Akiben akarat van, azt a sors vezeti, akiben nincs, azt sodorja

D - USER KORA – Kb. 3 év - MULTIK

story of my life

Kezdjük a legelején. Kétfajta ember létezik, aki megbánta bűneit, és aki nem. Bármennyire is meglepő, én az utóbbiba tartozom. Hogy miért? Elmesélem… csak hallgassátok végig!
1994 tavasza, Szicília. Megszületik a Lanotte család egyetlen, bájos kislánya. De hát ő lesz az örökös? Apám nem volt elragadtatva, sőt! Egyenesen a halálba kívánta anyámat velem együtt, amiért lányt merészelt szülni a nagy Antonio Lanottenak. Persze teltek-múltak az évek és még egy fiús apa is szerelmes lesz a kislányába, pláne, ha ő az egyetlen gyereke. Apámnak tehát meglágyult a szíve és elkényeztetett annyira, amennyire csak tudott. A legjobb óvodákba, iskolákba járatott, külön dajkáim és nevelőnőim voltak. Minden kislány ilyen életről álmodik. Az egész város irigy volt eddig is. Palermo egyetlen dúsgazdag családja voltunk, persze nem tisztességes módon. Mindez hidegen hagyott és éltem a mesébe illő életemet addig, ameddig nem jött a tinédzserkor. Engem sem került el a serdülőkorral járó lázadás, elégedetlenség. Amikor 17-18 éves lettem, azzal találtam szembe magam, hogy szinte egy rab vagyok, akit ki sem engednek a szobájából. Naphosszat az ablakban ültem és figyeltem a többi fiatalt, amint a szerelmükkel fel alá sétálgatnak a sikátorokban, kezükben mindenféle olyan tárgyal és itallal, amit én csak apám kezében láthattam.  Persze ilyenkor mit tesz a kíváncsiság? Fizettem azoknak a kölyköknek, akik hoztak nekem whiskyt, likőrt, dohányt, így én is kipróbálhattam, hogy milyen átlagos embernek lenni. De nekem ennyi sem volt elég. Egy éjszaka sikerült kiszöknöm és elmenni a helybéliekkel. Csak annyit mondtam nekik, hogy vigyenek egy olyan helyre, ahol mindig folyik az élet. Természetesen egy szórakozóhelyen kötöttem ki. Mivel nekem ilyesmiről otthon nem beszéltek és vonzott az ismeretlen, hát ott töltöttem egy éjszakát. Megismerkedtem egy férfival, Adriannal, akivel minden este együtt sétálgattunk, jól éreztük magunkat, majd egyszer csak megtörtént, aminek meg kellett. Furcsa, de azt az ígéretet tette, hogy elvesz, csakhogy kiszabaduljak az aranykalitkámból.
Hajnali 5 órára már mindig otthon voltam és úgy feküdtem a pihe-puha ágyamban, mintha semmi sem történt volna. Egy reggel, amikor éppen a likőrömet kortyolgattam és dohányoztam az ablak mellett, dörömbölést hallottam az ajtómon.
- Adelina! Adelina Victoria Lanotte, nyisd ki az ajtód! – apám volt az. Sosem szólított a teljes nevemen. Nem tudtam, hogy mi ütött belé. Csak sejtettem, hogy rájött valamire velem kapcsolatban, ugyanis úgy verte azt az ajtót, mint egy vadbarom. Az ablakot kinyitottam és kidobtam rajta a csikket, a likőrömbe pedig kólát öntöttem. Pár másodperc alatt eltűntettem minden nyomot és kinyitottam előtte az ajtót.
- Bezárkózol előttem?  Az apád vagyok. – rivallt rám komoly szemekkel apám. Ó, én édes Istenem! Ha már az apázással kezdi, akkor súlyos dolgokról lesz szó. Nyugodt léptekkel és rezzenéstelen arccal nekidőltem az ajtómnak.
- Ugyan már! Hiszen egész nap be vagyok zárva ebbe a börtönbe, had legyen egy kis nyugtom… - sóhajtottam, miközben ártatlan arccal fürkésztem az ő arcát és vártam a reakcióját. Apa mindig is az a nyugodt természetű Főnök volt. Még a saját anyja halála sem törte meg. Sosem láttam ilyen idegesnek. Az nem lehet, hogy én akkora bűnt követtem el, hogy kizökkentsem!
- Az lehet, hogy egész nap be vagy zárva, de megszöktél, és nem is egyszer! – csapott az öklével akkorát az asztalomra, hogy még a földszinten is hallhatták. – Azt hiszed, hogy nem tudok az esti kalandodról? Arról, hogy lefizeted az embereket csak azért, hogy hozzanak neked tiltott dolgokat? Milyen könyveket olvasgatsz, milyen zenéket hallgatsz!? Fúj, mi az Isten ez? – hiába komoly volt a téma, mégis felkuncogtam azon, hogy beleivott a likőrös kólámba. Azután én is próbáltam ugyanolyan képet vágni, mint apám. Ajaj, ebből már sehogy sem fogok kimászni! De mégis honnan tud ezekről a dolgokról? A besúgói csiripelték? Hát persze! Annyi ember dolgozik neki, mint a bűn. Előbb kellett volna gondolkodnom… Ezek mindent látnak, ott vannak mindenhol. Bolhák, akiket nem lehet levakarni.
- De én már egy felnőtt nő vagyok! Azt csinálok, amit akarok. Adrian feleségül fog venni. Nem tudsz megakadályozni. – mindig is makacs lány voltam. Ilyenkor meg pont kapóra jött. Viszont féltem, hogy apámat már nem tudom lenyűgözni egy ártatlan pillantással, vagy követelőzéssel. Miért ilyen nehéz sorsom van? Teljesen elnyomottnak éreztem magam.
- Anyáddal mindent megtettünk érted. Elkényeztettünk, oktattunk, mindenki irigy volt rád. De most? Szégyent hoztál a családra. Mi lett belőled? Ne is álmodozz arról, hogy te majd mész és világot látsz! Itt fogsz megöregedni, ebben a szobában, mert ezt a házat el nem hagyod, amíg én élek! És esküvőre ne is gondolj! - teljesen kifordult magából, ahogyan én is. Nem mehetek sehova? A saját szobám rabja leszek? Na, azt már nem! Előjött rajtam a hiszti roham, levágtam magam a padlóra és csak nyafogtam, és nyafogtam… Mikor észrevettem, hogy apámat ez egy kicsit sem hatotta meg, odamentem hozzá és fenyegetően dőlni kezdett belőlem a szó.  
- És szerinted nem tudok róla, hogy miféle ember vagy te? Vajon miért hívnak Főnöknek és miért van annyi embered, mint a sár? Szicília legmocskosabb gaztevője az apám. Egy „maffiózó”! Nem volt véletlenül a rokonunk Don Corleone, hmm? Hány ember élete szárad a kezeden? És pont te legyél a példaképem? Hát ne csodálkozz, hogy ez lett belőlem! Ciao, Antonio Lanotte! – intettem, majd hátat fordítva neki, leszaladtam az emeletről, egyenesen a könyvtárába, ahol belemarkoltam a családi kasszába és azzal a lendülettel eltűntem otthonról.
Soha többé, senki nem látott Olaszországban. Nem érdekelt, hogy hová megy az a gép, amire felszálltam. Florida volt. Sokat olvastam már róla a könyvekben. Pont jó lesz ott nekem! Igaz, azóta is gondok vannak az angol nyelvvel, de egyszer biztos bele fogok jönni. Adrianról azóta sem hallottam. Így legalább új életet kezdhetek, a szülőföldemtől távol.