Derengett, borongott, merengett, szorongott,
kerengett, dorong ott, de nem vett korongot.
Görcsösen markolásszák ujjaim egymást, miközben az orvos várójában ülünk. Én és anya. Azt hiszem, rég voltunk már ilyen sokáig - pontosan egy órája - egy helyiségbe zárva, ha jól emlékszem kilenc éves koromban, amikor megettem a homokot és ő kénytelen volt szent beszédet tartani nekem a helyes étkezési szokásokról. Most pedig újra sor került arra, hogy eltöltsünk egymás társaságában hatvan csodás percet: néma csend és hullaszag.
- Mrs Timpah az eredmények...- Csak Miss. Már nem vagyok férjnél, doktornő - javítja ki anya a falfehér arcú nőt, aki csak vállat von, mintha csak azt mondaná: ugyan kérem, ez semmiség ahhoz képest, amit mindjárt mondani fogok!
És tényleg nem semmiség. A nő bejelenti, hogy anya bizony rákos és örülhet, ha egy évig kihúzza még. Az orvosoknak vagy ápolónőknek nem valami biztató, lélekerősítő beszéddel kellene jönniük, ahelyett, hogy ilyesmivel taglózzák le az embert? Anya halálsápadtá válik és látom, hogy minden porcikájában remeg mellettem. Még a karjára is felszalad a libabőr és bármennyire szeretném megnyugtatni, nem tudom mit mondjak. Sosem volt tökéletes anya-lánya kapcsolat köztünk és talán épp emiatt nem érzek most mélységes szomorúságot. Anya hamarosan távozik közülünk, én pedig ugyanazt érzem: üresség, meg nem értettség.
Meggymag! Szelíd meggymag vagy, vagy vad meggymag vagy?
- Ethan, jól vagy? - visszhangzik hangom az üres szoba falai között, míg szüntelenül simogatom öcsém hátát, aki tenyerébe temetve arcát meg sem moccan már legalább tíz perce,
Hülyeség részemről ilyesmit kérdezni, miközben ő is és én is tudjuk, hogy semmi sincs rendben. Anya a fejébe vette, hogy el kell tüntetnünk minden nyomot arról, hogy ő valaha itt élt. Nem akartuk, Ethan legalábbis hevesen tiltakozott az ellen, hogy kiirtsuk őt az emlékezetünkből, mintha anya valaha is a szívén viselte volna a sorsunkat. Én csak vártam a végkifejletet.
Kérdezhetnék most, hogy mi van a férfival, akihez ez az asszony évekkel ezelőtt hozzáment heves felindulásból: apa két évvel ezelőtt utazott Madridba, miután elváltak anyával egy másik nő miatt. Mi a poén az egészben? Anya csalta meg apát egy másik nővel és akkor derült ki számunkra is, hogy az egyetlen édes kedves anyánk leszbikus. Gertie kedves nő, habár gyakoriak az összetűzéseink annak jóvoltából, hogy folyton dolgozik. Ha már elűzte apát a háztól, legalább fészkelje be magát és ne éreztesse anyával, hogy hiba volt megszabadulnia a férfitől, aki a tenyerén hordozta egész életében.
- Menj el, Cora! Egyedül akarok lenni - tiltakozni próbálnék rendes nővérhez méltóan, de ő ránt egyet vállán, ezzel késztetve engem arra, hogy elhúzódjak
- Kérlek! - nyögi és hallom a hangján, hogy nekiállt sírni.
Én vagyok az egyetlen, akit nem érint meg a dolog, ugyanis még az apu felőli nagyanyám is hajlandó volt eljönni ide, értesülve a tragédiáról. Bármennyire haragszik mindenki anyára, itt vannak mellette, mert szeretik. Kegyetlennek és embertelennek érzem magam.
Tíz tikkadt tarantula itta a tequilát tántorogva
- Rendben, gyerekek! A körútnak vége, mindenki kap fél órát arra, hogy szétnézzen, aztán indulunk vissza - jelenti ki vörös göndör tincsekkel megáldott tanárom az utasítást és már helyet is foglal egy rozsda színű padon egy a benzinkútnál vásárolt szendvicsével és falatozásnak kezd. Hangosat mordul a gyomrom, míg követni kezdek egy kisebb csoportot, hogy ne egymagamban kelljen rónom a Hollis-t körülvevő járdát.
Kicsit felpaprikázott Dasie, amiért nem volt képes idetolni az orrát, mikor megbeszéltük már körülbelül óvodás korunkban, hogy egy gimit választunk, egy egyetemet és később szomszédok leszünk tökéletes férjeinkkel - pont mint a Stepford-i feleségekben csak kicsit kevésbé mesterkélten. Erre ő beadja a derekát egy enyhe fejfájásnak és így kihagyja az iskolalátogatást, amire már hónapok óta várok. Kegyetlenség.
Fogalmam sincs, hogyan - talán filozofálásom és töprengésem közepette - sikerül elkeverednem a csoporttól, a kampusz egy számomra még ismeretlen területére. A gyomromat görcs rántja össze és remélem, hogy nem tévedtem el... mégis mennyi esély van arra, hogy valami illuminált állapotban lévő kéjenc elkap és móresre tanít? Maximum negyven százalék és az édeskevés ahhoz, hogy remegő térdekkel fogjam menekülőre.
- Neked nem a Vöröske csoportjával kéne most csatangolnod? - megfordulok gyorsan, bár a szívem majd' kiugrik a helyéről. A semmiből tűnt elő a lány és halálra rémisztett.
- Mi? Ja, hogy... Miss Kenward. De. Én izé... lehagytak. Majd visszatalálok - legyintek és egy gesztenye színű tincsemet a fülem mögé tűröm
- Egyébként, magánterületen vagyok? Mert nem említettek ilyesmit - bátorodom fel, kicsit sem tetszik, hogy számon kéri tartózkodásomat úgy, hogy még csak nem is ismer és életében nem látott.
A látvány elrettentő, már ha arra gondolok, hogy ehhez hasonló lányok közt kell majd élnem az elkövetkezendő öt évben: hosszú, vékony combok, karcsú csípő, gúnyos mosoly és kristálytiszta vonások. Miss Tökéllyel sikerült összefutnom, gondolom egyenesen a Kappa házból.
- Nem, nem igazán. Bár én nem nagyon örülök neki, mikor gimnazisták szaladgálnak a pázsitunkon, remélem megérted - felvonja szemöldökét, egyre unszimpatikusabbá válik
- Hogy hívnak? - végigmér tetőtől talpig és el sem merem képzelni, mi lehet a véleménye kinyúlott szürke pulcsimról és kopott, világoskék farmeromról. Nem vagyok csinibaba, sosem voltam az és nem is leszek.
- Cora Timpah. És jövőre ha minden igaz már én is itt tanulok - teszem hozzá, hátha koppan neki egy hatalmasat, hogy nem sokára már az én pázsitom is lesz ez.
A semmiből bukkan fel egy szőke loknis leányzó, ami mintha ennek a lánynak a klónja lenne, csak egészen más arcberendezéssel - viszont ugyanaz a széles mosoly, ugyanaz a megtestesült tökéletesség. Félelmetes, mi megy itt és kezdek elbizonytalanodni azt illetően, hogy ide akarok-e jönni továbbra is.
- Sutton? Már vagy fél órája kereslek. Mióta állsz le cseverészni gólyákkal? - na tessék, még egy sznobéria
- Kelly már keres - sóhajt és odalép Sutton mellé, majd megcsókolja.
A tenyerem hirtelen izzadni kezd és kellemetlenül érzem magam. Tehát nem elég, hogy otthon is el kell fogadnom a másságot, most már itt is ezt kell majd néznem minden álló nap. Sutton nem tűnt leszbikusnak, viszont ha jobban megnézem magamnak, teljesen elképzelhető, hogy a női nem iránt érdeklődjön - nem mintha férfias lenne, de azt sugározza, hogy ettől függetlenül is teljesen rendben van. Jól kijönnének anyával.
- Nem gólya. Gimis - a gimis szót megnyomja, mintha kevesebb lennék nála és kedvem támad letörölni azt a magabiztos vigyort az arcáról - Látjuk még egymást, Cora - kacsint rám és átkarolja a másik lányt. Hátat fordítanak nekem, majd egyre távolabb kerülnek tőlem.
Le vagyok döbbenve. Dühös vagyok. Aztán szaladni kezdek, vissza arra, amerre a csoportomat láttam elszivárogni.
