why does something so wrong feel so right?

MORIARTY – YOUR SEX IS ON FIRE – KRISTOFF

story of my life

A szobám egy merő káosz volt. Mindenhol üres festékes tubusok és ecsetek voltak szétdobálva, vörös és kék foltos ruhák, festékfoltok a padlón és egy elég nonfiguratív motívum a vásznon, amire egyáltalán nem voltam büszke. Tudtam, mit várnak el tőlem – mindig, amikor rendelésre csináltam valamit, részletesen kikérdeztem a klienst, mit szeretne kapni tőlem, és legtöbbször ezt sikerült is kivitelezni… De úgy tűnik, az expresszionizmus valami olyan volt, amit már képtelen voltam kivitelezni. Ezúttal szabad kezet kaptam; Lady Thorton azt mondta, eresszem szabadon a fantáziám és az érzéseimet, és fessek neki valamit, ami igazi lesz, nem olyan mű és erőltetett, mint a többi festmény, amit lehet kapni a piacon. És én tényleg valami gyönyörűt akartam – virágokat, csodás tájképeket, japán gésákat, valami, ami megragadná a figyelmet és foglyul ejtené a szíveket… De képtelen voltam.
Morogva dobtam le magam az ágyra és az arcom elé húztam az egyik párnát, ami a kezem ügyébe került; ha rajtam múlt volna, haza sem jövök a vakációig, de a saját szobám négy falán belül mindig könnyebben jött az ihlet, és Lady Thorton tényleg olyan személy volt, akinek szerettem festeni, de ezúttal mégsem ment. Mintha a lelkem művészi része elsorvadt volna, és hiába a technikai tudás, az ügyesség, az ötlet, amikor minden ecsetvonással csak rosszabb lett az összkép.
Igazából gyűlöltem itthon lenni. A földszinten üvöltött a francia mulatós zene, amit Jean-Pierre annyira imád, a szomszéd szobában Ellie éppen az énekhangját gyakorolta (amit érdemes megjegyezni, hogy nincs neki ilyen), anyám pedig reggel óta a kertben volt és tulipánokat ültetett. Látszatra idilli családkép, de a csillogó, vörös héj alatt ez az alma el volt rothadva és bűzlött, mint a pár hetes, romladozó holttest. Na, nem mintha tudnám, hogy az hogyan bűzlik – a műszakomra a hullaházban csak pár hétig jártam be, amíg egy nap egy szörnyű állapotban nem lévő testet hoztak be; pár napig utána minden alkalommal, amikor ez az esemény eszembe jutott, képes voltam órákra bezárkózni a fürdőszobába, hogy újra üdvözölhessem a reggelimet, a vécékagyló fölött görnyedve. És most ugyanez a hányinger kerülgetett, ahogy a családom látszólag idilli képét próbáltam külső szemlélőként szemügyre venni.  
Az ötlet, hogy összepakoljam a dolgaimat, amiket elhoztam a kollégiumból, hirtelen jött; csak bedobáltam mindent a táskámba, majd hangos ajtócsapódás kíséretében távoztam, azzal a vággyal, hogy minél távolabb kerüljek ettől a helytől. Az utam visszavitt az iskolába, azon belül is a műterembe, ami ilyenkor már zárva volt – én is csak teljesen titokban rendelkeztem hozzá kulccsal, amit még a tanáromtól kaptam, miután kikönyörögtem tőle. Mindketten tudtuk, hogy semmit sem fogok tönkretenni, ráadásul valahol kellett festenem, ehhez pedig sem otthon, sem a kollégiumi szobámban nem voltak meg a megfelelő körülmények.
A kulcs halkan kattant a zárban, majd beosontam az ajtón a kellemes félhomályba, a festőállványok és asztalok közé, majd elfoglaltam a saját kis helyemet, a terem túlsó végében, ahol senki sem zavart. Remegő kezekkel tettem fel a vásznat az állványra, próbálva magam elé képzelni a modellt, aki pár napja itt volt: a kócos, szőke haját, a karcsú testét, a tetoválásokat a hátán, amiket a legapróbb részleteiben akartam megörökíteni a vásznon… De túl gyönyörű volt, és szerencsétlenségemre heteroszexuális és foglalt. Ilyen már az én szerencsém, nem igaz? Ezért is fogok magányosan meghalni, vagy esetleg hetvenkét macska társaságában. Na, de most lapozzunk.
Fekete és zöld, piros és kék, sárga, lila és rózsaszín, könnyedén vonom a csíkokat a fehér háttérre, nonfiguratív virágokat festve így, és talán ezért is nem veszem észre, hogy valaki rajtam kívül még tartózkodik idebent, megtalálta a búvóhelyem, a kis királyságom, ahol eddig én voltam az egyedüli uralkodó, a festővászon egyedüli a szeretője… Csak mikor leborított valamit, akkor kaptam fel a fejem, hogy farkasszemet nézzek az eddigi legcsábítóbb szempárral, amit láttam életem huszonegy éve alatt. Nem tudom, mi ütött belém, hogy megszólítottam – általában nem kezdeményezek beszélgetést, sőt, semmit se, mert ha valaki igényt tart a társaságomra, akkor úgyis megkeres magától, de… Akkor elvesztem egy pillanatra. Szinte könyörögtem neki, hogy legyen a modellem, és amikor beleegyezett, egy pillanatra a felhők közé emelkedtem, fekete angyalszárnyakon, hogy utána fájdalmasan zuhanjak vissza a földre, elképzelve, hogy utána már sosem látom többé. Lehet, hogy csak kitaláltam őt magamnak, hogy ne érezzem magam annyira egyedül?
De valamiért olyan ismerős volt. Az a pillantás, az a kócos hajkorona, az a félszeg mosoly. Minden. Ő maga, bár biztos voltam abban, hogy nem láttam őt korábban. Ismeretlen ismerős, aki a semmiből tűnt fel az életemben, és akit megörökítettem azon a festményen, ami másnap már Lady Thorton birtokában volt.
Ismeritek azt az érzést, amikor valakit csak egyszer láttok, de egy életre beleégnek az emlékezetetekbe? Nem? Hát, én igen. És azóta mániákusan keresem ugyanazt a kócos hajkoronát a tömegben, reménykedve, hogy egy nap még ugyanúgy rám talál, mint azon a délutánon, és megismerhetem majd, jobban, sokkal jobban, mint aznap. És igen. Annyi mindent tudok már róla, és mégis olyan idegen. Olyan régi és új, édesen keserű… Kicsit kezdek belezavarodni a dolgokba. Mindenbe. De azt tudom, hogy Őt akarom. És meg fogom kapni. Talán. Egyszer.