20;Theta;Oliver Sykes;attól függ, ki kérdezi;Ash;

Mikor először találkoztunk, azt hiszem hét éves lehettem. Unottan sétáltam be az osztályterembe huszonhét taknyos elsős közé, még el sem kezdődtek iskolás éveim, én már untam. Sohasem voltam jó semmiben, nem szerettem egy helyben ülni, csendben maradni, és képtelen voltam huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, könnyű volt rájönni, hogy az iskolát nem nekem találták ki, de - ahogy a többi diáknak, - nekem sem volt választási lehetőségem.
A lányok a tanítónő köré gyűltek, mindegyiken virágos, pöttyös vagy fodros ruha volt, hajukban különféle csatok és szalagok, masnik és egyéb borzalmak. A fiúk ezzel ellentétben több, kisebb csapatba verődve ültek egy-egy pad körül a terem leghátuljában. Az egyik oldalon egy aprócska szöszi a térdén lévő horzsolást mutogatta, állítólag leesett a nagymamája kertjében álló diófáról, ami magasabb, mint egy kamion. A sok kis buta körülötte csillogó szemekkel hallgatta a kitalált történetet, néha valaki előrenyúlt, hogy a mutatóujjával megnyomkodja, valóban igazi-e a sérülés. Én öt évesen elestem a biciklimmel, mert a szüleim sosem voltak ott, hogy figyeljenek rám, az alkaromat hét ötléssel kellett összevarrni, így néhány karcolás igazán nem hatott meg.
Mellettük három srác matchbox autókkal játszott. A harmadik csoportból az egyik kiskölyök csokornyakkendőt viselt, így azt a minimális érdeklődésemet, amit addig próbáltam fenntartani is teljesen elvesztettem.
A középső padsorban egy srác ült, lábait ütemesen lóbálva merült bele valamibe. Észre se vette, mikor lehuppantam az előtte lévő padra, és figyelni kezdtem, mit csinál. Majd három percig követtem a kezében tartott kék golyóstoll mozgását síri csendben, általában ennyit tudok egy huzamban nyugton maradni.
- Szia, mit rajzolsz?
A fiú ijedten pillantott fel rám, rémült zöld szemei ide-oda cikáztak a teremben, hátha nem is hozzá szóltam. Pedig hozzá szóltam.
- Ash vagyok – próbálkoztam megint – Téged hogy hívnak?
- Maxxie.
- Oké, akkor mögötted fogok ülni. – felkeltem a székemről és leraktam az iskolatáskám a mögötte lévő pad széléhez. – Amúgy jól néz ki a rajzod, ha nagy leszek, akarok egy ilyen tetoválást…


Arcom mélyen a párnámba fúrtam, hogy elrejtsem a bántó napsugarak elől, amik az elhúzott sötétítőt figyelmen kívül hagyva mégis bevilágítottak a szobámba. A fejem borzalmasan zúgott, mintha egy építkezés közvetlen közelében laknék, de nem kellett kinéznem az ablakon ahhoz, hogy tudjam, az utca nyugodt, mint mindig, és csak a tegnapi buli mellékhatásaként hasogat a koponyám. Nem sok emlékem volt az éjszakáról, de túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy egyáltalán kedvem legyen agyalni rajta.
Lassan felkönyököltem, megdörzsöltem fáradt szemeim, majd óvatosan körbenéztem a szobában. Halvány képek derengtek, hogy innen indultunk útnak, de ötletem sem volt, hogyan jutottam vissza, ami persze az életvitelemet tekintve nem volt újdonság.
Cigifüst és tömény szesz szaga terjengett a levegőben, a padlón kósza ruhadarabok hevertek, üres sörös és whiskeys üvegek sorakoztak az íróasztalomon és a szekrényem polcain egyaránt. Összegyűrt lepedő, az ágy végébe száműzött takaró és egy kócos, fekete hajkorona.
Kezdtek rémleni a dolgok.

Szokásos péntek este, Maxxie az ágyamon ül, várja, hogy elkészüljek, míg én félmeztelenül és káromkodva mászkálok fel-alá a szobámban, a Black Dahlia Murder-es pólómat keresem. Magamon érzem a tekintetét, zöld szemei minden egyes mozdulatomat követik, és ez akaratlanul is mosolygásra késztet. Végül feladom, és valami mást veszek fel, aztán végre elindulunk. A szüleim elutaztak, a tizennégy éves húgom pedig a kanapén ül. Nem lepi meg, hogy megint egyedül marad, sokszor eljátszottuk már ezt. Amiről a szülők nem tudnak, az nem fáj nekik, amiről pedig értesülnek, az cseppet sem érdekli őket, úgyhogy bűntudat nélkül egyedül hagyom esténként a kiscsajt.
A zene hangosan dübörög, szaggatja, tépi a dobhártyám, ahogy belépünk. Még csak nem is jó zene, dallamtalan, gépi borzalom, de mindegy is, a harmadik pohár után, már úgysem számít semmi. Piros műanyag pohár, sörös üveg, zöld és fekete absinthe és rengeteg whiskey.
Előttem áll, vigyorog. Egyik kezében pohár, a másikban egy szál cigi ég, tüdejéből egyenesen az arcomba fújja a füstöt. Látom a szemén, hogy részeg, az oldalát ölelem, nehogy elessen.
Felé hajolok, ajkaim először csak súrolják az övét, magamhoz húzom, mohón csókolom, eszem ágában sincs elereszteni.
Ő kérte.
Én akartam.
Nem számít.

Halk nyöszörgés, a lepedő súrlódása, és néhány elsuttogott káromkodás után már szemben is találtam magam Maxxie nyúzott arcával. Értetlen pislogását látva biztos voltam benne, hogy neki is beletelik még egy kis időbe, mire rájön, hogy mi történt az este.
Erőtlenül dőltem vissza a matracra, homlokom az övének döntve, vigyorogva suttogtam az ajkai közé.
- Aludj vissza, kurva korán lehet még...

X

X

Idegesen róttam a köröket a szőnyegen, ujjaim századszor is végigfuttattam a barna hajtincseim között, mind hiába, nem sikerült lenyugodnom. A boríték, amit Maxxie hozzám vágott, mielőtt elszaladt a földön hevert, feltépve, gyűrötten. A benne lévő lapok, leletek, mind-mind szétszórva, legalább háromszor átgyalogoltam rajtuk.
Nem tudtam elhinni.
El kellett volna mondania. Nekem is el kellett volna mondanom. Egy-egy Ash, és megint te basztad el, mindig te teszed tönkre a dolgokat.
- Basszameg! – ingerülten belerúgtam még egyet a papírkupacba, és figyeltem, ahogy a lapok a levegőbe emelkednek, majd még távolabb egymástól érkeznek vissza a padlóra. A tenyerembe temettem az arcom, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el hörögni.
- Bazd meg Maxxie! Bazd meg! – kiabáltam az üres ágy felé, ami egykor az övé volt. Hiába nyitogattam a szekrényeket, hiába kerestem a holmijait az íróasztalában, úgy tűnt mindent összepakolt és magával vitt. Semmi más nem maradt itt, csak a vére, ami a szőnyeg szövetszálai közé ivódott, és néhány rólunk készült rajz, amit a fiókos szekrény aljában hagyott, valószínűleg szándékosan. Nekem. Kedvem lett volna darabokra tépni, majd az öngyújtóm lángjai fölé tartani egyenként a fecniket, de tudtam, hogy később, miután lehiggadtam és kitisztult a fejem, borzalmasan bánnám a dolgot, arról nem is beszélve, hogy Maxxie-nek is rosszul esne, ha megtudná. Egy kis részem akarta, hogy fájjon neki, de valahol az önzésen és a gyermekes hisztin túl, az agyam egy eldugott, tiszta és nyugodt részén tudtam, hogy sokkal rosszabbul érzi magát, mint én.
Máshogy alakult volna az egész, hogyha egyszerűen kimondom azt az egy, nyomorult kis szót. Itt ült előttem, néhány órája még az ágyán gubbasztott, az Andrews okozta sebből, ami végigszántotta a tenyerét még csepegett a vér, szüksége volt rám, és én megint képtelen voltam a helyzethez megfelelően viselkedni.
És most elment.

Egyedül ültem az asztalom mögött, a kávézó teraszának leghátsó részén, előttem papírpohárban szimpla fekete kávé gőzölgött. Laza mozdulattal feljebb toltam a napszemüveget az orromon, és úgy fürkésztem a körülöttem nyüzsgő tömeget, akik a délutáni koffeinadagjukért érkeztek. A legtöbben csak felmarkolták a szokott rendelést és már tovább is siettek, ám az én emberem bent gubbasztott, előtte füzet és néhány könyv. Egész úgy nézett ki, mint aki tanul, de fogadni mertem volna, hogy apró rajzokat firkál a papír szélére.
Belekortyoltam a kávéba, harmadjára még borzalmasabb íze volt, mint az első két próbálkozásra, de muszáj voltam rendelni valamit, hogy maradhassak. Menő dolog ez az amerikai álom, de az meg kell hagyni, hogy a kávét csak az amcsik tudják ihatatlanra főzni. Sosem gondoltam, hogy valaha is hiányolni fogom Angliát, de Palm Bay valahogy nem tudta belopni magát a szívembe. Hiányzott az eső, a köd, a fura punk arcok, hiányzott mindaz, ami régen az enyém volt. Legjobban viszont azt a kölyköt akartam, aki a sarokban ül, zenével a fülében, tollal a kezében.
Egy pillanatig, mikor láttam belépni az ajtón, azt kívántam, bárcsak észre venne, bárcsak felismerne, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Hogy feleljek a „mit keresel itt?” kérdésre? „Ó, hát lényegében megfenyegettem az öcsédet, aki hajlandó volt elárulni, hogy hová tűntél, miután majdnem összeroppantottam a légcsövét, ahogy a falnak szorítottam.” Nem feltétlenül díjnyertes válasz, igaz?. Mi van, ha egyáltalán látni sem akar? Beleőrülök, hogy tudjam, szóba áll-e velem egyáltalán, de…
Három napja vagyok ezen a nyomorult helyen, ahhoz pont elég volt, hogy megállapítsam, minden tiltakozásom ellenére örültem volna, hogy Maxxie mégis Moszkvát választja, ahhoz viszont kevés, hogy kitaláljam, miként bukkanjak fel a srác életében, aki nélkül lassan levegőt sem kapok.
A poharam még félig volt, de biztos, hogy nem tudtam volna egy újabb kortyot leerőltetni a torkomon abból a szörnyűségből, úgyhogy felálltam, felmarkoltam a táskámat és kisétáltam a teraszról, mielőtt Ő észrevett volna, hogy ott vagyok.