Moison Taylor-Kenzt

Vendég Vendég

Morrison Taylor-Kenzt

bezárt az éjszalon, bezárt az ég

19; Theta;grayson gabriel;single;moison;

KINÉZET Öhm, lássuk csak… Külső. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem a dolog milliárdszor egyszerűbb lenne, ha hagynánk – illetve én hagynám – a süketdumát, és te egy kicsit oldalra néznél. Ott egy gyönyörű kép rólam, amit mindenképpen tudni akarsz, arról lelesheted. Hogy nem úszom meg ennyivel? Ah, tudtam, úgy tudtam. Na akkor essünk túl rajta minél hamarabb… címszavakban: sötét, göndör, félhosszú haj (időnként rövidebbre vágva, egyenesen, de ezt inkább hagyjuk), nagyon-nagyon kék szemek, szabályos arc, ha a borostát nem nézzük, már-már nőies vonások. Izmos vagyok? Nem, egyáltalán nem. Ez összezavarna? Nem, egyáltalán nem. Általában úgy öltözködöm, hogy rosszmájú embertársaimtól kiérdemlem a „buzeráns emós” titulust, vagy a „köcsög hipstert”, bár tudtommal egyik stílus felé sem vagyok elkötlezett, és… semmi kedvem többet mondani magamról. Megelégszel ezekkel? Szuper.

JELLEM Volt már veled olyan, hogy felébredtél, és úgy érezted, hogy egyáltalán nem ott kéne, legyél, ahol vagy? Mintha valaki más testében lennél, mintha más elcseszett, undorító életét élnéd. Mintha te nem is te lennél, csak valami iszonyú gépezet, ami valahogy öntudatra kelt – és ezt mélységesen megbánta. És mi marad ilyenkor? Menekülés. Menekülés minden elől, magad elől, a világ elől… de hová? Vagy… minek? Ahová mehetnél ott vajon jobb lesz, rosszabb…?
Most leginkább azt nem tudom, hogy a sok-sok zagyvaság, amit összehordok neked, hogyan is jellemez engem. Persze, minden egyes kimondott, leírt, gondolt szó tökéletesen elmond mindent egy emberről, de ilyen szempontból úgy tűnik, nem számítok embernek. Néha olyan üresnek érzem magam, vagy olyanokat teszek, vagy akármi, hogy azon gondolkodom, vannak-e egyáltalán érzéseim. Máskor meg inkább túlcsordulok, és kiömlök, de azért ugyanezt gondolom magamról. Sírok, nevetek, fáj, boldoggá tesz, kielégít, idegesít, elgondolkodtat, hidegen hagy, megbékít, felhergel, gyorsít, lassít, feldob, lelomboz, összetör, megjavít, összerak, felkavar, szétvet, kínoz, szédít? Nem. Semmi sem. Sohasem.

Az elmúlt másfél órában sikeresen elszívtam annyi cigarettát, amennyi hátralévő életem teljes nikotinszükségletét biztonsággal fedezi. Habár e ténytől elönt az enyhe büszkeség, mégis tompán nézek ki a fejemből. A zene idegesít. A körülöttem lévő emberek idegesítenek. Legszívesebben felállnék és elmennék. Nem értem, miért nem csinálom ezt.
Még egy kör vodka. Még egy olyan vicc, aminek az a poénja, hogy a szőke nő hülye, de megdugható. Még egy kis erőltetett nevetés. Még egy kis kámforrá lett életkedv. Velem szemben Jay ül, az egyetlen olyan ember a társaságban, akit nem ma este óta ismerek. A nyakát egy helyes kis barna csókolgatja, a másik két pasas meg hirtelen elmélyült társalgásba kezd Shakespeare drámáiban előforduló halakkal kapcsolatos szóképekről. Az óra éjjel negyed négyet mutat. Esetleg hajnalit? A helyzet javíthatatlannak neveztetik. Általam.
Nem is értem, miért nem tettem ezt meg sokkal előbb.
Felállok.
- Ó! Hozz egyet nekem is! – kap az alkalmon Jay, mikor a barna a nyakából épp a fülébe mászik. A kezembe nyom öt fontot, majd visszatér iménti elfoglaltságához. A normális reakció az lenne, ha udvariasan megérdeklődöm, hogy „egy” pontosan mire van szüksége. Szemmel láthatólag talán óvszerre gondol, esetleg még egy kis vodkára. Nekem mindegy végül is. A pénzt zsebre vágom, majd jön a nem normális reakció: elmegyek. Sőt. Nem pusztán el. Haza. Én álmos vagyok, ők unalmasak. Innentől senki nem várhatja meg tőlem, hogy kivárjam az este végkifejletét – amúgy is, a saját a szemszögemből nézve én inkább az a fajta gyerek vagyok, aki jobbára tanulni van egyetemen, esetleg, hogy egy szép napon családot alapítson, két gyerekkel, kertes házban… kicsit sem fér össze ezzel, hogy minden éjszaka halálra igyam magam. Ez pedig így nem jó… nagyon nem jó, lassan új terveket kéne szőjek, mert az ivás igazán kihagyhatatlan tényező, mit ne mondjak.
Kilépek a kocsma ajtaján. Elindulok az utcán. Megyek a legközelebbi aluljáróig. Kissé didergek, de próbálok nem törődni vele, egész sok sikerrel, viszont a következő kérdéseket fel kell tennem magamnak:
- Részeg vagyok?
- Molly alszik ilyenkor?
- Ha igen, kiherélne, ha felébreszteném egy telefonhívással?
- Miért van rajtam napszemüveg?
- Miért van nálam egyáltalán télen napszemüveg?
- Ha metróval megyek, fél órán belül ugye otthon leszek?
- Ilyenkor lehet valahol cigit venni?
Végül leérek. A jegypénztárt célozom meg. Kérek egy diákjegyet. A talán még nálam is fáradtabb, morcos nő a kasszánál a diákigazolványomat. Azt mondom, a kollégiumban hagytam. Vállat ránt, a jegyet odaadja, Jay ötfontosával fizetek, a visszajáróhoz való jogomról lemondok.
Következő bagolyjárat mintegy húsz perc múlva jön. Sóhajtok. Leülök. Várok. Tényleg kéne egy cigi.

esti;cöhh;+18;tipp?;