- A Prison biztonságos - súgom oda neki, és ezt most nem abban a hagyományos értelmében értem, hanem úgy, hogy tényleg nincs oka attól félni, hogy valami történik. A rácsok csak díszítő elemei a klubnak, és nem a valódi elzáráshoz kellenek. A főpincér felajánlja, hogy az asztalunkhoz kísérnek, de nagyon jól tudom, hogy hová fogunk ülni, ezért leintem. Elindulok lefelé a mélybe vezető csigalépcsőn. Ez még csak a bejárat volt, egy kis ízelítő, egy kevés börtön-hangulat. A lépcső alján egy ruhatár, pontosabban a rabok személyes eszközeit tárolni hivatott részleg zárt rácsai pillantanak vissza ránk. Ma este nincs disco, így a ruhatárra nincs is semmi szükség. Tovább megyek a boltíves folyosó irányába, melynek két végét egy-egy rendőrszobor őrzi. Egyiknek látványos kulcskarikák lógnak a ruháján, viszont az ajtók nyitva vannak, így szabadon garázdálkodhatunk befelé. Befelé mindig gyorsabb, mint kifelé, nem igaz? Túl a rácsokon feltárul előttünk az első sor asztal, és a bárpult, jobb kéz felől azonnal átmehetnénk a színpad előtti asztalokhoz, de én hátrafelé sétálok tovább, az egyik cella irányába, amely egy magasságban van a színpaddal, így az ember tökéletesen élvezheti az előadást, míg a részben zárt tér egyfajta sajátos intimitást kölcsönöz. Kényelmes, négyszemélyes asztalt foglaltam le magunknak.
- Szembe ülnél, vagy inkább mellém? - és kívülre vagy belülre? A cellánk olyanformán volt kialakítva, mintha két falhoz lánccal rögzített ágyra kellene leülnünk, ám keskenyebb volt a hagyományos ágyaknál, még ha a kialakítása meg is felelt ennek.
- Csak nem gúnyt érzek ki a hangodból? - vonom fel a szemöldökömet, a haverjaim emlegetése kapcsán. Úgy nézek én ki, mint aki éjjel-nappal szórakozik? Ami azt illeti igen, szóval miden joga meg van ahhoz, hogy ilyesmiket kérdezzen.
- Apám hozott le - válaszolok a kérdésére. Milyen meglepő, nem? A faterom sokkal több helyet ismer, sokkal több városban, mint amennyit én valaha ismerni fogok.
- Tetszik? - pillantok rá kíváncsian, miközben elfoglalom a helyemet. Engem első látásra lenyűgözött az ezerkilencszázhúszas-harmincas évek chicagoi és börtön hangulata, az életnagyságú Al Pacino szoborral. Kicsit kocsma jellegű, de mégis elegáns. Ide nem fog betérni akárki, és leginkább nem akármikor. Gyorsan kibújok a kabátomból, és leterítem magam mellé. Használhatnám a fogast is, de nincs hozzá kedvem. A pincérünk már pár lépésnyire vár, türelmesen, arra, hogy végre helyet foglaljunk, és rá emeljem tekintetemet. Elénk csúsztatja a nyitott étlapot, benne szétnyitva az itallap is. Bő a választék, koktélok tömkelege ajánlja magát, de ma este nem azért jöttünk, hogy Maxime-ot félrészeg állapotban tegyem ágyba. Első körben ásványvizet kérek, és ideálisnak találnék valamilyen a választott ételhez illő bort, ha kell több félét is. Türelmesen várjuk, míg a hölgy dönt, végül nyugtázom a rendelést. A pincér elmegy, hogy hamarosan visszatérjen két bontatlan üveg vízzel, és egy pohár aranyló pezsgővel. A ház ajándéka, egy kis étvágygerjesztő a zenéhez.
- Átmentem - megvonom a vállam, - és ez a lényeg, nem? - mosolygok rá. Tudom, hogy nála nem ez a lényeg, hogy ő igen is hajt a jó jegyekért, de engem a jó jegyektől megközelítőleg harminc év választ el, és annyi poros könyv, amit még a konditeremben se lenne kedvem emelgetni.
- Hogy telt a nap? - váltok témát. Nem, mintha megviselne, ha a vizsgákról kell beszélnem, de azért a nap végére már jó lenne megszabadulni tőlük, még akkor is, ha Maxime nem sokat hallott rólam.
- Ugye nem haragszol, amiért ott hagytalak? - kanyarodok vissza a nap közepéhez, mikor is elváltunk egymástól. Zavarban vagyok, mert ugyan szoktam ilyet csinálni, de ettől még nem kell, hogy jól érezzem magam utána. Egyszerűen behódolok a társadalmi nyomásnak, annak ellenére, hogy lényegében vezető szerepet töltök be az Alpha ház lakóinak körében,... pontosabban egy adott klikken belül. Kinyújtom a kezemet az asztal közepéig, felfelé fordított tenyérrel.
- Csinos vagy - mosolygok rá, és ha lehet, megszorítom közben a kezét. - És kisminkelted magad - biccentek elismerően. Pedig hogy ódzkodott ettől az álcától, és most mégis itt van, így. Senki se kötelezte erre, hanem egyszerűen magától. Legalábbis ezt akarom hinni.

- Ha nem tetszik, vacsora után, akár mehetünk is. A koncertet nem kell megvárni - mondom neki, mindenféle ellenérzés nélkül eszembe se jut, hogy ebből problémát csináljak, még csak azon se akadok fenn, hogy bakot lőttem. Nagy cucc. Majd legközelebb jobban sikerül.
- A nőgyógyászoddal? - kérdezek vissza óvatosan, miközben felemelem a vizes poharat, hogy belekortyoljak. Próbálom a lehető legérdektelenebb hangsúllyal, mintha nem is lenne olyan fontos, pedig az. A vérnyomásom a mai napon sokadjára emelkedik meg.
- És mire jutottatok? - kérdezem két korty között.
- Gondolom, majd engem is behívnak - jegyzem meg, és szándékosan nem ajánlom fel, hogy beviszem, pedig ez volt az első gondolatom.
- Az jó - bólintok mosolyogva, ha nem haragszik, az jó. Egy kicsit tartottam tőle... egy kicsit jobban tartottam attól, hogy megbántottam, mint a vizsgáktól. Pedig a vizsgák... azok vizsgák. Maxime meg csak egy lány. Mit árthat nekem?
- Hm - mosolyodok el azon, amit mond. Ingatom a fejemet hozzá, majd visszapillantok felé. - Semmit se titkolok, Maxime - megcirógatom a kezét. Na, jó, talán nem vagyok teljesen őszinte, de... - Te talán titkolsz bármit is? Az emberek gondolnak ezt-azt - megvonom a vállam. - Ha pedig az igazság fogja őket foglalkoztatni, akkor kérdezni fognak - jegyzem meg, bár, hogy akkor milyen választ fognak majd kapni, azt nem tudom.
- Segítség? De most nem Mia volt, ugye? - kérdezem kíváncsian. Vajon ki lehetett az, aki kifestette hamisságokkal Maxime igazmondó arcát?
- Te is mindig jól nézel ki - mosolyodok el. A make up, a ruha csak grátisz. A hab a tortán.
- Visszaszívom, amit este mondtam - vigyorodok el a hallottakon, majd felsóhajtok. Azt hiszem, hogy eddig bírtam. Felállok az asztaltól, hogy átüljek mellé, de nem helyezkedek el azonnal kényelmesen, hanem felé fordulok felső testtel. Egy pillanatig még kihasználom az alkalmat a feszengésre. Ez nem olyan vacsora, mint a többi. Nem azért hoztam le, hogy utána megdughassam. Vele akarok lenni, és ezt valahol felháborítónak tartom. Az autonómiám valamelyik sarokban dohog magában, attól tartva, hogy éppen arra készülök, hogy feladjam csodás közös életemet saját magammal.
- Maxime... - kezdek bele, de eltűnnek a szavak. Félszegen feszengve, lepillantok a combjaira, míg eszembe nem jut, hogy hoztam valamit.
- ...hoztam neked - pillantok a kabátom irányába, mert azt a másik oldalon hagytam. De nem is ezt akartam mondani, csak... más nem jött ki a számon, én meg nem akartam kukán ülni. Felállok, hogy átnyúljak a a kabátomért, majd előhalászom a két kettéhajtott borítékot.
- ... Ezt neked hoztam - teszem le elé az asztalra. Elég hülyén érzem magamat, talán nem volt annyira jó ötlet, de akkor, amikor belefogtam, még annak tűnt. Mindkettő táncbérlet. Az egyik az általam javasolt formára, a másik pedig a szokásos latinra, hogy megtanulhassa a lépéseket.

- Rendben - bólintok beleegyezően. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy bármikor leléphetünk - feltéve, hogy befejeztük az étkezést, mert hát, ami azt illeti, nem sok időm volt enni. Próbáltam a vizsgáim 80%-án ma túl tenni magamat, hogy később már minél kevesebbel kelljen foglalkoznom. Amíg ilyen laza a tananyag, addig megtehetem, hogy ne érdekeljenek a jegyeim. Bár... az egyetem is egyre kevésbé érdekel. Talán nem a legmegfelelőbb szakot választottam, de az is lehet, hogy még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy újra a padban rohadjak éveken keresztül.
- Öt hét? - kérdezek vissza meglepetten. Ja, igen... a lányok vérezni is szoktak, és olyankor nem lehet. Bár sejtem, hogy az időpont meghatározásának inkább az ovulációhoz lehet köze... Vagy másnak?
- Az esemény utánit írta fel? - kérdezem visszafogott hangon, még az asztal fölé is hajolok, hogy minél kevesebben halhassák a beszélgetésünket. - És bevetted már? - kíváncsiskodok tovább, bár már az érdeklődésemet nem tudom a vízzel leplezni, hiába fonják körbe ujjaim a poharat.
- Valószínűleg - ezt kell majd tennem, hiszen én leszek az, akire hivatkozni fog. Kivéve persze, ha a rendőrség rászáll valaki másra, mert akkor lehet, hogy ezzel nem fognak foglalkozni. Talán jobb lenne felajánlanom, mégis, hogy beviszem? - Elvigyelek? Akkor legalább mindketten túl leszünk az egészen - bár még így se biztos, hogy azonnal túl leszünk az egészen, hiszen a rendőrök szeretnek szívózni.
- Cimkézni akarsz? - vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, mert nem értem az érdeklődését.
- Igen, tudom - vigyorodok el. - Az, hogy nem voltam még a házatokban, nem jelenti azt, hogy nem - megvonom a vállam, mert úgy érzem, nem lenne előtte már illendő arról beszélni, hogy kiket dugtam.
- Hát, amit este mondtam, anyukád véleményéről - válik értetlenné a tekintetem. Mi mást vonhattam volna még vissza, ha nem ezt? Mondtam talán mást is? Én nem voltam annyira álmos, mint ő.
- Nem - vágom rá azonnal, inkább a gúnyra reagálva, aztán azt is felfogom, amit mond, és ezért kijavítom, hogy - vagyis igen - aztán leesik, hogy ez se a jó válasz kategória... hát izé... - vagyis... - sóhajtok. Tessék, most én vagyok az, aki teljesen belezavarodik valamibe. - Na jó... Legyünk őszinték: én pasi vagyok, nekem ez bejön - vállat vonok, hiszen nincs ezen mit szégyelni. - Te viszont néha kész szerencsétlenség vagy - próbálom tovább védeni magam, - ez fejlesztené az egyensúly érzékedet - mutatok az ujjaimmal a papír felé. Igen, tudom, hogy a társastánc is, de... azért én se vagyok szent, sőt!
- Én - erre talán nem is gondoltam, vagy próbáltam erre nem gondolni? Elmehetek vele, de az állandó közös program lenne. Az... Az... - hát, ha nincs senki, aki elkísérne - és ki tudná fizetni a város legdrágább tánciskoláját, és nem zavarja, ha rálépsz a lábára, és nem férfi, de még csak fiú sem, és nem leszbikus, és... Egy pillanatra kétségbeesettnek látszhatok. - Váltok magamnak is egy bérletet - jelentem ki.
- Nekem? - vonom fel meglepetten a szemöldökömet, de kíváncsian várom közben a folytatást. Vajon milyen ajándékot kaphatok én tőle?
- Hát ez aranyos - szemléltem meglepetten a kis motort, alaposan megnézve, hogy tényleg nem hiányzik-e semmi, de úgy tűnik, hogy az ötvös is hozzáértő szemmel készítette a formát.
- És, hogy fog hiányozni, ha lecserélem egy kocsira - jegyzem meg, miközben előveszem a kulcsot, hogy belebújtassam az új karikát a régibe. Egyelőre jó lesz itt, később majd kitaláltam, hogy milyen sorsa legyen. A kulcson nem tarthatom, mert összekarcolná a motort.

- Ühm - bólintok! Majd az asztal lapot nézem egy ideig. Az eszem megáll! Mindent elintézett. De most már mindegy, nem igaz?
- Három lépéses? - szalad fel a szemöldököm meglepetten, és újra felpillantok rá. - Egyszer nem elég hormon készítménnyel túlterhelni a szervezetedet? - méltatlankodok.
- Persze, persze - próbálok mosolyogni. Minden rendben lesz, pontosabban nem lesz rendben, mert az élet rendje nem az lenne, hogy megpróbáljuk megakadályozni a természet folyását, de... Beletúrok a hajamba idegesen, miközben azt mantrázom, hogy az ő teste, és azt csinál vele, amit akar.
- Ha jobb, akkor - megvonom a vállamat - akkor ne cimkézzünk - mosolygok rá. Nekem ez a jobb vagy ha cimkézünk? Nézzük csak, mire is valók a címkék? Kereteket biztosítanak, szabályokat adnak. Ahol címke van, ott letisztázottak a szabályok, a kezek meg vannak kötve, és... Az autonóm énem térden csúszva könyörög, hogy ne mondjak semmit. Hiszen olyan jól meg voltunk mi eddig kettesben: csak én és én, meg a szabadság, és a motorom, és a motorozás, és a sebesség, a magamnak kreált korlátokkal.
- Szóval azt mondod, hogy - a többi asztal felé fordulok, és kiszúrok magamnak egy lányokból álló csapatot. - Ha odamennék - intek a libák felé - és hazavinnék egy idegen csajt megdugni, neked ezzel nem lenne semmi bajod? - vonom fel a szemöldökömet. - Ezt már elsőre se kajáltam be - fordulok vissza felé, majd ingatom a fejem.
- Ez csak elmélet - mondom, arra gondolva, hogy egyszer már kifejtette, hogy a nők nem olyan birtoklóak, hogy az ember nem is monogám, - de... Az elmélet és a gyakorlat nem mindig találkozik. A társadalmi normák.., ha nem is egésze, de nagy része ott van benned, te is e szerint élsz - próbálom bekeríteni egyik oldalról. - Vagy vegyük a szüleidet: Nyitott kapcsolatban élnek? - vonom fel a szemöldökömet. Az enyémek mondjuk abban éltek, ezért én ezt akár tarthatnám elfogadhatónak, de túl sok időt töltöttem a kereszténység tanulmányozásával, hogy ne hasson rám. Közben megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy nem is felettem akar kegyet gyakorolni, hanem maga felett, és ő akar mást is. Éppen feltenném a kérdést, de már mondja is a választ. Fenébe, bosszant, hogy tudja, mi jár a fejemben. Megpróbálok mosolyogva túllépni ezen.
- Az jó - vonom fel oldalt a számat, mert a fogkrém reklám mosoly még nem megy. És honnan tudjam, hogy ez nem változik meg a jövőben? Hogy nem kopogtat egyik nap azzal, hogy talált egy "potensebb" hímet. Potensebbet, mikor pont most taposott a golyóimra egy marék tablettával?
- Csak akkor csináld, ha élvezed - cirógatom meg a kezét. - Próbáld ki, és ha nem tetszik, akkor - megvonom a vállamat. - Egyébként egy időben van a hipp- hopp edzéseimmel, szóval utána akár haza is vihetlek - megvonom a vállamat, mintha azt akarnám kifejezni, hogy nekem minden mindegy.
- Csináljuk együtt a latint - biccentek a tekintetét látva. A rúd tánc edzéseit inkább kihagynám, bár biztos kivételesen jól menne az is, hiszen szoktam hegyet mászni. Ez a mozgásforma pedig az izmokra épít.
- Egyébként - vigyorodok el - felejtsd el, amit erről a táncról eddig a filmekben láttál, mert nincs olyan sok köze a szexhez, mintha table dancernek tanulnál - jegyzem meg. Ó, igen, erotikus. Az bizony, hiszen mi nem erotikus, amiben a csajok a nyakukba tudják emelni a lábukat?
- Hát... Ezt apámmal is megbeszélhetnéd - vonom meg a vállam. - Ő másként vélekedik erről. Szerinte vagy kocsi vagy motor - a másik apám meg teherautót javasolna, szóval sakk-matt. - Sőt, azt mondta, hogy ha a kocsiról is lemondok, akkor kaphatok bérletet - nevetek fel. Persze tudom, hogy viccelt, de a motorral nem, sajnos.
- És az íze is jó lesz - kacsintotok rá. Nem mondom, hogy ismerem a pincért, azt se, hogy sokat járok ide, viszont ezért a pénzért jónak kell lennie. Egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy rosszul főzzenek.
- Nem, nem lesz sok - ingatom a fejemet. - Még azokra is elmentem ma, amikre másik napon jelentkeztem be - a tanárokat nem zavarta. Amúgy is van minden tárgynál pár diák, aki mégse jön el, és úgyis mindig húzódik a dolog.
- Még három van hátra - ennyi, ez tényleg nem sok. - Aztán kezdődik a nyár - a party-k és hazautazások időszaka.
- Eljössz a tanévzáró Alpha-Kappa bulira velem? A parton lesz - teszem hozzá, hogy pontosítsunk a dolgon. Utána úgyis jön a nyár. A diákok jelentős része felszívódik, pár hétig még csámcsognak majd azon, hogy nem egyedül mentem le, aztán aki keres, az keres, aki nem, az meg nem. Mike, Dave és én valószínűleg elutazunk valakinek a nyaralójába, aztán meg meglátogatom a szüleimet... most, hogy anya nincs, kár lenne haza mennem az üres házba, ... ... ... Hacsak nem?
- Maxime... - pillantok rá az étel fölött. - Velem töltenéd a nyarat? - kérdezem. A lányok 90% ettől a kérdéstől azonnal kiugrik a bugyijából, lássuk, ő mit szól hozzá.

- Én... - nézem az asztalt. Nyitogatom az öklömet, mint boksz előtt vagy után volt szokásom régen, mikor Dave kedvéért lejártam vele péppé veretni magamat. Bírta, hogy erősebb nálam, és rendesen leverte rajtam azt, hogy a nőkkel szemben nyerő vagyok. Neki voltak jobb praktikái, de a csajok engem jobban bírtak. Jobban, mert egzotikum vagyok, jobban, mert tudom adni a távolságtartó texasi parasztot, jobban, mert pontosan tudom, hogy hogyan kell a bugyijukba bejutni romantikus szavakkal. Dave nem bírta elviselni, hogy minden trükköt megtanított, és én jobban alkalmaztam az összeset... Aztán egy idő után megbékélt, legalábbis azt hiszem.
- Én... - újra a hajamba túrok, az ujjaim találkoznak az izzadság cseppjeimmel. Kínos ez a kérdés, kínos ez a helyzet, és kínos a válasz is.
- Te egy pillanatra se gondoltál bele, hogy mi lenne, ha nem vennéd be a tablettát? - sandítottam fel a tenyerem alatt, mert a homlokomon támasztottam a tenyeremet. Nem voltam vádló, hiszen ehhez nem sok jogom lett volna.
- Nem tudom, miért zavar ez - megvonom a vállam, mintha le akarnám magamról rázni a dolgot, aztán kiegyenesedek. - Kicsit olyan, mintha... - hátra dőlök, szenvedek még egy kicsit a témán. Milyennek is tűnik? Nem nevezhetném nevén a gyereket? - ...mintha... azért választottál, mert termékenynek gondolsz, de ugyan akkor az első adandó alkalommal megakadályozod, és még a lehetőséget is minimalizálod - huh, hát lényegében erről van szó. - Érted,.. Eddig én voltam az, aki eldöntötte, hogy akar-e gyereket, most pedig... - vállat vonok, majd mind a két kezemmel felfedett tenyérrel rámutatok.
- Itt vagy Te. Azt mondod, milyen jó hím vagyok, hogy jó lenne velem szaporodni, de mégse... - sóhajtok. Rendben, már háromszor körbefutottam a témát. Lehetnék simán egyértelmű, de túl sokat töltöttem a női praktikák megértésével ahhoz, hogy ez menjen. Takarózhatnék Istennel, az élet szentségével, meg ilyesmivel. - Tudon, hogy teljesen logikátlan a felháborodásom - mosolyodok el. - De... Igen, ha megkérdezed, hogy ha összejött, akkor legyen-e gyerek, nem vágtam volna rá, hogy nem - megfogom a kezét, miközben ingatom a fejemet a saját hülyeségemen, és közben mosolygok. Szóval csak egyszerűen sértőnek érzem, hogy ki akarja űzni a testéből azt, ami részben az enyém? Már, ha egyáltalán van mire fel. Mert mi van, ha nincs is semmi, ha nem sikerült? Ha nem is vagyok termékeny, vagy ha ő nem az? Ránézek, és akarom magamnak, gyerekkel vagy gyerek nélkül, teljesen mindegy.
- Szerinted? - kérdezek vissza. Valószínűleg nemet fog rá mondani. - Szerinted mi tesz felkészültté egy férfit egy gyerekre? - kérdezem, mert ha ez nincs meg bennem, akkor tennem kell érte, lényegtelen, hogy mikor akarunk gyereket vállalni. Az autonóm énem zokogva húzza le magát a WC-n. Teljesen elveszett, tudja, hogy már nem nyerhet. Én is tudom.
- Hm - hallgatom, amit mond, és reflektálnék rá, de elsodornak a gondolatai. Sose titkolták, hogy nem vagyok hétköznapi Alpha. Összeszorítom egy pillanatra a fogaimat, mielőtt megszólalnék.
- Igazad van - bólintok. - Soha senkit se csaltam meg, - megvonom a vállam - az nem én vagyok - mély levegőt veszek, és rá nézek, azokba a gyönyörű szemekbe. Ennyi. Más vagyok, mint a srácok a házban, még ha tudok is úgy viselkedni.
- Kaméleon vagyok - megvonom a vállam. - Ha a másik házba kerültem volna, úgy viselkednék, mint ők. Szemüveges lennék, a ruháimat oldscool üzletekből szedném össze, idegen szavakkal tűzdelném a mondanivalómat - megvonom a vállam, és közben elmosolyodom. - De ott is vezető szerepem lenne, ott is meghatározó lennék - vállat vonok. - Az Alpha házban könnyebb, oda születtem, abban a világban nőttem fel - ennyi az egész. - A szüleim azokban a házakban szexeltek először - megmosolyogtat, amit mondok. - Talán éppen azok között a falak között fogantam - csúszik ki a számon, amivel némi megdöbbenést okozok saját magamnak. Hát ezért.

- Akkor tényleg az lesz a legjobb, ha ott leszek utána, hogy hazavigyelek - adom a nagylelkűt, miközben szélesen elvigyorodok. Az izomlázra az jó, - Úgyis rá kell dolgozni az izomlázra - köszörülöm meg a torkomat. Sőt, akár meg is masszírozhatom, de ezt nem lenne jó ötlet felajánlani, mert még a végén behajtja... - Tudod, mit? Ha végig csinálod, minden alkalommal megmasszírozlak edzés után? - alku? Hé! Hé! Ember, vedd már észre magadat! Az előbb éppen azt ecsetelted, hogy ezt nem kellene felajánlani.
- Hm? - a szavaknak sokkal kevesebb figyelmet szenteltem, mint a mozdulatainak. Most mintha jobban csinálná, mint elsőre, pedig biztos vagyok benne, hogy ez is amolyan tudatos grátisz a mondottakhoz. Ám nem vagyok hülye, hogy kihasználatlanul hagyjak, egy ilyen lehetőséget, és a meghívásnak engedelmeskedve a szabaddá tett vállához hajolok, hogy csókot adjak az illatos bőrére. Vagy mégis hülye vagyok, hiszen hagyom, hogy az orromnál fogva vezessen? Mindegy.
- De, ha nem akarsz... - megvonom a vállam. - Akkor elmegyek egyedül - mondom. A presztízscicákat meghagyom kandúr társaimnak, egyrészt, mert a bulin ugyan úgy le lehet még akasztani akárkit, másrészt viszont... Eszemben sincs új kalandba kezdeni, hiszen ez... tart, és úgy tűnik, a vékony damíl is elég masszív ahhoz, hogy tovább tartson. Csak arra kell figyelni, hogy senki se akarjon rabolni, bár attól tartok, ettől nem kell félnem, míg az ívási idő tart. Majd talán utána. - Nekem mindenképpen be kell ugranom, de akár találkozhatunk utána is - teszem hozzá. Legyen úgy, ahogy neki kényelmes. Sejtem, hogy nem nagyon csípi az ilyen bulikat.
- Egy hónap múlva? - elgondolkodom. - És akkor minden nap be kell majd járnod a laborba? - kérdezem tűnődve. Ezek szerint vagy a nyaraló ugrik, vagy a szüleimhez megyek egyedül... Vagy éppen csak belekóstolunk a jóba itt is és ott is. Bár ő talán nem is élvezné annyira a nyaralást a haverjaimmal..., ugyanakkor...
- Nem szeretném, hogy ezért tovább csússzon a kísérleted, így is fél évet kell még lehúznod. Nem kell tovább nyújtani az időt - hacsak nem... Kereshetnénk valami helyet, aminek köze van ahhoz, amit kutat, akkor abból írhatna egy cikket.
- Minden nyáron lemegyünk valahova a haverokkal, míg a szüleink nem kezdenek el azzal nyaggatni, hogy menjünk haza - válaszolok végül a kérdésére. Ez bölcsebbnek hat, mint egyedül eldönteni, helyette, hogy mi legyen.
- Bár engem nem szoktak nyaggatni, - megvonom a vállam. Anyu már nincs, hogy ezzel idegesítsen, Richard jobban kedveli a tavaszt és az őszt az apa-fia programokra. Anya és apa pedig úgy gondolja, hogy nincs joguk egy felnőtt férfit kötélen rángatni, majd úgyis megyek magamtól.
- Bulizni szoktunk, úszni, feküdni a parton, és... - hát csajozni, ami nem éppen egy barátnős program,... Szóval már barátnő? Miért nem kéred meg rögtön a kezét? Na, azért azt még nem. Még? Jóóól van... Már tényleg nem vagyok normális. Elmosolyodom, majd újra a vállához hajolok, hogy csókot adjak rá, aztán kicsit feljebb, a nyakára, majd az ajkaira. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyébként eszünk, vagy legalábbis előttünk van az étel. - De nem kell nekem a srácokkal lógni, mehetünk máshová is - feltéve, hogy amerikai vízummal beengednek.

Elkerekedett szemekkel nézem a dobozt, nézem a kezét, majd nézem az arcát is. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. A fülemben dobol a vérem, a szám kiszárad. Megdörzsölöm az arcomat. Hát nem éppen erre számítottam. Azt reméltem, hogy azt mondja, mekkora hülye vagyok... Vagy hogy... Istenem! Kinyúlok a dobozért, hogy elvegyem. Az ujjaim között forgatom elgondolkodva, majd összezárom rajta az ujjaimat.
- Rendben - bólintok. Most helyre akarja billenteni ezt a dolgot. Vajon miért teszi? Miért hozna ekkora áldozatot? Miért adja a kezembe a jövőjét? Túl sok a kérdés, és nincs itt az idő arra, hogy döntsek. A zsebembe csúsztatom a dobozt, arra gondolva, hogy reggelig még van időnk.
- Tehát munka - bólintok, mintha ennyi lenne az egész, látszólag nem is gondolva a lemondásokra. Érthető, még ha olyan családi háttérrel is rendelkezünk, mint a miénk.

- Talán - vonom meg a vállamat. - Anyám végzős volt, mikor teherbe esett - elpillantok a tömeg felé. - Jó tanuló, kiváló teljesítménnyel minden téren. Az egyetemen mindenki felnézett rá - legalábbis én így hallottam. - Azt hiszem, hogy csak azért tartott meg, mert abban reménykedett, hogy így apám elveszi feleségül - pillantok vissza Maxime-ra. - Azt hiszem, meg akart szabadulni a nagyszüleimtől. Már a választása is, hogy éppen apámra esett, inkább a lázadásának lehetett köszönhető - megvonom a vállamat. - A nagyszüleim túl keményen fogták, - elhúzom a számat.
- Anyám számításai valószínűleg nem jöttek be, ezért adott végül örökbe - vagy inkább kölcsönbe. - Vagy egyszerűen nem alakult ki benne a kötődés - nevetek fel, kicsit talán keserűen.
- Mindig olyan hideg és céltudatos volt - nézem az asztalt. - Láttad volna... - veszek mély levegőt. - Nem volt számára lehetetlen, mindenkin átgázolt, hogy elérje a célját - idegesen megvakarom a nyakamat. - Azt hiszem, végül olyan lett, mint nagyanyám - pontosan olyannak tűnt.
- Azt remélem, hogy a halálában megváltásra talált - pillantok vissza mosolyogva Maxime-ra.

- Remélem is - biccentek oda, majd az érdeklődő ujjak hatására felvonom a szemöldökömet. Igen? Játszunk egy kicsit? Én is felcsúsztatom a kezem finoman a térdére, majd egy kicsit följebb húzom az ujjaimat. Ha megkezdődik a koncert... Senki se venné észre, hogy mit művelünk az asztal alatt... Összeszedem magamat, és lehúzom a kezét a lábamról.
- Egy hónap - hümmögök. - Ne döntsd még el. Lehet, nem lesz szükséged olyan sok pihenésre - bár ha a nap huszonnégy óráját ágyban töltjük, elég hamar el fog telni az a pár hét.
- Biztos, hogy bulizásra van szükséged? - megfogom a pezsgős poharát, és leteszem elé. Akkor rajta, kezdjük. De nem mondom, hogy igyon. Legyen az ő döntése, hogy mit kezd az estével.
- Majd beszélek velük - válaszolom. Ez lesz a legtisztább. Persze valószínűleg nem fognak örülni, de nem lesz kifogásuk ellene... Hm... Felnőni... Felnőttnek lenni. Égeti a zsebemet az a doboz. Az ujjai pedig a bőrömet, ezért újra leveszem a lábamról a kezét.
- Hm? - hajolok a füléhez. - Azt akarod, hogy itt helyben megdugjalak? - fenyegetőzöm, olyan hangon, mint aki úgyse váltaná be a fenyegetését.
- Ennek örülök - mosolyodok el, - akkor, ha vége a vizsgáimnak, megtervezzük, hogy mit akarunk csinálni. Rendben? - ennyi az egész. A részleteket megbeszéljük később... Na jó, nem bírom tovább... Megfogom a kezét.
- Gyere - húzom, majd a kabátomért nyúlok. Ennyi, én nem fogok itt tökölni. A kijárat felé indulok vele, ha nem húz vissza. Majd eszünk valami mást, valahol máshol, vagy valamikor máskor.