Holly Mae Galsworthy
::say something : 4
::born this way : 2014. May. 01.
Age : 30
::where we belong : Palm Bay ♦
::one day : dreaming of strangers kissing me in the night ♦
::wayfaring stranger : not too shiny ♦
Kappa
 |  Tárgy: Holly M. Galsworthy Csüt. Május 01, 2014 8:49 pm | |
| holly galsworthy
dreaming of strangers kissing me in the night
Teljes név: Holly Mae Galsworthy
Becenév: Holly Mae, Holly, Mae
Születési hely és idő: L.A. (CA), 1994. április 25.
Play by: Jennifer Lawrence
Csoport: Kappa
Érdeklődési kör: harmincas-negyvenes évek hollywoodi filmjei válogatás nélkül, melodrámák, Audrey Hepburn, Rita Hayworth, Grace Kelly, Bette Davis, indie pop, brit zenék, alternatív együttesek, d'n'b, dubstep, történelem, fantasy, sci-fi, Star Wars, A gyűrűk ura, Végjáték, Az éhezők viadala, Vének háborúja, fekete-fehér filmek, a "hollywoodi fenegyerekek" életműve, fotózás, kirándulás, túrázás, lakberendezés, divat, gyerekek, pompon, szociális munka, tanulás, blogolás, weblapszerkesztés ...KÖNNYŰDROGOK. ALKOHOL. ALVÁS.
Kapcsolat a családdal: Az ember nem választhatja meg a családját, mégis sokan úgy gondolják, hogy a szerencséseket jogosan illeti a kritika, jogosan érik őket a vádak. Ők a "bezzeg-emberek". Bezzeg az ő számára minden könnyű, bezzeg neki semmit sem kellett tennie az életében, bezzeg ő sosem tudta, mi az a nélkülözés, milyen apa vagy anya nélkül felnőni, milyen alkoholisták közt nevelkedni, vagy... nos, vagy hogy amennyi rettenetes dolog van a világban, arról nyilvánvalóan abszolút nincs fogalma.
És ő pont ilyen körülmények között nevelkedett: burokban. Persze, a tragédia és a nehézségek végül mindenkihez megtalálják az utat, de mennyivel könnyebb egy halvány bezzeggel elintézni a bezzeg-embereket! Mert a bezzeg-emberek számára minden adott volt ahhoz, hogy valami jó süljön ki az életükből, de egész egyszerűen sokuk képtelen élni a lehetőségeivel. Ő amúgy egész jó úton haladt ahhoz, hogy - képességeihez mérten - minden tökéletesen alakuljon: a rendőrkapitány apuka, a háziasszony anyuka és csodagyerek nővére mellett csodás kilátások vártak rá.
... addig a napig. Addig a napig, amikor édesapját felfüggesztették, amikor az anyja végül mégis követte a családi hagyományokat, és először nyúlt az ital után, és amikor a nővére bejelentette, hogy Európába költözik, mert nem bírja tovább a nyomást. Addig a napig, amikor hirtelen mindennél fontosabbá vált, hogy a Hollisra kerüljön.
Ez vagyok én: Gyermekkorában úgy vonszolt magával a testét, mint egy elázott kabátot: inkább gurult, mint szaladt volna, köszönhetően a gondos anyai szeretetnek, és a következetlen apai szigornak. Persze, melyik gyermeket zavarná a külseje? Melyik kislányt foglalkoztatnak a vékony combok a finom brownie helyett? Melyik kölyök méregeti magát a többihez? Semelyik - egészen addig, amíg fel nem hívják rá a figyelmét. Amíg a kiszemelt gyermeklovag meg nem jegyzi viccelődve, hogy "malac", amíg a gyermekbarátnők nem teszik hozzá, hogy "igaza van", amíg a nővér nem köpi felé, hogy "már megint túl sokat zabált." Abban a pillanatban válik ellenséggé a mindaddig természetesnek felfogott test, abban a pillanatban válik súlyos teherré a bájos úszógumi, abban a pillanatban tetszik szörnyetegnek, amit a tükörben lát.
Évek elteltével sem tudta megszeretni tükörképét. Az önmagával vívott küzdelemben hol alulmaradt, hol diadalmaskodott, de a diadalok sosem tűntek többnek átmeneti előnynél. A vezetést az önutálat és a becsmérlő önkritika minden esetben hatalmas harapásokkal falta, egészen addig, amíg zaklató szorongásként nem rágta újfent a lélek és a tudat küszöbét. Más soha, de soha nem érthette meg, hogy mennyire nehéz küzdelem ez: külső szemlélő számára kicsinyesnek és önzőnek tűnt a metsző önutálat, felszínesnek és sekélyesnek. Hiszen miért foglalkozna értelmes ember ennyit a külsejével?
Ez a kérdés persze merőben más megvilágításba került a középiskolai évekkel, amikor a külső szemlélők már igenis szépnek látták. Vékonynak. Csinosnak. Mindannak, amit ő sosem tudott elképzelni magáról, hiszen a testképzavaros elme képtelen volt túllépni az évek óta megszokott tudaton. Továbbra is kövérnek találta magát: még mindig zavarta, hogy nincs hézag a combja között, képes lett volna beleőrülni, hogy vastag a karja, gyűlölte a kalácsképét, és átkozta magát a kicsi szeméért.
Az önutálattól persze nem menekülhetett a környezete sem, ám a távolságtartás, a szemkontaktus határozott kerülése, a szép lányok társaságának keresése és a csúnyáktól való rögeszmés menekülés mind-mind arról győzték meg a külvilágot, hogy nem több üresfejű libánál, sekélyes jégkirálynőnél. És hiába vetette bele magát szabadidejében válogatott izgalmakba, hiába volt széleskörű az érdeklődése, és hiába voltak kiváló eredményei, ha önutálata megmérgezte életének minden területét: a családi életet, a barátságokat, a párkapcsolatokat.
... attól a bizonyos naptól fogva pedig az önutálata egészen új szinteket ostromolt. Onnantól fogva a méreg egészen beleitta magát, és már semmi mással nem tudta kiűzni önmagából, csak a mértéktelen bulizással, az alkohollal, a könnyű drogokkal, a könnyű menetekkel, fiúkkal és lányokkal vegyesen. Onnantól fogva már nem csupán a testét gyűlölte rögeszmésen, hanem mindent, de mindent a világon: legfőképpen önnön önzését.
(Eredetileg is szőke, ám némileg még világosított a haján, a szeme zöldeskék, mint a tenger, orra fitos, arca szív alakú, ajka telt, átlagos testmagasságú, arányos testalkatú, mindig elégedetlen.)
|  |
KNIGHT OF CYDONIA - HUSZONÖT - HÉT ÉV - NINCS MULTI story of my life Az egyetem első napján csak úgy záporoztak felé a bókok. Hogyisne: Evangeline oldalán ugyanúgy vetült rá a rivaldafény, mint a többi felsőévesre. Fókuszálatlan pillantásával, bágyadt mosolyával, folyton-folyvást lebegő szőke tincseivel - mintha egy istenverte szélgépet hurcolt volna magával mindenhová, egyes rosszindulatú külső szemlélők szerint még a legfülledtebb, állott levegőjű napokon is legyezte valami a haját, és soha nem az arcába, soha nem a szemébe, soha nem a szájába, mindig csak hátrafelé, mintha non-stop fotózáson lenne -butuska, távoli angyalkának tűnt mindig is. Nem mintha ne lett volna amúgy teljesen egyértelmű: Evangeline, a méhkirálynő közelében senki sem nebántsvirág. Hiába is hihette az egyetem egyszeri vendége, hogy a szőke istennő és szőke arkangyalai tisztelték meg a világot jelenlétükkel, az egyetem hallgatói mindennél jobban tudták, hogy miként kezeljék ezt a rendkívül klisés és elcsépelt társaságot. Megszoksz vagy megszöksz: lehetett őket imádni, lehetett őket gyűlölni. Holly Mae-től azonban mintha rettenetesen távol állt volna a mind az imádat, mind a gyűlölet: határozottan a megszokást választotta, a középiskolában vívott kemény harcok egyfajta lezárásaként. Már akkor megtanulta, hogy Evangeline-t csakis egy módon taszíthatja le a trónról: ha nem tesz neki keresztbe az érettségi során, és hagyja, hogy végre elballagjon a fenébe. Azzal azonban, hogy ugyanazt az egyetemet választotta, mint a méhkirálynő, kénytelen volt belátni: a behódolás újabb évei várnak rá. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezúttal már vajmi keveset érdekelte az iskolai hierarchia. - Hol van?
- Ki hol van? Miről beszélsz?
- Hallottam, hogy bejött valaki!
- Té-tényleg? Én nem, nem tudom, hogy...
Mocorgás hallatszik a szekrényből. Holly Mae az Audrey Hepburntől elsajátított színészi eszköztár minden lehetőségét felhasználva, riadtan sikkant fel, még a szája elé is kap. Valahol mélyen legbelül elégedetten vigyorog: mindig is képes volt megvezetni szigorú apját. Az évek tapasztalata amúgy is azt mutatta, hogy hazugsággal és füllentéssel sokkal könnyebben bújhat ki a szorult helyzetekből, mintha elviselné az esetenként órák hosszúra nyúlt fejmosásokat. Gyermekként egy-két pofont is sikerült begyűjtenie, mintegy nevelő célzattal - nem mintha komolyabb lelki sérüléseket köszönhetett volna a tapasztalatnak, de azért mindig eszébe jutott, hogyan pirosodott ki az arca, és mennyire égette apja tenyerének a helye, ahányszor rossz fát tett a tűzre.
A "rossz fát tett a tűzre" szófordulat pedig hatványozottan érvényes volt a jelen helyzetre: a családi konszenzus értelmében nővére elbaltázott "első éjszakáját" követően ugyanis a szülők kijelentették, hogy tizennyolc éves kor előtt senki sem fogja már a családban elveszteni a szüzességét. A tizenéves lányok minden szerelmével és igazságérzetével tiltakozott Holly Mae a bánásmóddal szemben: egyrészt sosem fért a fejébe, hogy mégis miért kellett neki szenvednie azért, mert a nővére már tizenhét évesen abortuszra kényszerült, másrészt pedig az iskola legjóképűbb hátvédjére éppen elegen vágyakoztak még az iskola egyik legkapósabb lányán kívül is, és mindvégig teljesen egyértelmű volt, hogy ha az iskola legkapósabb lánya egy frigid liba, aki még csupán annyival sem hajlandó megtisztelni az iskola legjóképűbb hátvédjét, hogy végre lefeküdjön vele, akkor bizony az iskola legjóképűbb hátvédje a többi jelentkező közül fog válogatni, hiszen jelöltek akadnak szép számmal.
Mintegy a gondolatsor végére esett le néhány ruha a vállfáról a szekrényben. Apja feszült kobraként kapta a fejét a gardrób felé, Holly Mae pedig Audrey helyett immár Rita Hayworth színészkellékeihez nyúlva ment át totálisan elképedtbe. Ahogy azonban az apja előhúzta a háta mögül vadászpuskáját, egyszerre már nem volt többé szükség színészkedésre.... sokkal könnyebb volt elviselni mindent, amikor nem kellett józanon gondolkodnia. Elcsépelt klisé elcsépelt klisé hátán: ennek ellenére sem kellett egy pillanatra sem megfogalmaznia magában, hogy mennyire unalmas és gyenge, gyáva és jellemtelen módon viselkedik magában, hiszen a józanul töltött órák száma mindössze azon néhány órára korlátozódott, amikor filmes tárgyait hallgatta, vagy éppen, amikor azokra készült. A Hollison töltött idejét tehát kitöltötte a fekete-fehér hollywoodi filmek színészeinek tökéletes arca, a filmek aláfestéséül szolgáló, harsogó jazz, a történetek mesés egyszerűsége, valamint az alkohol- és drogmámorban fürdő, túlontúl színes éjszakák, amelyek nem voltak kevésbé kiszámíthatatlanok vagy bonyolultak, mint a harmincas-negyvenes évek amerikai filmöröksége. Egyik fiú karjából folyt át a másikéba, azonban valahogy soha, de soha nem jutott túl azon a bizonyos ponton, mintha az a bizonyos nap örökre megbélyegezte volna. Időről időre úgy tetszett, mintha deréktól lefelé nem is létezne, hanem valahol az izmos combjában folytatódna a teste: mintha egészen egyszerűen hiányozna onnan valami, ami amúgy az emberi test elidegeníthetetlen része kellene, hogy legyen. Az a nap azonban határozottan elidegenítette tőle. ... az apja csőre töltötte a puskát, a semmivel össze nem téveszthető hangra Holly Mae pedig egész testében reszketni kezdett, mindaddig józan tudata mintha a csőre töltéssel egyszerre tört volna ketté. Dús ajka úgy pattant szét, mintha szóra kívánt volna nyílni, mégsem fogalmazódtak meg a szavak, csupán a reszketeg levegő osont ki és be a száján.
Egyszerre kivágódik a szekrény ajtaja, az iskola legjóképűbb hátvédje pedig végiggurul a padlón, szeméből ömlenek a könnyek, szájából folyik a nyál, orrából a takony, a zokogásából pedig teljesen egyértelmű, hogy legalább annyira halálra van rémülve, mint az iskola legkapósabb csaja, akiről teljesen egyértelműnek tűnt: ma éjszaka bizony megdönti.
- Uram, én...
- Holly Mae, ki ez a fiú?
- Én... én nem...
- Ismered?
... visszhangzott a fülében a kérdés, félelemtől blokkolt tudata azonban kénytelen volt összerakni az ok-okozati összefüggést. Remegő ajka, az egész testét átható reszketés mögött valahol elmúlt az az elégedett vigyor, az a mindent jobban tudó füllentés, amivel mindeddig megvezethette az apját, és egyszerre világossá vált benne, hogy több már nem kontrollálhatja az eseményeket.
Amikor azonban önkéntelenül kibukott az ajkán a "nem," valószínűleg csupán az iskola legjóképűbb hátvédje lepődhetett meg még nála is jobban. A puska eldördülésével, a felcsapó vér- és húscafatokkal, az egyre vöröslő padlószőnyeggel megtelő tudata pedig már semmi más parancsot nem volt képes küldeni testének, csupán egyet: sikolts.( Igaz történet alapján.)
|
|
