Am I just dreaming? This can't be in my veins Everything I ever knew Will never be the same So chew me up, and spit me out Let's take a way to save ourselves
19; THETA; KELLIN QUINN; ÉN IS SZERETNÉM TUDNI; MAXXIE;
Ha össze akarnád hasonlítani a mostani énem, és azt a személyt, aki voltam egy éve, azt mondanád, hogy ez hülyeség, hogy nem lehet ennyit változni tizenkét hónap alatt. Bebizonyítsam, hogy tévedsz? Akkor kezdjük is ott, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy életvidám, minden lében kanál srác, aki egy nap megtudta, hogy igazából halálos beteg és legjobb esetben is csak négy éve maradt hátra. Főhősünk, aki eddig gondtalan, önpusztító életet élt, eltitkolva érzéseit élete szerelme elől, ekkor egy utolsó, kétségbeesett próbát tett arra, hogy sínbe tegye az életét... De a vonat kisiklott, főhősünk pedig elmenekült, félve a szavainak a következményeitől. Maga mögött hagyta az eddigi életét, az országot, ahol eddig tanult és visszatért oda, ahonnan egykor szintén elmenekült, ugyanazon személy miatt, aki elől most is. Hülyeség, nem igaz? De ezúttal nem csak elfutott, hanem egy áthatolhatatlan falat is emelt maga köré, magába zárkózott, eltávolodott a diáktársaitól. Keveset beszél, de ha egyszer megszólal, akkor fagyos és távolságtartó. Nem bízik senkiben, félve a csalódásoktól... Igazi énjét rejtegetni szokta a külvilág elől, csakúgy, mint az arcát, amit sötét napszemüveg szokott takarni a kíváncsi tekintetek elöl. Ebből már rájöttél, hogy ennek a történetnek én vagyok a főhőse? Hogy én vagyok az a srác, aki nem teljes tizenkét hónap leforgása alatt az iskola bohócából egy senki lett, visszahúzódott az árnyékba? Ha tekinteted engem keresne a tömegben, jó párszor átsiklik fölöttem, mielőtt megtalál. De ha végre meglátsz, először a szanaszét meredező, egyenesre vasalt hajam fog feltűnni, majd a sápadt, ezernyi meggyvörös sebbel borított bőr, és csak legvégül az, hogy igazából egy élő csontvázra figyelsz. A betegség annyira megviselte a testem, hogy nagyon rövid idő alatt az átlagosról szinte anorexiásra fogytam. Bármennyire is szörnyen hangzik, a csuklóm ugyanolyan, mint egy általános iskolás gyereké... Haldoklom. Ne nézz így rám, a tekinteted a lelkembe vág, menekülök, kapucnimat mélyen a szemembe húzva, nem vagyok itt, nem létezek.
Azt hittem, nem lehet már tőlem olyat kérni, amit ne tudnék teljesíteni. "Maxxie, mosd le a kocsit!" "Maxxie, mosogass el magad után!" "Maxxie, menj el orvoshoz!" Mindent szinte automatikusan tettem, lélegeztem, mosolyogtam, nevettem, és ők azt hitték, minden rendben van. Éltük a gondtalan életünket, és senki sem kérdezett, hogy miért vagyok egyik napról a másikra egyből sápadtabb, hogy miért egyre kevesebb bennem az életkedv. Számukra csak az volt a fontos, hogy minden úgy legyen, ahogy azt megtervezték: a fiuk egyetemre menjen, jók legyenek a jegyei, tanuljon, okos legyen. Gyűlölöm ezt. A világot. Az embereket. A testemet. Magamat. Az életet. Sokszor elképzeltem már, milyen lenne pillangónak lenni. Törékeny, gyenge szárnyakon repkedni, egyik virágról a másikra, ezernyi csodáló tekintet kereszttüzében, tökéletesnek lenni, érezni, hallani, látni, szeretni. Nem is emlékszem, mikor jött el az életemben az a pillanat, hogy feladtam a harcot. Mindennel. A betegségemmel. Annak ellenére, hogy nagyon nagyok voltak az esélyeim a túlélésre. Meg akartam halni. Menekülni akartam az élettől, nem akartam tovább húzni ezt a... Nem is tudom mit. Szörnyű színjátékot, amiben már rég nem én írtam a forgatókönyvet. De újra kellett kezdenem, hiszen minden alkalommal, amikor kezdődött a mélyrepülésem, hallgathattam, hogy nem adhatom fel. Élnem kell. Kihasználnom az időt, ami megadatott. Csak egy bökkenő volt, nem akartam egyedül leélni az utolsó éveimet. De a szüleimmel sem. Egy valakit kívántam mindennél és mindenkinél jobban, de őt már rég elvesztettem, én dobtam őt el magamtól. Szerettem, de elutasítottam. Gyűlöltem magam azért. Hol vagy most, te csodaszép áruló? A kezedbe adtam a lelkem, te pedig a földbe tapostad azt, megöltél engem, kegyetlen szavaid kését a szívembe vágva. Miért tetted ezt velem? Hiszen már akkor gyenge voltam, szükségem volt rád, de elutasítottál. Hogy érezted magam, mikor az arcodva vágtam az igazságot, miszerint meg fogok halni, nem is olyan sok idő múlva? A kórházi papírjaim azóta is nálad vannak, a papír legalján pedig ott virít a halálos ítéletem. Hogy érzed magad, mikor ránézel? Eszedbe szokott jutni, mit tettél akkor velem? Menekülésre késztettél, mint a vadállat a prédáját. Én pedig menekültem, szinte könyörögve azért, hogy ne üldözz. Lélegezz, Maxxie, lassan, nyugodtan. Vajon a pillangók lélegeznek? Karcsú, törékeny testem a korlát szélén táncol, ahogy egyik lábam a másik után helyezem, lassan lépegetve a viszonylag széles betonon. Alattam a folyó lassan folyik, lustán hordva a kivilágítatlan hajókat a hátán. Tekintetem valahol a horizonton függ, ahova a város fényszennyezése már nem ér el, ahol az ég mélyfekete, pont, mint a lelkem. Pillangó vagyok, törékeny, ám annál gyönyörűbb pillangó, megtépázott szárnyaimon próbálom visszatartani magam a mélyrepüléstől. Nézz rám, és csodálj. Mély levegőt veszek, az ugrást fontolgatva. Szinte érzem, ahogy a víz körülöleli a testem, egyik lábam ki is lógatom a víz fölé... Majd visszahúzom. A pillangók nem úsznak. Én pedig pillangó vagyok, gyönyörű, fekete éjjeli lepke. Elengedni valakit, akit szeretsz, nem egyszerű feladat. El tudnád engedni azt a személyt, aki eddig a víz felszínén tartott, csak hogy tested elnyelhessék a hullámok? Élni akarsz, de ugyanakkor szeretnéd megtudni, milyen érzés az, ha a tüdőd ég és próbál megszabadulni az őt fojtogató víztől. Leírhatatlan érzés, ahogy gyenge tested harcol a négy elem egyikével, próbálva megmenteni téged a saját őrületed következményeitől. És sikerül neki. Legalábbis az én testem még harcol, még ha lelkem már rég elszáradt és végső nyugalomra talált az emlékek között, amiket ugyanúgy elüldöztem magamtól, mint téged. Igaz, bőröm még emlékszik a csókjaidra, testem minden centimétere téged kíván, éjjel és nappal, mindig, akárhol vagy és akármit teszel. Szeretnélek újra látni. Csak egy pillanatra. Kérlek. "You can close your eyes to the things you don't want to see, but you can't close your heart to the things you don't want to feel." Van benne igazság. Bármennyire is akarlak gyűlölni, nem tudlak.... Bocsáss meg. Azért, mert nem voltam elég jó, hogy szerethess.
Kiro; a koromhoz képest sok; 20 alatt; talán van, talán nincs;
