You can play

brand new to all

the other chicks out

here but I know what

you are, what you are, baby

Be kell, hogy valljam, az irodalom mindig is közel állt hozzám, legalább annyira közel, mint a divat. Ha a szülők nem lennének nagy hatással a gyerekeikre, valószínűleg most literatúrát tanulnék, nem pedig a termékek külső megjelenésének, „design”-jának alakítását. Félreértés ne essék, elégedett vagyok a szakommal – és az is jól esik, hogy a szüleim büszkék az eredményeimre - azonban bölcsészként is meg tudtam volna állni a helyem, efelől nincs kétségem. Nos, sosem késő elkezdeni valamit, ezen kívül az ember egész életében tanul, tehát… úgy gondoltam, megragadom a kínálkozó lehetőséget és meglesem, mit is tanítanak a kreatív írás nevű kurzuson.
Kiskorom óta alkotok, azonban eddig megtartottam magamnak az írásaimat. Még édesanyám sem tud arról, hogy szeretek írni, pedig vele azért sok mindent megosztok… sok minden, amiről tudom, hogy büszkén megosztaná a barátaival. Az egyetlen ember, akinek beszéltem a titkos kis hobbimról a nagymamám volt, sőt, neki – és csakis neki – mutattam meg a legelső versemet, amit kilenc évesen írtam. Azóta tizenegy év telt el, nagyanyám pedig hét évvel ezelőtt hunyt el. Azután senki sem ösztönzött, így az idővel egyre kevesebbet írogattam. Azonban valamelyik nap az emléktartó dobozomra bukkantam, amiben többek között a vers is ott helyezkedett, és egy kicsit nosztalgiázni kezdtem. Lelki szemeim előtt lepergett az a nap, amikor izgatottan és boldogan felolvastam a konyhában nagyinak az első kész művet, miközben ő vanília öntetes kuglófot készített. A gondolat, hogy nem lenne büszke rám, amiért abbahagytam a hobbimat, arra késztetett, hogy ismét elkezdjek írni, és adjak egy lehetőséget ennek az adottságomnak is kibontakozni.
A másik ok, amiért elhatároztam, hogy meglesem a kreatív írást az, hogy egyre többször hallom a folyosókon, az udvaron, a termekben, előadás közben, hogy mennyire tanganedvesítő kinézettel rendelkezik Chester Pilgrim professzor. Arról ne is beszéljünk, hogy az egyetem lányainak a háromnegyede tudni akarja, milyen is vele az ágyban az írásai miatt. Nohát, ha az nem is annyira ciki, hogy nem vagyok oda a szóban forgó műveiért – hisz, ha valaki ennyire kanos, akkor miért nem szerez magának egy kapható nőt, ahelyett, hogy a perverzióit mind papírra vésné és megosztaná az emberiséggel – az már igen is az, hogy nem tudom, hogyan is néz ki pontosan a professzor úr. Vagyis lehet, hogy mégis, de nem vagyok benne biztos, ugyanis pont késésben voltam és szinte rohantam, hogy minél kevesebbet késsek, amikor megpillantottam. Az utamban egy csapat lány állt, ami egy férfit vett körbe, és mivel a szóban forgó személy körül kialakult nőstényfüggőny már-már teljesen elrejtette, csupán annyit láttam, hogy igen szép, kék szeme van. Hogy őszinte legyek, nem állt le a lélegzetem, hisz minden reggel egy kék szempár pillant rám, ha belenézek a tükörbe, de tény, hogy volt valami hívogató abban a tekintetben.

Belépve a terembe rengeteg nő látványa fogad, mi több, le merem fogadni, hogy az egyetem cicababáinak a kétnegyedét látom magam előtt. Itt-ott elszórtan van pár srác, közülük max. kettő olyan, aki tényleg a kurzus miatt jött, a többiek pedig vagy tisztában vannak azzal, hogy itt jó a felhozatal – esetleg azért vannak itt, hogy eltanulják a tanár úrtól a csábítás fortélyait - vagy melegek.
Középtájon helyezkedő padok egyikén foglalok helyet, messze a professzor úrért rajongó lányoktól – még véletlenül se vegyenek egy kalap alá velük – és viszonylag közelebb az első padsorhoz, mint az utolsóhoz.
Az aranyozott karórámra pillantok, mutatói szerint már csak öt perc van a kezdésig. Remélem, Mr. Pilgrim nem szándékozik késni… nincs is idegesítőbb dolog annál, ha egy tanár nem jelenik meg időben a saját előadására.

Az írást tanítani a legnagyobb hülyeség… mondta ezt rossz májúan az egyik kollégám, amikor én a dékánnál könyörögtem, hogy egy szabad órát hadd kaphassak az előadó terembe.
Tény és való, nem lehet oktatni az írást, vagy tud az ember írni, mert van fantáziája, vagy nem találja a szavakat, de valahogy mindenki kifejezi magát!
Hallottam már olyanról, aki ügyvéd volt, vagy netalántán orvos, és olyan szépen írta körül a rét látványát, amit bármelyik nagy író megirigyelt volna. Lehet bemagoltak sok latin szakzsargont, de ismertek szavakat, és tudták is használni!
A szavaknak ereje van, és azzal az erővel vagy visszaél az író, vagy bölcsen használja.
Nos, nekem azt mondják, hogy én szó szerint megerőszakolom a szavakat… azért, mert erotikus regényeket írok, még nem hiszem hogy rosszabb vagyok annál, mint aki egy drámát ír, ahol madarakkal meg virágokkal festenek le egy aktust.
Mindegy!
Nem egy ember jelentkezett erre a kurzusra, és az első óra után, ez a szám csak megduplázódott. A számok nem hazudnak, nem igaz?!
Persze volt, aki azt hitte, mind ez azért történik, mert itt nem kell mást csinálni csak írni, de olykor az írás a legnehezebb. Mert hiába tudsz írni, ha nem tudsz jól írni. És most nem arra gondolok, hogy satnya írást nem fogadom el… de aki csak egymás mellé tesz pár szót, hogy a fa szép, meg az ég kék… az nagyon messze áll az írótól. És elég sok mindent elárul ez a szerzőről is. De engem most nem elemezgessünk! Csak volt már rá példa, hogy valaki azt hitte, ennyi elég a jó jegyhez, pedig nem… nem is az írásra vagyok kíváncsi, hanem aki a regény másik oldalán van, aki irányít, aki kitalálja… az író személye érdekel, és azt pár tőmondatból, nem fogom megismerni.
Nem sok idő van hátra az óra kezdéséig, de engem még feltart az egyik diáklány. Komolyan, miért hiszik azt, hogy ha ilyen könnyen kaphatónak tüntetik fel magukat, attól az ember jobban megkívánja őket?! Ha ki is kezdek valakivel, az ésszel fogjon meg és ne a nyakig feltolt melleivel. Főleg ne azzal, hogy valami hetek óta betanult béna verset próbál fejből idézni. Nem irodalmár vagyok, annyira nem érdekel az irodalom, én is a mai világ könyveit olvasom és nem régi angol könyvek találhatóak a lakásomon.
Bár, ha nem ez van, akkor jönnek azzal, hogy élvezik a könyvemet… a mai fiatalság, gáz!
- Elnézést Sheila… de órára kell mennem. A fogadó időmbe, ha szeretné tovább folytathatjuk ezt a csevejt, vagy keressen meg mail-ben. – de nem várok semmi reakciót, hisz szokásomhoz híven az óra kezdés után esek be vagy tíz perccel. Így rögtön a közepébe is vágok a dolgoknak.
- Kaptok negyed órát… ez idő alatt szeretném, ha írnátok valamit. Nem kell hosszúnak lennie, elég akár csak fél oldal. De az a fél oldal legyen jó. Megnyugodhattok, adok egy témát is… a mai napotok indulása. Hozzátok ki belőle a legtöbbet. Nem az a lényeg, hogy vajon ez kit érdekelne, mert engem érdekel! De legyen izgalmas, lássátok meg a napi rutinba is azt az érdekességet, amit csak egy művész láthat meg… James, ha még egy részletes leírást kapok a reggeli WC-zési szokásodról, kiraklak a csoportból. Több van benned! – persze erre csak James és a pár football sztár csak röhög, kellettek nekik a plusz kreditek, de a srác szerintem tehetséges. Lehet a szarról ír, de azt is jól írja le, olyan mélyen beleéli magát, hogy az már gusztustalanul jó!
Közben leülök az asztalhoz, átlapozom a naptáramat, megnézem mik vannak felírva a mai napra. Belenézek pár leadott írásba, de csak futólag, majd otthon kielemezgetem őket jobban, vagy az irodában.
- Letelt a negyed óra. Ne szépítgessétek, az első megfogalmazás a legjobb… ha meg nem, akkor huszadjára is csak rossz lesz. Nos… - felkelek, körbenézek a teremben. Mindennap kinyomtatom a névlistát az óra kezdése előtt, nem szeminárium ez, nem kötelező a részvétel, de szeretem tudni, hogy az aznapi órán ki van ott.
- Barbara… Barbara Blanchard… felolvasnád az írásodat, kérlek?! – nem tudom a névhez milyen arcot társíthatok, egyelőre ismeretlenül cseng a név, új tag lehet.