Mit szeretek az egyetemben? Hogy én állítom össze az órarendemet, hogy több a szabad időm, hogy független vagyok... Oh, órákig tudnám sorolni. Most épp lyukas órám van, kettő. Ha pedig már ilyen mákom van, azt ki kell használni és a szabad levegőn tölteni. Nem szeretek bezárva lenni, gondolom a kórházban töltött idő miatt. Friss levegő, napfény meg valami zöld. Az egyetemen meg van minden, csak tudni kell, hol keressem. Az meg már mellékes, hogy a levegőt pont én rontom el azzal, hogy rágyújtok. Bár előtte még körülnézek, hogy hány ismerős van a környéken. Caminak még órája van, és annak ellenére is, hogy nem szeret tanulni nem aggódom, nem valószínű, hogy ellógna egy előadást. Szóval nyugodtan leülök egy padra, rágyújtok, aztán előveszem a táskámból az angol-kínai szótárt. Kinyitom valahol a közepén, és elkezdem megtanulni a szavakat. Lehet furcsa szokás, de időnként kifejezetten hasznos, főleg ha le akarom nyűgözni a tanárokat egy nagyon ritka szóval, vagy kifejezéssel. Míg elszívom a cigimet, megtanulok 20 újabb szót, amiből talán kettő olyan, hogy valaha használni fogom, de nem gond. Elteszem a szótárt, aztán nagyot sóhajtok és bemegyek vissza az épületbe fogat mosni. Útközben iszom két deci, zsírszegény tejet. A férfi mosdóba megyek, és többen is furcsán néznek rám, hogy a nap közepén fogat mosok, de nem foglalkozom velük. A cukor miatt amúgy is gyakrabban kell, mert nem szeretném ha elromlanának. Viszont nem maradok tovább a szükségesnél az épületben. Amint letelik a három perc - igen, én valóban ennyi ideig mosom a fogam - már sietek is kifelé. Megszagolom a szürke ingem is, hogy mennyire van füst szagom, de nem igazán érzem. Ez a dohányzás átka, egyszerűen nem veszem észre magamon. Szóval, hogy ne legyen feltűnő, ha esetleg mégis. Keresek pár havert, akik épp dohányoznak, és elbeszélgetek velük néhány kis semmiségről. Így egész gyorsan telik az idő csak az órám csipogása emlékeztet rá, hogy dolgom van. Elköszönök, és igyekszem keresni, egy nyugisabb helyet. Vagyis igyekeznék, de meghallom Cami hangját, és annak ellenére, is, hogy már megint, ÚGY szólít, megállok és megfordulok. Azzal, hogy szúrósan nézzek rá csak addig próbálkozom, amíg meg nem látom, hogy szalad. Közelebb is lépek hozzá, amint megáll lehajolok.
- Jól vagy? - kérdezem aggódva, nem lenne szabad futni az asztmájával. De olyan kis kelekótya. Elveszem, amit a kezembe nyom, és lepillantok rá. C. C!!! Elmosolyodom, de a kérdését hallva, bele is olvasok, meg az értékelő szavakat is megnézem. Ez tényleg C. Remélem kifújta magát, mert ha igen, ha nem, én bizony felkapom, hogy megöleljem, meg nyomjak egy puszit az arcára.
- Nem akarnak becsapni, tényleg ügyes vagy! - mondom, aztán leteszem, mert a végén sikítozni kezd, hogy tériszonyos.  - Gyere, megünnepeljük! Mit szeretnél? - kérdezem vidáman, és belekarolok közben meg elkezdem húzni magammal, mert az ünneplés előtt még vércukor szintet kell mérnünk, azt pedig nyugiban szeretem, de Cami sosem zavar.

Mosolygok rá, és bólintok, de ha ez nem lenne elég, akkor bizony hozzá is fűzöm.
- Nagyon annak látszik. Egyébként nincs ebben semmi fura. A húgom vagy, és nagyon okos, csak jól titkolod - magyarázom, közben pedig már megyek befelé az épületbe. Közben ő az órám után nyúl, én meg csak nevetek rajta, ahogy rájön, még mindig hagyományos órám van nem, pedig digitális kijelzős. Amúgy nem nehéz ez sem, csak eltereli a figyelmét a másodpercmutató. Gondoltam már rá, hogy veszek neki ey olyat, amiben lepke van a végén, de elvetem mindig a gondolatot, mert félek semmi másra nem figyelne utána.
- Vettem. Fagyi. Nyolc adag. Rendel - válaszolom, és egy kis ideig gondolkozom aztán folytatom - Meglátjuk mennyi a cukrom aztán eldöntöm. Láttam a parton egy fagyist, aki diabetikus fagylaltot is árul. Megnézhetnénk - pillantok le rá kérdőn, hogy ehhez vajon mit szól. Bár nem tudom eljut-e hozzá, amit mondok mert a táskájában kutat, így megállok, hátha úgy könnyebben megtalálja, amire szüksége van. Szükségem van. Mert mint kiderül nekem keres. Elveszem a csokit, amit a bioboltból szerzett, aztán adok neki egy puszit.
- Köszönöm. Majd megkóstolom - mert előbb ugye cukor. Egyébként is most még nem ehetek, és ha már bűnözök, akkor inkább egy gombóc fagyival tenném. De nagyon édes, és hálás vagyok neki, amiért ennyit fáradozik. - Negyven? - felhúzom a szemöldököm. Valamire rosszul emlékszik, mert a nyolcszor három az sehogy sem lesz negyven, de nem tudom jó ötlet-e most matekot magyaráznom neki. Inkább nem megyek bele, talán majd otthon megmutatja, és akkor kiderül valójában hány csoki van benne.
- Nagyon kedves, hogy ilyen önfeláldozó vagy. Ezek szerint te már kóstoltad? - nézek rá kíváncsian, mert egyébként belőle kitelik, hogy szépen mindent letesztel előttem.
A folyosón amin haladunk csendes, és egy kis beugróban van is egy asztal meg pár szék. Odahúzom Camit is és szépen leülök az egyik székre aztán előveszem a vércukorszintmérőt a táskámból. Lefertőtlenítem szépen az ujjaimat, beteszem a papírcsíkot a kis gépbe, aztán Cami elé tartom a tíz ujjam.
- Válassz! - na nem mintha olyan nagyon fontos lenne, nekem mindegy melyiket szúrom meg, vele szemben meg lehet nem szép, hogy erre kérem. Mindenesetre ha választ akkor a választott ujjam szúrom meg, ha meg választok én és megszúrom az ujjam, aztán egy csepp vért a papírcsíkra cseppentek, majd míg várjuk az eredményt szépen beletekerem egy papírzsepibe, hogy ne vérezzek össze semmit sem. Az eredményt, felírom a telefonomba, és mivel teljesen jó az értékem, vidáman pakolok el - miután Cami is leírta a számokat -, dobom ki a szemetet, hogy aztán mehessünk.
- Akkor... jöhet a fagyi? - kérdezem, és ha csak nem jutott eszébe azóta semmi más, akkor meg is indulhatunk a fagyizó felé.

- Nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről - válaszolom, szokás szerint, és ezzel részemről az okos vagy sem téma lezárva. Okos. Csak máshogy mint én vagy Myrcella vagy apa vagy anya. De ez nem jelenti , hogy nem az. Nem is értem, miért én vagyok az egyetlen, aki ezt tökéletesen látja. Egyébként biztos vagyok benne, hogy csak azért ellenkezik, valahányszor azt mondom okos, mert fontosabb neki, hogy cukinak tartsák. Nem mintha nem lehetne a kettő együtt. Na nem baj.
Fagyizni szeretne és nekem már tippem is van hová menjünk, de előbb ellenőrzés van, hiszen ezen múlik minden az életemben. Vagyis, ő még ehetne fagyit akkor is, ha nekem most rossz az eredményem, de igazság szerint, így, hogy szóba hozta én is megkívántam egy gombócot.
- Az ilyesmit szigorúan ellenőrzik, majd megkérjük, hogy mutasson igazolást - válaszolom vidáman. Szeretem, amikor ilyen kis harcias, még ha nem is csak a cukron múlik az egész. A csokiból, amit most hozott sem ehetek ész nélkül, mint ahogy mások tennék, ha csokiról van szó. Szóval ez ennél jóval bonyolultabb, de én örülök, hogy a lényeget érti.
- Oké, majd áthozod megmutatni a dobozt és megnézzük mennyi van benne - kacsintok rá, mert végül is tényleg mindegy hány darab van benne. Mondjuk, akkor nem mindegy, ha negyvenet kifizettettek vele, de csak húsz van benne, szóval majd erre visszatérünk még. De egyelőre nem számít.
Nevetek rajta, mert annyira édes, amikor ilyeneket mond. Borzalmas, szóval nekem majd ízlik. Amikor egész kicsik voltunk ezen mindig felhúztam magam, de azóta rájöttem, hogy felesleges. Nem kell, hogy egyezzen az ízlésünk, na meg... Valószínűleg az igazi édességekhez képest más az íze, de nekem erről vajmi kevés tudásom van. Szerencsére.
- Ez esetben biztos, hogy jó lesz, így nem kell neked megenned ezt a borzalmat - felelem, és összeborzolom a haját. Csak, mert az olyan jó dolog.
Beérünk, és a csendes nyugodt helyet is megtaláljuk. Leülünk, és én is meg ő is előkészítünk, mindent, ami kell. Igaz, azon, hogy nekem mire van szükségem veszekedhetnék vele, de nem foglalkozom vele. A tollas birizgálós húzására is csak egy szúrós pillantást kap, de aztán inkább megkérem, hogy válasszon ujjat. Jól teszem, mert esküszöm sokkal jobb, hogy egy ilyen édes mondókával áll elő, mintha csak úgy megbökném magam.
- Hol tanulod ezeket? - kérdezem, miközben megszúrom az ujjam, ezzel elterelve az ő figyelmét arról, ami történik. Közben cseppentek, és már írom is fel a számokat, a telefonom memóriájába, bár ez zsepibe csavart ujjal nem olyan egyszerű.
Cami megfogja a kezem aztán a már korábban kikészített ragtapasszal leragasztja az ujjam. Mosolyt csal az arcomra vele, bár szerintem teljesen felesleges, a kedvéért a kezemen hagyom, holnapig.
- Igenis doktor néni! De szerintem a puszitól már meg is gyógyult - mondom nagy komolyan, és nem gondolok bele, hogy néznék ki, ha minden szúrás után leragasztanám egy ujjam. A nap végére valószínűleg mind a 10-et ragtapasz borítaná. Vicces is lenne. De nem tudom rendesen végig gondolni, mert megint az arcomat birizgálja a tollával, és ez bosszút - hajborzolást követel. Gyorsan össze is borzolom a haját, aztán elpakolok én is, és el is indulok, elvégre az eredményem jó, fagyizhatunk.
- Ah... - nyögök fel, ahogy rám ugrik, de persze elkapom, és meg is fogom, nehogy leessen - Nem viszlek el a fagyisig ne is álmodj róla!
Szólok hátra neki, bár az igazság az, hogyha szépen kérne elvinném odáig. De remélem azért megkímél.

- Akkor én nem eszek fagyit - közlöm az egyszerű tényt, és egyik karommal lazán átölelem majd nyomok egy puszit a fejére. Szeretem, hogy ilyen kis harcias, de nem halok bele, ha kihagyok egy gombóc fagylaltot. Nem ez lenne az első alkalom, s bár egészen megkívántam, tényleg nem ez lenne a világvége.
-Az csak 17-el kevesebb, mint amit mondtál - kacsintok rá, és bízom benne, hogy egy ekkora tévedést, nem érez nagy hibának. Mert ugye nem az, ha az ember lányát Camiella Mouldsnak hívják. Főleg nem akkor, ha nekem akart kedveskedni. Egy pillanatig sem érdekelt komolyan mennyi csoki van benne. Szerencsés vagyok mert ilyen édes kishúgom van, aki mindig gondol rám. Myrcella nem teszi. Igaz még kicsi, de én akkor is úgy emlékszem, hogy Caminál mindig - tényleg mindig - volt csoki. Már akkor is, amikor még ovis volt.
Lassan eljutunk a megfelelő helyre, közben összeborzolom a haját, és feltételezem ezért birizgál meg a tollával. Bosszú. De persze nem lehet, hogy ő "nyerjen" szóval még kap majd érte, előbb azonban jön a mérés, mert ez (sajnos) fontosabb, mint ez a játék kettőnk között.
- Fantasztikus vagy! - állapítom meg ámulva, mert én biztos nem jegyeznék meg semmi ilyesmit. De persze, megjegyzek helyette olyasmiket, amiket rajtam kívül senki, így valószínű inkább arról van szó, hogy ezek a mondókák nem érdekelnek eléggé.
A cukorszint meg van, a haját összeborzolom majd ha mindent elraktunk mehetünk is. Vagyis csak én megyek, mert ő lemarad, aztán váratlanul a hátamon landol. Elkapom, bár nem olyan egyszerű a dolog, és bízom benne, hogy megkímél, de minden hiába. Tudja, hogy nem tudok neki nemet mondani és ki is használja.
- Ahj... - fordítom oldalra a fejem, hogy kicsit jobban lássam őt, aztán lemondóan sóhajtok - azért kapod a fagyit... a cipelés az minimum C+... - kezdek bele, de közben persze megyünk. - Vicceltem!
Mondom, még gyorsan, a part felé menet. Hamar leérünk, egyrészt, mert bár nem vagyok gyenge, s ő sem kövér, mégsem arra vagyok beállva, hogy negyven kilót cipeljek, szóval szedem a lábam, hogy minél előbb letehessem, na meg, mert tényleg megkívántam azt a bizonyos fagylaltot.
Nem tudom pontosan én sem, melyik stand volt az, de a tábla, most is kint van a járdán, így könnyedén megtalálom. Leteszem Camit - elvégre itt vagyunk - aztán felé fordulok.
- Látod, itt írja, hogy diabetikus fagyi - biccentek a fejemmel a táblára, majd belépek az üzletbe. Vannak páran, akik sorba állnak, így előbb körbe nézek, és Camit is húzom magammal. Az egyik falon meg is pillantom bekeretezve az oklevelet, ami igazolja, hogy ehetek az itt készített fagylaltból.
- Nézd - hívom fel húgom figyelmét a kiírásra - ez az a papír, ami igazolja, hogy ehetek fagyit - mosolygok, és ha Cami is kigyönyörködte magát benne, akkor beállunk a sorba mi is. A diabetikus fagyik külön vannak. Nincs annyiféle, de nekem egy gombóc elég lesz. Cami meg azt eszik, és annyit, amennyit akar. Elvégre C-t kapott. Megérdemli.