Olyan volt, mint a palackba zárt villám, vagy egy álom, amit a markomba akarok szorítani.

Szilvi – Tizenhat lesz szeptemberben – Két év - Nincs

story of my life

Marcangol. Felemészt. Nem bírom elviselni. Muszáj. Érte…
Két kézzel töröltem az orromat, miközben a fejem felrobbanni készült. A hőség elemészti az embert és az orromban lévő érnek sem kegyelmezett. Nem tehettem semmit ellene. Nem lep meg. Soha semmit nem tudok tenni. Egyedül. Mindig. HA van is itthon valaki, akkor se vannak velem. Kerülnek. Ennyire nehéz lenne elviselni…? Nem vagyok leprás, csak beteg. Az életem a betegség. Anyám áldásnak gondolta. Már ő is kételkedik benne… Csalódások sorozata vagyok. Mindig is az leszek. Az érzések nem hagynak nyugodni, a tükör egy torz képet mutat. Idősebbnek tűnök, mint vagyok. Bár az öltözködésemmel nem segítek ezen. Nem hagyom el a stílusomat csak azért, hogy a koromhoz hű legyek. A pólóm vörös foltokban pöttyöz. Nem! A gyomrom tartalma – egy szelet pirítós – a mosdókagylóból figyel rám. Nem bírom a vért.
*Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp* Az ajtót magamra csapom, gyorsan a kulcsot elfordítom a zárban. Apa! Ha…ha. Nem láthatja meg! Akkor irány a kórház… Nem szeretem az ottani szagot. Nem is bírom igazán. Mindig gyengébb vagyok ott. Rosszul érzem magam. Édesapám véleménye szerint már így is súlyosan vékony vagyok a negyvenöt kilómmal. A lépcsőn igyekezett felfele, amikor magamra csaptam az ajtót. Megnyitom a csapot. El kell tüntetnem. Az orromból még csurgott a vér egyenesen a számba. Fémes íze van. Nem is olyan szörnyű. Az ajtó kilincse lenyomódik, hirtelen hatásszünet követi, majd egy mély sóhaj.
- Te vagy bent Letta?
- Öhm… Igen. Talán baj?
- Minden rendben?
A hangom mindent elárult. Nem kellett volna megszólalnom. Bizonytalan voltam. Megint nem voltam elég jó…
- Nyisd ki! AZONNAL!
Az ajtóhoz rohantam. Lassú, határozatlan mozdulattal a kulcs felé nyúltam. Elfordítani készültem, félve pillantottam a kagyló felé. Majd megpördítettem a kulcslyukban. Apám kinyitotta az ajtót és rémülten tekint rám.
- Mi történt? – a szava majdhogy elakadt.
- Semmi. Mi történt volna?
- Az orrod...
- Csak a meleg. – nyugtatgattam.
Megértő pillantása megnyugvást sugárzott, mégsem hittem neki teljesen.
- Hogyhogy ilyen korán hazaértél? Még csak egy óra van.
- Az őrsön nem volt több dolgom. Semmi különös. Édesanyád?
- A boltban van, ha minden igaz. Ma még nem láttam. Aidan elment a barátaival a kávézóba. Kettő körül jön haza.
Ezzel elkerültem a további beszélgetést. Egy erőltetett mosollyal illettem és visszamentem az orromat törölgetni.
Órákkal később a már meleg padló és bátyám pacsulijának erős szaga ébreszt. Aggódó tekintete megnyugtat. Furcsa, az élet fintora. A család egyetlen tagja aggódik értem, akivel a legkevesebb időt töltöm, mégis ő ismer a legjobban. Nem kellett soha se beszélgetnünk tudtuk mi van a másikkal. Vörös volt a szeme.
- Sírtál? – nyugtalanul áhítottam a válaszára.
Csak rám mosolygott. Megőrjített ezzel. Ezernyi kérdésem lett volna, mégis csak egyet tettem fel neki.
- Fatime miatt? – majdnem elsírtam magam én is. Erősnek kell maradnom. Nem szabad kimutatnom semmit. Nem szabad éreznem!
Könnycseppek szöktek a szemébe. Az ő hibája, hogy Aidan rosszul érzi magát. Hirtelen fel akartam állni, de a lábaim összecsuklottak alattam. Elkapta a karom így nem huppantam a földre. Felhúzott és reményvesztett tekintete rám meredt. Nem akarja, hogy segítsek rajta…? Bólint. Tudja, sőt érzi, hogy mit gondolok. Megrémiszt. Miért pont mi…?
- Mesélj! Milyen napod volt? – leplezni akartam a leplezhetetlent.
- Semmi érdekes nem volt… - nem tud kiigazodni rajtam. – Miért aludtál a fürdőszobában?
- Aludni? Én nem aludtam! – a karórámra pillantottam. – Már négy óra van? Jó ég! Elkéstem…
Elfordítom a fejem és megfogja az állam. Maga felé fordítja az arcom. Megérinti a homlokom, végighúzza az ujjait egészen az állcsontomig. Tántorgok. Imádom az érintését. Ha érezhetem… Bármire képes vagyok. A szűnni nem akaró fejfájás visszatért, de most máshol. A tükörbe pillantva láthatom, hogy egy hatalmas seb tátong a homlokom azon oldalán, amit Aidan nem láthatott. Egészen mostanáig. Felkapott a vállára és lecipelt a lépcsőn, ki az ajtón egészen a kocsijáig. Berakott az anyósülésre, beszállt, elfordította a slusszkulcsot és az autó elkezdett dorombolni, mint egy kezes oroszlán. Irány a kórház… - ujjongtam magamban.
- Ez csak egy kis…- a szavamba vágott. Nem szokott, de most megtette.
- Akkor is össze kell varrni. Látom rajta!
EZ a hátránya, ha valakinek a bátyja orvosnak tanul. Most aggódhat értem a család. A súlyom miatt is bent fognak tartani és a fejem miatt is.
Kiesett egy kis idő a műtét után. Édesanyám könnyei ébresztettek. A szememet kinyitottam. Mindenki itt van. Apa, anya, Aidan… Ő fogja a kezemet. Mindvégig. Fel akarok ülni, de nem engedik. Azt habogják, hogy még nem szabad. Homályos a kép, a hangok elhalnak. Nem értem miért nem ülhetek fel. Megmutatom nekik, hogy képes vagyok rá. Büszkék kell, hogy legyenek! Be fogok kerülni az egyetemre, képes vagyok rá…
Az egyetem gondolata már régóta kerülget. Édesanyám szerette volna mindig is, hogy jelentkezzek a Hollis-ba. Meg kell mutatnom nekik, hogy képes vagyok végigcsinálni… Ez a gondolat vitt az ájulásba. Ennek köszönhetően vagyok ott ahol. A Hollis kapujában.