Ha táncolsz, élsz.. ha élsz, táncolsz.

K. - SHH.. - 3+ - NONE

story of my life

A legtöbb embernek megvannak a saját tervei, a szenvedélye. Én sem szenvedtem hiányt az ilyenekből, hisz nekem a tánc volt a mindenem. Kiskorom óta szinte minden műfajában részt vettem, és mindegyikben kiemelkedő sikerrel teljesítettem. Rengeteg fellépésem volt, nagy sikerem volt. Kivéve egyetlen egy szerencsétlen esetet, amit azóta is szégyellek. Én annyira béna vagyok.. hogy lehetek ennyire béna?! Mivel te még nem tudod mi történt velem, inkább elmesélném neked.
Tizenhét éves voltam, éppen egy színházba készültem főszerepre, balett előadással. Mindig is imádtam szerepelni, ha egyszer nekikezdek sosem hagyom abba. A főpróbán simán ment minden, viszont van egy jelenet ahol a főszereplőt - azaz engem - egy hámban zsinórokon felemelnek és a levegőben lógva is kell táncolni. Ezekkel a drótokkal semmi gond nem volt.
Elkezdődött az előadás, szüleim és testvérem a nézőtér elején ültek támogatásképp, rettentő büszkék voltak rám. A színfalak mögött voltam, de néha kikukkantottam mi is folyik ott kint. Most bementem, és elegánsan, mintha csontom se lenne úgy táncoltam. Kizártam a külvilágot, csak a zenére összpontosítottam. Elérkezett az a perc, hogy a hám segítségével - amit nem láttak, mert megvolt oldva, hogy ne látszódjon - felemeltek két és fél méterrel a talaj felé. Hallottam egy szakadó hangot, de nem tudtam mi lehetett az. Nem törődtem vele, de hallottam még egyet, és pár pillanat múlva a kötélen észrevettem, hogy mindjárt zuhanok. Pánikrohamot kaptam, és elkezdtem kapálózni, de a következő percben zuhantam le a földre. Pont olyan szerencsésen estem, hogy csak a bokám és a vállam törött el. Simán kitörhettem volna a nyakam is, ami halállal végződik.
A közönség először azt hitte ez is az előadás része, és várták a következő lépést, de akkor esett le nekik a dolog, amikor minden statiszta odarohant hozzám megnézni jól vagyok-e. Azt hiszem bevágtam a fejemet is, mert mintha elaludtam volna.
Amire emlékszem az az volt, hogy egy kórházi ágyon fekszem átöltöztetve ilyen tipikus kórházi ruhában. Ki a fene öltöztetett át? Miért fáj ennyire a fejem? Mi történt? Alig emlékszem valamire, csak annyira, hogy esem. Esem lefele, és sose állok meg. Gipszben volt a lábam, a bal vállam meg fájt, bár nem tudtam miért. Az egyik nővér világosított fel mi történt amikor bejött csekkolni ébren vagyok-e már végre.
- Végre hogy felkeltél Char, hogy vagy? - nézte meg a testhőmérsékletem a homlokomra téve a tenyerét, és kedvesen beszélt hozzám. Nem értettem miért vagyok ezen a helyen. Engedjenek haza.. hol vannak a szüleim?!
- Hol vannak a szüleim? - kapkodtam a fejem a szobában összevissza, bár mivel még kába voltam valamennyire, a kapkodás kicsit erős kifejezés lehet.
- Itt voltak, de megunták a várakozást, és elmentek valahova. Magam sem tudom pontosan hova. - vont vállat a nővérke és pakolászott valamit a szekrényben. - Hogy érzed magad, inkább azt áruld el?!
- Fáradt vagyok, fáj mindenem. - nyafogtam, mert tényleg fájt minden porcikám. A szívemen is nagy fájdalmat éreztem amikor meghallottam, hogy a szüleim nincsenek itt velem ebben a percben. Valójában még szédültem is. Szörnyű.
- Éhes nem vagy? - mosolygott rám barátságosan ez a nő, és mintha ezer éve ismerne annyira aranyos volt velem és gondoskodó. Erre a kérdésére felcsillant a szemem, és az ételre gondolva a gyomrom választ adott. - Hozok neked ennivalót. - simogatta meg a fejem és fütyörészve kiment. Hozott is harapnivalót, nem is bármilyet. Felháborítóan rossz volt, de annyira éhes voltam, hogy nem izgatott ez a kis részlet.
Pár nap múlva hazaengedtek, de egyedül kellett megbirkóznom a mankó és a taxi segítségével az úttal. A szüleim elém jöttek az ajtóba, de a fáradtságot nem vettek arra, hogy értem jöjjenek. Hozzájuk sem szóltam egy csomó ideig, és csalódott voltam. Csalódott voltam, hogy mennyire elbuktam az előadáson.
Barátnőm Destiny átjött, hogy ő is bebizonyosodjon róla nem haltam meg. Bár ennél az állapotnál az is jobb lenne, ha épp a temetésemet kellene tervezni.
- Feladom a táncot, annyira megalázó! - szöktek könnyek a szemembe amikor kibukott belőlem ez a mondat. Nincs más választásom, mindenki rajtam röhög.
- Mi van? - kiáltott fel Des őrült hangosan, és képes lett volna felpofozni. - A tánc az életed, nem adhatod fel azért mert egy **** szabotálni akart! - üvöltött idegesen, és parancsolóan. Ennyire nem volt még zabos.
- Szabotálni? - kérdeztem vissza értetlenül, halkan. Nem értettem, hogy most mi van. Valaki tényleg szabotálni akarta a műsort?
- Kendra. Ő volt aki az életedre tört. - nyugodott le, és avatott be mindenbe. Mindent kiderítettek mi baja van velem. Dióhéjban annyi, hogy én jobban táncolok nála, és szebben megy le a spárgám, mint neki. Utál engem ezért, mert eddig ő volt a mesternő kedvence, de már én vagyok. Én kapok meg minden szerepet, ő pedig a mellékszerepeket, vagy a háttértáncos szerepét. Nem az én hibám basszus, hogy ügyesebb vagyok! Ez öntelten hangzott, de ha komolyan ez a baja, hát fulladjon meg.
Pár hónap múlva, mikor már visszatértem a tánc világába, megtanultam egy nagyon fontos dolgot; feladni sosem a legegyszerűbb megoldás. Küzdeni kell azért, hogy megkapd azt amire vágysz. El kell érned az álmod, az égig kell törnöd. Egy csillagnak kell lenned a sikeres karrierek égboltján. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg vakmerőnek és erősnek lenni.