetek a kemény valóságból. Mostanra nézve azt hiszem még mindig az igazi életem szereplője vagyok, aki próbál érvényesülni a felnőttek világában. Nem gondolkodok a „mi lett volna ha?” variáción. A szüleim hirtelen és korai elvesztése nagy törés volt az életemben. A sors kemény utat szánt nekem és feladatomnak érzem kibírni a sok szenvedést és megpróbáltatást. Minden nap próbálok az új levegővel , új erőt is beszívni magamba, hogy képes legyek tovább harcolni. Az érettségi után talán most új fejezet nyílik az életemben, bár örökké hordozni fogom a fájdalmat hogy még elbúcsúzni sem tudtam igazán. Egyszer szeretnék az Atlanti-óceán partján állva végleg búcsút venni, és ott hagyni minden fájdalmat és csak a jó emlékeket hozni magammal.

Gréta;nincs;16;multik;