[You must be registered and logged in to see this image.]
Féleszű barmok. Féleszű, idióta, inkompetens, ostoba, gondolkodásra képtelen barmok. Ha apuci nem pénzelné a továbbtanulási szándékaikat, a IQ-szintjük nem jutatná őket messzebb az egyetem takarítószertáránál. Oda is csak különleges engedéllyel léphetnének be.
Jó, igaz, beszélek én, a képmutatás ősi görög istene, a bankszámlámmal, ezüstfehér Porschémmel és masszív financiális háttérrel magam mögött. Az apró, pici, nem elhanyagolható különbség azonban köztem és eközött a semmirekellő, idegsejt hiányos társaság között azonban az, hogy még ők képtelenek a válaszadásra, ez okból nem teszik fel a kezüket; én nem akarom megadni nekik annak egyszerűségét, hogy szimplán csak benyögöm a megfelelő választ.
Egy lány az első sorban végre felteszi a kezét és megpróbálkozik. Kíváncsian bújok elő a laptopom mögül. Fél füllel követem csak az órát, az agyam nagyobb része éppen apám elektronikus postaládájában turkál, valami gonosz ürüggyel, talán titkos dokumentumok és magánlevelezések után kutatva. Bármi is volt a célom vele, nyilvánvalóan már nem érdekel.
„Neurológia?” Éééééés, dobpergést kérek, tapsvihart és háromszoros hurrát! A reményem, hogy talán, egyvalaki is agyműködésének legapróbb jelt mutassa szertefoszlott.
„A szó, amit Ms Leight keresett a…”
„…neurózis” fejezem be gyorsan a professzorasszony mondatát. Szigorú pillantásával ajándékoz meg, ódivatú, ovális szemüvege mögül. Lehet, hogy nem tetszik neki, hogy félig a padon fekve szórakozom egy szál cigarettával a kezemben.
„Köszönjük meg Mr Cortesnek, hogy kisegített a válasszal, még ha azt az ő sajátos, londoni udvariatlan módján is tette.”
Tudni kell rólam és a pszichológia óráimról, hogy gyakran szeretek késve érkezni, hangosan aludni és kérdés nélkül közbedumálni. Azonban bárhogy is próbálkozott eddig a tancsi néni, nem sikerült még megbuktatnia.
„Ugyan nincs mit!” legyintek előzékenyen. „Bár azt hiszem, az angolokról azt tartják, hogy valódi úriemberek.”
„Valóban. A kivétel viszont erősíti a szabályt.” Felnevetek és onnantól kezdve velem nevet az egész csoport. Egyszer valaki azt tanította nekem, hogy ha sose felejtem el, ki vagyok és páncélként használom, sosem fordíthatják ellenem. Azt hiszem valami köpcös nagyfejű fickó volt. Tyrion Lannister vagy kicsoda…
A továbbiakban az előadás épen olyan unalmasan telt, mint ahogyan kezdődött. A bárdolatlan bugyuta barbár csoporttársaim semmivel sem lettek gazdagabbak, én pedig semmi olyannal, amit ne tudtam volna előtte.
* * *
Az út az alpha ház és az egyetem között hihetetlenül magányos és meglepően sötét, miután az utolsó óráról is kicsengettek. Hogyne, hiszen egyetlen féleszű idiótának sem lenne kedve visszakutyagolni a horror házába. Nekem sincsen, épp csak ott felejtettem a laptopomat a pszichológia teremben és hihetetlenül fontos elintéznivalóim akadtak időközben – lásd, hogy vadonatúj kormányvédőt rendeljek az autómra.
Az egyetem folyosói kihaltak és gyéren világítottak. A szellem sem jár erre ilyenkor, ezért igen meglepődök, amikor ügyeletes kedvenc selyemfiúm sétál velem szembe. Bár talán a kifejezés túlzás rá, de biztos vagyok benne, ha nem apámon és a taníjamon múlna, megfordult volna már az ágyamban.
„Szép estét Freddie, most már biztosan az” vigyorgok rá, nekitámaszkodva a falnak, elzárva az útját. Istenem, mennyire szeretném zavarba hozni!

[You must be registered and logged in to see this image.]
Őszinte leszek. Elképzelésem sincs mit gondoltam, amikor a pszichológiát jelöltem meg fő tárgyamként. Talán a kíváncsiság hajtott, hogy belelássam magam más emberek (az őrültek) szemszögébe. A probléma ott kezdődik, hogy én magam sem vagyok kevésbé háborodottabb, mint, akiknek gyógyítására felesküdni készülök.
Illetve, talán inkább ott, hogy mindent tanulunk csak pszichológiát nem. Hálás lennék, ha valaki leülne és elmagyarázná nekem, miért kell statisztikát, matematikát, fizikát(!) tanulnia egy pszichológia hallgatónak? Mert a biológiát még megértem, tényleg. Az idegrendszer fontos része az elmezavarnak, na de az anionok és kationok?
Ha valami tényleg és valóban elmezavart okoz, akkor az a fiú előttem. A félénk mosolyával, amiről azt hinnéd, már-már magát próbálná elrejteni. Holott képtelenség. Egy ilyen csinos pofit arra teremtettek, hogy mutogassák! Bár… talán meg kellene elégednem a feltűnően szűk farmerjával, ami úgy tapad rá, mint egy második bőr, probléma nélküli rálátást adva a hátsófelére. Csak azt az átkozott, kinyúlt pulcsiját ne hordaná! Minden szem egyből rá szegeződne.
„Jaj drága, a jelenléted felvillanyozta az estémet!” szemtelenkedek vele, rávillantom egy tipikus mosolyomat, egyiket azok közül, amikkel lányok ágyaiba hízelgem be magam. Pedig nem is igazán hazudok.
„Itt felejtettem valamit… de már megtaláltam.” Vigyorgok, remélve, hogy érti a célzást. Arcátlanul flörtölni férfivel, nővel, tanárral, diákkal olyan általánossá vált szinte, mint a levegővétel. Vele azonban különös mód élvezem is.
Nem tudom, mit csinálnék, ha nem lennének apám racionalitástól elrugaszkodott szabályai. Nem vagyok egy kifejezetten monogám típus és nem is voltam soha, de van a fiúban valami, amitől kényszert érzek, hogy megismerhessem. Felfedjem minden titkát, bekússzak a bőre alá, fizikailag és metaforikusan is. Jobb az ilyen sötét gondolatokat elhessegetni, mielőtt bajba sodrom magam. Vagy rosszabb, neki hagyom, hogy megtegye.
„Milyen balerinák?” vágok egy grimaszt. Nem tudom, miről beszél és nem is érdekel. A balerinák mindig a frászt hozzák rám, mind túlságosan karót nyelt, az én ízlésemnek. Bár bevallom, hajlékonyságuk egyike azon tulajdonságoknak, amiket minden ember adoptálhatna.
„Ó, a pszichó? Rém unalmas! Az egyik lány egy pillanatra, mintha az értelem szikráját mutatta volna, de rá kellett jönnöm, hogy füst volt csak.” Legyintek. „Viszont van egy remek tankönyvünk: az a címe szeresd önmagad!”
Egyesek (sokan) egoistának tartanak. De nem érdekel. Magamat jobban szeretem mindenkinél? Ki nem? Csupán azok, akik egész létezésüket feláldozzák valaki más oltárára (legyen az szerető vagy isten), ami pedig véleményem szerint ostobaság. Ha te nem szereted magadat igazán, ki fog?
„Na és te, mit keresel itt ilyenkor?” vigyorgok. Mindig vigyorgok.