Kendall Stone

Vendég Vendég

Kendall Hope Stone

Life isn't a game, but easy to lose.

19; Sigma; Selena Gomez; szingli; -;

Nem változtam, még az át sírt éjszakák hatására sem. Ugyan az a lány néz vissza rám a tükörből, aki eddig is. Az a lány, aki minden bulinak a szíve és lelke. Hiába nem tartozom a pláza patkányok körébe, mégis felfigyelnek rám ezeken a bulikon. Én pedig kiélvezem az emberek figyelmét, néha pedig ezt használom fel, hogy bosszanthassak másokat. Hangos, kedves, vicces és már-már pofátlanul őszinte vagyok. Tudjátok, ami a szívemen, a számon. Titokzatosnak mondanám magam, nem fedem fel olyan könnyen mások előtt az érzéseimet és tulajdonságaimat. Viszont az első perctől kezdve őszinte vagyok mindenkihez. Néha a legőrültebb ötleteim támadnak, amiket általában meg is valósítok. Ilyen például az Alpha és a Kappa bagázs örökös bosszantása. Szeretem megmutatni nekik, hogy mennyire jó NEM az ő népszerű köreikbe tartozni és az orruk alá dörgölni, hogy engem lassan többen szeretnek, mint őket. Nem vagyok beképzelt félre értés ne essék, nem szokásom a saját magam fényezése, de erre büszke vagyok. Arra pedig még büszkébb, hogy a zenéhez való tehetségemmel kerültem be ide és nem pedig anyu és apu rám hagyott pénzével. Igen, mondhatni gazdag vagyok, de nem reklámozom. A pénz nálam nem kap jelentősebb szerepet az életben, sosem érdekelt igazán. Inkább gyűjtögettem és tartogattam néhány fontos dologra. Mint például a szerelmemre, egy fekete, suzuki GSX-R 1000 K9-re. Ő a mindenem és imádom. Imádok vele száguldozni, szeretem, ha a szél összeborzolja a hajamat. Ráadásul még néhány vagány trükköt is tudok vele. Megesik, hogy néha ezzel is villogok az emberek előtt, de nem viszem túlzásba. Mesélnem kell még arról, hogy vannak nálam olyan napok, amikor felhők gyülekeznek a fejem fölött, amikor egyszerűen csak rossz lábbal ébredek. Na, ilyenkor meneküljön mindenki amerre lát és amilyen gyorsan csak tud. Mert ezeken a napokon vagyok én igazán harapós kedvemben. Hogy ez mit jelent? Flegmázok, bunkó leszek, ok nélkül beszólok a másiknak és néha, csak úgy kirobbantok néhány veszekedést. Ezt az oldalamat nagyon nem szokták szeretni. Viszont, mint mondtam ez csak ritkán jelentkezik. Tehát alapjában véve egy belevaló, pörgős, bulis csaj vagyok, aki nem vágyik a "menők" csillogására és jól megvan a saját köreiben.
Most, hogy halottad a jellemzést kissé meglephet a külsőm. Hisz' biztosan nem egy angyali pofira számítottál... Ugye? Láthatod, hogy bájos pofikával áldott meg a sors, de ne tévesszen meg ez a pofi, nem vagyok én egy ártatlan bárányka. Hosszú barna hajzuhataggal rendelkezem. Legalább is barna az eredeti színe, de van, hogy többször feketére vagy világosabbra festetem. A körmeimmel is hasonló a helyzet, mint a hajammal, mert azon is csak sötétebb színű lakkot lát az ember, de állandóan, bár néha előfordulnak az erős neon színek megjelenése is, és az, hogy nincs kifestve. A bőröm feszes, fehér (akár egy porcelánbabáé). Tökéletes kontrasztban áll, fekete gönceimmel. Említettem már, hogy nálam a sötét színek és a vadabb ruhadarabok dominálnak? Hogy nálam nem a márka számít, hanem az egyéniség? Oda vagyok a bőrcuccokért, az acélbetétes bakancsokért, és a fűzőkért. De persze a szekrényemben nem csak ilyen holmik vannak, megtalálhatóak ott a legnőiesebb és színesebb göncök is. Viszont nálam a rózsaszínt hiába keresed, azt meghagyom a pláza patkányoknak. Szemeim barnák, tele élettel. Ajkaim dúsak és rejtélyes mosoly játszik rajtuk. Testalkatom izmos és nőies. Formás idomaim ott kerekednek, ahol kell. Magasságra nem vagyok valami nagy szám, lehetek talán 168 centi. Arcomat általában smink fedi, de persze anélkül és szép arcocskám van. A szememet így is erősen kihangsúlyozom, ahogy ajkaimat is a vörös rúzzsal. Szeretem, ha erre a két dologra felfigyelnek az emberek, pláne a szememre, mert abból tudhatnak meg dolgokat... Hát, ez lennék én. Megfelel?

Egy kocsiban ülök, a hátsóülésen. Be vagyok kötve, a szemem csukva. Mélyen aludhattam, mert nem emlékszem mikor kerültem be a kocsiba. Kinyitom a szemem, de sötét van, így időbe telik, míg hozzá szokik a szemem. Pislogok egy keveset, hogy a fényhiányhoz hamarabb szokjon hozzá a szemem. Kótyagosan nézek körbe, fáj a fejem. Olyan, mintha valaki a teljes testsúlyával nehezedne rá. A szemem ugyan hozzá szokott a sötéthez, de a látásom még így is homályos. Csupán elmosódott foltokat látok tovasuhanni az autó mellett. Vagy mégsem? Jobban megnézem a kis foltokat és hamar rájövök, hogy ezek fénypontok. A lámpák fényei, amik mellett elhaladunk. Fel sem tűnik, hogy milyen gyorsan megyünk. Teljesen az ülésbe préselődöm, de próbálok felülni. Lenyomom az ablak gombját, mire az egy kicsit leereszt. Hideg, esti szél fúj az arcomba. Istenem de jól esik. Melegem van, pedig így magamra nézve látom, hogy alig van rajtam valami. Ez csak nem csillámpor a combomon?! Kezd derengeni valami az estéből. Képek villannak be egy buliról. A fülemben hallom az ordító zenét és lelki szemeim előtt látom a vonagló testeket. A számban érzem a piát. Szóra nyitnám a szám, előre meredek. S egy autó fényszóróival találom szemben magamat. Mi a...?!
BUMM!
Megrázkódik az autó, egy női hang sikít fel elől. A kormányt hirtelen félre rántják, érzem, hogy kezdek az ellenkező irányba borulni. A kocsi megáll, de folyamatosan billeg. Egy ijedt szempárral találom szembe magam, ahogy előre nézek.
- Kendall? Kendall, kicsim jól vagy? - anyám hangja az. Gyenge, szinte csak suttogás. A szemei csillognak és ebben a gyér fényben jól látszik, hogy az arcán vér folyik végig. Hallom, hogy kikapcsolja az övét és a aput kezdi el rázogatni. De ő nem mozdul. Hallom, ahogy anya kétségbeesetten szólongatja és látom, hogy az arcát paskolja. Mindent látok és hallok ami csak körülöttem történik. Mégsem vagyok képes felfogni semmit az egészből. Könny csordogál végig az arcomon, az eszem tudja, hogy apám valószínűleg nincs többé. De a szívem? A szívem keservesen küzd ez ellen a gondolat ellen. Mozgatom a lábam, mocorgok és próbálom kikapcsolni az övem. Anya is mocorog, hátra akar hozzám mászni. Az autó megbillen, mire anyám és én is mozdulatlanná dermedünk. Pár pillanatig így állunk én még csak levegőt sem merek venni. A szemem előtt csak a fényszórót látom újra meg újra. Nem tudom felfogni, hogy balesetünk volt. Kiáltásokat hallok, egy férfié. Majd a hangot léptek zaja is követi. A férfi felénk szalad és az ablakomhoz jön. Benéz rajta és a szeme körbepásztázza az egész kocsit. Majd megállapodik apámon, anyámon és végül rajtam is.
- Ne mozduljanak, már értesítettem a mentőket. - magyarázza. Az ő hangja is riadt, az arcán pedig látszik, hogy fél. Ő vezette a másik kocsit? Anya áthelyezi a súlypontját, érzem, mert a kocsi ebben a pillanatban megmozdul, a következőben pedig felborul. A férfi kiabál, anyám sikít én pedig néma vagyok. A könnyeim is némán patakzanak és csorognak le az arcomon. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban, az öv belém vág. Próbálok lazítani a szorításán, de nem megy. Valószínűleg árokba borultunk, mert fejjel lefelé találom magam. Anya apun fekszik, ő sem mozdul. Pislogok párat, de a tekintetem elhomályosul én pedig lecsukom a szemem. De még most is hallom a közelgő mentők, tűzoltók és rendőrök szirénáit.

***

Egy ágyon fekszem, az orromat tömény "tisztaság" szag csapja meg. Ismerős, de nem hiszem el. Kinyitom a szemem és pislogok párat. Egy fehér kórteremben találom magamat, egyedül. A tévé megy, mellettem egy újság pihen. Léptek hallatszanak a folyosóról. Fülelek hátha a léptek másfelé mennek, de nem. Ezek felém közelednek. Egy perc múlva pedig már nyílik is a szoba ajtaja és egy mosolygós képű, öreglány dugja be rajta a fejét. Nagymama. Gyorsan idesiet hozzám és leül az ágyam mellett lévő székre. A kezébe veszi a kezemet és megszorítja. Örülök, hogy itt van. Annyi kérdésem lenne. Nem emlékszem semmire, még arra sem, hogy hogy kerültem ide.
- Miért vagyok itt? Hol vannak anyuék? Történt valami? - kérdezgetem a nagyit. A szemei csillognak és egy apró könnycsepp gördül végig az arca vonalán. Nem értek semmit. Ő pedig látva az értetlenségemet még jobban megszorítja a kezem.
- Ó, édesem... - kezd bele. Fél óra múlva pedig már mindent tudok az elmúlt napokról. Úgy bizony, eszméletlenül feküdtem itt két napja. Ráadásul anyuékat már nem lehetett megmenteni. Mondanom sem kell mit érzek, ugye? A szívem elszorul, úgy érzem mintha nem kapnék levegőt. Iszonyatos érzés. Azt kívánom bárcsak ne tudnék semmiről. Bár megnemtörténtté tehetném ezt az egészet. S mindennek tetejébe mégis anyuékat okolom, amiért értem jöttek a buliba. Ha ők nem jönnek még most is élnének. Nagyi megszorítja a kezem, de nem akarom őt látni. Nem akarom, hogy itt legyen. Azt akarom, hogy most azonnal tűnjön le innen. Egyedül akarok lenni.
- Menj el, kérlek. - nem mozdul, hát rámordulok - Most! - emelem fel a hangom. Ő egy szó nélkül felpattan és már kint is van az ajtón. Nézek egy darabig utána, majd sírni kezdek. Rázkódom a sírástól, de nem tudom abbahagyni. Ráadásul úgy érzem, hogy csak egyre jobban sírok. Kicsúszik a lábam alól a talaj. Tudom, hogy teljesen magamba fogok roskadni és, hogy elfogom temetni minden fájdalmamat csak, hogy helyette tombolhassak.

Maja;1 év; 17; -;